Biovásár a Demeter-farmon

“Fúúúúj! Mi ez a szag? De büdi!” Ezek a finnyogó mondatok akkor hangzottak el, amikor lányom és kis barátnői kikászálódtak az autóból Rollingen-Mersch központjában. A szomszédos Demeter-farmról, Tom Kass luxemburgi biogazda otthonából érkeztek eme “bukolikus illatok”, melyek ilyen reakciót váltottak ki a lányokból. Egyébként emiatt könnyű dolgunk volt, csak a szagcsíkot kellett követnünk, hogy megtaláljuk Tom Kass farmját, ahol épp biovásár volt.

A tavaszi turkaszezon legnagyobb slágere a Demeter-farmon megrendezett biovásár. A  BIO-NEST nevű luxemburgi nonprofit egyesület szervezésében már harmadszor tartanak biovásárt tavasszal. Itt nemcsak használt, de új bioruhákat, bőrcipőket és fajátékokat is lehet vásárolni. Mi viszont nem a ruhavásár miatt látogattunk ide, hanem azok miatt a plusz programok miatt, amikkel a gyerekes családokat várták.

A gyerekekkel először a farmon található állatokat vettük szemügyre. A legnépszerűbb négylábúak a nyulak voltak, akik egykedvűen rágcsálták azt a száraz szénát, amit a ketreceikhez özönlő gyerekek folyamatosan dugdostak az orruk alá. Az istállókban megnéztük a hatalmas teheneket, a pónikat és a malacokat. A disznók részlege mellett, egy belső udvaron állították fel a biopéksütemények, a biosajtok és a bioméz standját. Szerencsére ekkorra már teljesen hozzászokott a lányok orra az állati ürülék szagához, és miután nagy nehezen sikerült választaniuk a diós-csokis sütemények, a sós perecek, a croissant-ok és a különböző magvas zsemlék közül, jóízűen befalatozták azt. Azt követően pedig, hogy engedtem a gyermeki erőszaknak, és vettem egy maci formájú méhviasz gyertyát Eszternek, megnyugodva mehettünk tovább a pónigolás és a szamaragolás helyszínére.

A felnyergezett pónik és szamarak az autóparkoló melletti területen várták a gyerekeket. Szegény párákra egymás után futószalagszerűen ültek fel a gyerekek. Nekünk is végig kellett várnunk egy kisebb sort, ami ugye a mi esetünkben azt jelentette, hogy mi, türelmes szülők szépen beálltunk a sorba, türelmetlen gyerkőceink meg ezalatt a patak folyását nézhették mindenféle termés beledobálásával. Mikor mi kerültünk sorra Eszter kapott a fejére egy spéci lovagló sapkát, az úgynevezett kobakot, majd felültették a pónira. Két hölgy kíséretében két euróért két kört tehetett a lekerített, füves területen.

Mikor már nagyon éhesek voltunk, visszavonultunk az istállókhoz, ahol már álltak az asztalok és sültek a kolbászok. A sor viszont itt egészen döbbenetesen hosszú volt, és a nagy tömeg miatt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekek addig ott mellettünk  játszanak vagy kergetőznek. Ezért volt jó, hogy nagyobb társasággal voltunk, ahol mindenki megkapta a maga feladatát a helyzet hatékony megoldása érdekében. Míg az egyik apuka magára vállalta a sorállást, addig egy másik anyuka az asztalfoglalást, én meg az izgágább kölkökkel elmentem a pajtába, ahol beltéri játszóteret alakítottak ki.

Itt a földre vastagon terítettek szalmát, hogy ha a gyerekek elesnének, a finom puha szalmába essenek. A tér közepén szalmabálákat halmoztak egymásra és egymás mellé. Ezekről lehetett leugrálni, illetve egyikről a másikra átugrálni. A bálák alatt még egy kis kuckó is volt, ahol el lehetett rejtőzni. A mászóka két darab kétágú falétra volt. Volt kitéve még néhány ütött-kopott kisautó meg seprű. A seprűt szinte egymás kezéből cibálták ki a gyerekek, és olyan nagy port tudtak kavarni a szalma seprésével, hogy nekem azon nyomban kijött a szénanáthám tőle. Mint egy kis interaktív játék, időnként megjelent és átszaladt a pajtán egy barna színű kis gida, akit ilyenkor a gyerekek próbáltak utolérni és megsimogatni. A rohamot a gida akrobatikus ügyességgel tudta mindig kikerülni. Olyan búvóhelyeket és menekülési útvonalakat ismert, amivel rendszerint sikerült kisiklania az utána kapó kis kezek elől.

