Újra itt a turkaszezon! Luxemburgban minden évben tavasszal, márciusban és áprilisban, valamint ősszel, szeptemberben és októberben a magyar anyák minden hétvégéje be van táblázva, mert ezekben az időszakokban az ország különböző pontjain használtruha- és játékvásárokat szerveznek a helyi közösségek. Nekünk pedig, ha tehetjük, ott a helyünk mindegyiken, mert nem tudhatjuk előre, melyik vásár lesz ígéretes csemeténk számára, és mert ilyenkor egy félévre előre ki kell turkálnunk magunkat a következő szezonig. Sajnos, itt nem esik minden négyzetkilométerre egy turkabutik, mint Magyarországon, sőt az az igazság, hogy csak egyetlen egy van Luxembourg városában, az is felnőttek számára.
Van nekem egy kisokosom, a címe Family Guide, ebben lényegében minden információ megtalálható, amire gyerekeseknek szükségük lehet Luxemburgban – hova vigyük a gyereket tombolni, művelődni, sportolni, és található benne rövid leírással lista a bölcsődékről, iskolákról, gyerekbarát éttermekről és gyermekruházati boltokról. Nos, e könyvecske szerint az egész Nagyhercegségben csak egyetlen egy gyerekturka található délen, a francia határhoz közel Schifflange városában. Én hajlamos vagyok hinni ennek a kiadványnak, mert más téren is megbízhatónak bizonyult, de azért tételezzük fel, hogy a könyv megjelenése óta akadt még egy vállalkozó szellemű, aki azt gondolta, milyen jó üzlet volna gyerekturkálót nyitni, mondjuk Luxembourg városától északra egy faluban, akkor még mindig tarthatom a megállapításomat, hogy nagyon gyatra az ellátottságunk használtruhákból. Budapesti barátnőmet már évek óta zsibbasztom a luxemburgi hiánygazdaságról szóló sirámaimmal, hogy itt nem lehet beszerezni ezt, nem lehet beszerezni azt, de persze ő csak nevet rajtam. Hát tessék, íme még egy bizonyíték érveim mellett, még turkálók sincsenek!
Mert uniós fizetés ide vagy oda, a turkálás életforma, arról nem nagyon lehet lemondani. Én mióta az első turkálók megnyíltak Magyarországon lelkes kincsvadász vagyok, csak míg gimnazista koromban minden jöhetett, ami méretre megfelelt, hiszen Nyugatról jött, ami már önmagában emelte ezen ruhák ázsióját, addig ma már jobban megnézem, hogy mit veszek másodkézből.
Sokáig azt hittem, hogy luxemburgi életemmel vége is lett a turkálós korszakomnak, mivel nem találtam ilyen jellegű üzletet, de aztán élelmes és szemfüles magyar anyukák felvilágosítottak, hogy itt is lehet turkálni, csak épp nem mindig. Az időpontok és helyszínek pedig egy szintén gyerekeseknek szóló honlapról vadászhatóak le.
A meghirdetett turkálások általában egy-egy vidéki település művelődési házában vagy iskolájában kerülnek megrendezésre. „Ismerd meg választott hazád!” mozgalomnak, sem rossz, mert Luxembourgból a szélrózsa minden irányába elindulunk, hogy addig sose hallott, látott falvakat, városokat keressünk fel.
Általában kétféle módszerrel árusítják a ruhákat: az egyik esetben a szülők jó előre leadják a kinőtt ruhákat, cipőket, megunt játékokat a szervezőknek, akik kóddal látják el azokat. A vásár végén összesítik a tételeket, és a felajánló családoknak kifizetik az eladási ár 50-60 százalékát, a többit pedig megtartják maguknak jótékonysági célokra – így működik ez a La Leche Liga által szervezett bazárokon is. Ebben az esetben sajnos nincs mód alkudozásra, kényelmes mérlegelésre. Ide sasszem kell, ami segít észrevenni a tetszetősebb darabokat, és gyors reflex, hogy ha más is észrevette, akkor is mi csapjunk le rá elsőnek. Rutinos anyukáktól lestem el azt is, hogy az ilyen típusú turkálásokra egy nagy erős, mindent elnyelő polipropilén szatyorral felszerelkezve kell érkezni, amibe mindent össze tudunk gyűjteni, ami a gyerek méretében megfelel és kicsit is tetszik. Ezzel megteremthetjük magunknak a saját kis privát turkálónkat, mert a végén, egy félreeső sarokban zavartalanul ki tudjuk válogatni a valóban szükséges darabokat. Ha valaki ide nem érkezik meg nyitásra, akkor meglehet, hogy üres kézzel távozik, mert már csak az agyonhasznált darabok maradnak neki.
A másik esetben a szülők vagy nagyobbacska gyerekek közvetlenül árulják holmijaikat egy pult mögött, ami egy kicsit nyugisabb tempót diktál, és lehetőséget ad az alkudozásra is. Én bevallom, jobban szeretem ezt a légkört, mert ahogy öregszem azt vettem észtre, hogy a vadászösztöneim egyre gyatrábban működnek, és reggelente két kávé után is nehezen veszem fel azt a pörgést, amit egy La Leche-típusú turkálás megkövetel. A kávéról jut eszembe, ha valakinek nem lett volna ideje kávét inni előtte vagy enni, az ne aggódjon a szervezők árulnak szendvicseket, kávét és frissítőket.
Ezek a turkálások társadalmi események is. Egy-egy meghirdetett időpont előtt kör-emailek mennek szét, hogy ha valaki nem követi elég figyelmesen az időpontokat tartalmazó honlap frissítéseit, az is tudomást szerezzen a soron következő alkalmakról. Aztán körtelefonokban egyeztetünk, ki megy autóval és mikor, és hány utast tud még elszállítani. Így turkálás előtt, alatt és után végre cseveghetünk, panaszkodhatunk csak mi anyukák, és tuti nem szól bele a gyerek, hogy „anya figyelj rám!“ Persze lehet gyerekeket is vinni, de csak olyan helyszínekre, ahol a gyerekeknek játszósarkot alakítanak ki, mert ennek hiányában a gyerekek egyáltalán nem fogják élvezni a legtöbbször iszonyú tömeggel és tülekedéssel járó turkálásokat. Az apukák ilyenkor úgyis nagyon szívesen vigyáznak a gyermekekre, mert ha a feleség környezettudatos és takarékos is egyszerre, akkor nekik sincs ellenvetésük.
Hogy kik járnak ide? Szinte minden náció képviselteti magát, de azt hiszem, mi magyarok végre egyszer valahol többségben vagyunk. Így hát magyar anyák, műanyagszatyrokkal elő, és harcra fel! Harcunk rövid lesz, mindössze két hónap, de győzedelmes!