Mielőtt még kritikussá fordult volna az állapotom az éhség és a folyamatos tüsszögés miatt, kiderült, hogy mi következünk a sorban, és mi rendelhetünk. Az ebédünk a következő volt: biokolbász bio krumplisalátával bioásványvízzel leöblítve. Nem mondom, hogy nem ettem jobbat életemben, de az éhség elmulasztására tökéletesen alkalmas volt. Ihattunk volna hozzá biobort is. A moseli borvidékről, Bousból egy Joé Beissel nevezetű biotermelő borait árusították a nyúlketrec mellett. Hiába mentem el a borkínáló asztal mellett többször is, sajnos mindig csak abból a célból, hogy egy vagy több gyereket felügyeljek, és ne tévesszek szem elől. Ez ugyebár nem az az ideális alkalom, amikor az ember nyugodtan elkortyolgat egy pohár moseli fehérbort. De ahogy mondják, ami késik, nem múlik... Majd jövő tavasszal.  Én türelmes vagyok.

Mesék a Bambësch-i erdőről

Szombaton egy nagyobb baráti társasággal indultunk neki a Bambësch-i erdő egyik túraútjának. Az erdőnek azon a szakaszán, ahol futni is szoktam, most a fekete futó piktogramját követve két és fél kilométert akartunk gyalogolni a gyerekekkel. A négy családból álló csoport a különböző korosztályok és a különböző tempók miatt már az út elején háromfelé szakadt. Hozzám a lányom és két kisfiú csatlakozott, akikkel az útvonalon található minden feladatot nagy röhögések közepette, de azért becsülettel megcsináltunk: farönköket emelgettünk, nyújtózkodtunk, bakot ugrottunk, hasizom-erősítő gyakorlatot végeztünk, féllábon ugráltunk... Így is mi teljesítettük a leggyorsabban a távot. Egyáltalán nem kellett őket nógatni, enélkül is vágtáztak az újabb irányjelző jel és az újabb tornagyakorlat felé.

Még tavaly, egy nyári délutánon a sárga futóösvényt szenvedtem végig a lányommal. Bennem buzgott a teljesítmény- és a na-most-megmutatom-a-természetet-a-gyereknek vágya. Mikor a parkolóban szegény megkérdezte, hogy milyen hosszút kell sétálni, én meg őszintén megmondtam neki, hogy öt kilométert, nem voltam igazán fair vele. Mit tudja egy ötéves, hogy mennyi is az öt kilométer! Lehet megtetszett neki az ötös szám, hogy jé, ő pont annyi éves, aztán rábólintott. Most idén például a hatos számért van oda.

Ha jól emlékszem, több, mint három órahosszáig tartott kis kalandunk − csigalassúsággal, váltakozó erősségű noszogatásokkal. Borzasztó volt neki is, meg abban a tempóban nekem is. Egy idő után a mellettünk elhaladó futók és túrázók is kezdtek megfogyatkozni, mivel a nap már kezdett nyugovóra térni. Félő volt, hogy ott ér minket az este az erdő közepén. Bezzeg, ha a tegnapi csapatból Barnus vagy Pupák ott lett volna velünk, egy percig sem kellett volna aggódnom a tempó miatt. Inkább azért, hogy el ne szaladjanak tőlem nagyom. Hiába, a lányomnak én nem vagyok elég inspiráló... Bezzeg a pajtik!

A sárga futó út egyébként nagyon a szívemhez van nőve. Amikor még Luxembourg városban laktunk, akkor rendszeresen jártam ide futni. Futottam egyedül, a férjemmel és egy időben még egyik anyatársammal is. Míg mi anyukák lefutottuk a távot, addig a gyerekek a játszótéren múlatták az időt apai felügyelet mellett. Amúgy öt kilométer hegyre fel és hegyre le, komoly edzésnek számít. Félmaratoni felkészüléskor sem csináltam mást, mint hogy hetente háromszor lefutottam ezt az útvonalat egymás után kétszer. A második kör előtt még az autóban várakozó ásványvízből is tudtam inni egy nagy kortyot, hiszen a parkolón ilyenkor át kellett futnom. Ez sokkal praktikusabb volt, mintha magammal cipeltem volna a vizet.

Ha már a parkolóról is szó esett, akkor el kell árulnom az egyik Bambësch-hez kötődő heppemet: mindig a futópálya melletti parkolónál állok le a kocsimmal, még akkor is, ha az út túloldalán lévő játszótérre megyünk, és a másik parkoló sokkal közelebb esik a játszótérhez. Ennek két nagyon egyszerű magyarázata van. Az egyik, hogy innen sokkal könnyebb kiállni, mint a túlzsúfolt játszótéri parkolóból. A másik, hogy a játszótér melletti parkolóban pár éve, egy vasárnap délután feltörték az autómat és elvitték a hátizsákomat az összes iratommal, a pénztárcámmal és az iPodommal − ezt azóta sem tudtam megbocsátani a játszótéri parkolónak.

A Bambësch-i játszótér viszont fantasztikus. Hatalmas alapterületen helyezkedik el, így még hétvégén sincs olyan tömegnyomor, mint amilyen a merli parkban előfordulhat egy napsütéses vasárnap délutánon. Itt Bambësch-ben játékból is van bőven. Rengeteg hinta, csúszda, libikóka, forgó, mászóka, vár, ház és traktor áll a gyerekek rendelkezésére, és mind fából készült. A piknikezőket számtalan faasztal várja fapadok társaságában. És ezek nemcsak holmi díszletek, sokan használják is őket. Sőt, nemegyszer voltam szemtanúja olyan szülinapi zsúrnak, amit ide a játszótérre szerveztek. Milyen igazuk van! Legalább nem szedik szét a kölkök a lakást. Itt nyugodtan ordítozhatnak, szaladgálhatnak, nem szól fel a szomszéd, mint nálunk Eszter szülinapján.

Azt hiszem talán tavaly volt először, hogy kitettek pár furcsa formájú nyughelyet, persze ezeket is fából. Egy ideig távolról nézegettem-méregettem őket, hogy mi a csodák lehetnek ezek. Aztán kiderült, hogy ezeken istenien el lehet terülni. Azóta várom azt az ideális pillanatot, amikor félig ülő, félig fekvő pozícióban napfürdőzök majd, és így szemlélem csemetémet, akik ezalatt jó alaposan kiordibálja magából a kiordibálni valót, és kirohangálja magából a kirohangálni valót. Ehhez viszont kellenek a játszótársak, különben képes lesz a gyerek engem nyúzni, és akkor fuccs a pihenésnek.

A játszótérről rá lehet látni egy nagy teniszkomplexumra, amelynek télen fedett, nyáron nyitott pályáin játszhatnak az ehhez kedvet érzők. A Spora Club trénerei már négyéves gyerekeknek is tartanak itt edzéseket.  

Nos, mióta elköltöztünk, azóta a sárga futó útvonalához hűtlen lettem, és egy ideig azt hittem, hogy Bambësch-hez is. Hiánypótlásként találtam rá a lakásunkhoz közeli strasseni erdőre, aminek hét és fél kilométeres bagoly ösvénye bizonyítottan ideálisabb lett a félmaratoni felkészüléshez. Már egy jó ideje futottam itt, amikor nemrég, egyik ismerősöm jóvoltából megtudtam, hogy továbbra is a Bambësch-i erdőben futok, csak most a Bridel-Strassen felé eső szakaszában. És lám, otthon a térképet kiterítve is rá kellett jönnöm, hogy valóban szó sincs semmiféle hűtlenségről, a “bagoly” ott szerepel a Bambësch-i erdő túraútvonalai között. Ennek ellenére − bocsássa meg Bambësch! − nem tehetek róla, én továbbra is strasseni erdőként emlegetem.