2011. január 19., szerda

Udvari beszállítók

Most felsorolok néhány luxemburgi vállalatot és céget: Luxlait, Diekirch, Simon, Bernard-Massard, De Schnékert, Oberweis, Namur, Tapis Hertz, Matelas Stoll, Schroeder. A Luxlait – talán a nevéből is kitalálják – tejtermékeket forgalmaz. A Luxlait rendelkezik például az egyetlen olyan biotejjel, ami szavatosságának végén nem keseredik, hanem savanyodik (sok-sok tej kipróbálása után állítom). A Diekirch  1971-ben alapított sörgyár, amit 2010 elején még be akartak zárni, de végül megmenekült, így szerencsére tovább folyhat a Diekirch a torkokon. A Simon szintén sörgyár, ami nőiesen picike, három decis üvegekben árulja egyáltalán nem nőies (nem szörpözött) söreit. A Bernard-Massard pezsgőt és moseli fehérborokat forgalmaz. A De Schnékert “traiteur”, aki elvitelre készíti finom ételeit. Ezeknek nagy része olyan delikatesz falatokból áll, amelyeket partin vagy családi ünnepségen szolgálhatunk fel, ha meg akarjuk spórolni magunknak a munkát, de árulnak “agglegényeknek” való készételeket is, amiket csak a mikróba kell bedobni. Az Oberweis cukrászdaként és traiteurként definiálja saját magát. Szerintem ők készítik a legfinomabb, legkülönlegesebb süteményeket és tortákat Luxemburgban. A Namur inkább cukrászda, ahol szintén lehet péksüteményt, csokoládét és szendvicset is venni. A Tapis Hertz amolyan rőfösbolt-féle, ahol a szőnyegtől az ágytakaróig, párnától az abroszig mindenféle lakástextilt megtalálunk. A Matelas Stoll matracgyártással foglalkozik, de boltjaikban lakástextilt és bútorokat is árusítanak. A Schroeder 1877-ben alapított ékszerház.








Ezek a cégek bár más-más tevékenységet folytatnak, egyvalami mégis közös bennük: kiváló minőségű árucikkeket forgalmaznak – legyen az sütemény, sör vagy matrac –, és mint ilyenek évek óta kereskedelmi kapcsolatban állnak a hercegi udvarral, így elnyerték az „udvari beszállító“ címet, ők a "fournisseur de la cour". Gondolják csak el, a hercegi udvarban is ugyanazt a Simon sört vagy Bernard-Massard pezsgőt kortyolják, mint amit mi is meg tudunk vásárolni valamelyik élelmiszer-áruházban.




Bernard-Massard pezsgő



A nagyhercegi udvar hivatalos honlapja szerint, az udvari beszállítói cím története a 19. századig nyúlik vissza, amikor III. Vilmos (1849-1890) holland király és luxemburgi nagyherceg kinevezte öccsét, Henriket „lieutenant-représentant“-nak, amit mondjuk helytartónak lehetne fordítani. III. Vilmos állítólag soha be nem tette a lábát a Nagyhercegségbe, sőt az állandó anyagi zavarban lévő uralkodó könnyen meg is vált volna a személyi tulajdonában lévő hercegségtől. Meg is egyezett III. Napóleonnal 1867-ben, hogy 5 millió holland forint ellenében Luxemburgot Franciaországhoz csatolják, ám volt egy bökkenő: a terv nem tetszett Bismarcknak. A vaskancellár egyáltalán nem volt Luxemburg jótevője, egyszerűen csak arról volt szó, hogy Luxembourg város – a Nagyhercegséggel ellentétben – a Német Konföderáció része volt, és emiatt a poroszok egy helyőrséget állomásoztattak a fővárosban. Bismarcknak amúgy sem állt érdekében, hogy Európa egyik legjobb erődjének, „Észak-Gibraltárjának“ tartott Luxembourgot a franciák kaparintsák meg. Az ügy végül a második londoni egyezménnyel simult el 1867 májusában, ami elhozta Luxemburgnak a várva várt függetlenséget. Luxemburg nem lett a franciáké, és Poroszországnak is ki kellett vonnia csapatait innen.

E kis történelmi kitérő után kanyarodjunk vissza III. Vilmos öccséhez, Henrikhez, aki mindvégig támogatta Luxemburg függetlenségét. Henriknek, mint luxemburgi helytartónak a Walferdange-i kastélyban volt a rezidenciája, és ha jól értelmezem  a szűkösen mért információt a cím kialakulásával kapcsolatban, akkor az ő nevéhez fűződik a fournisseur de la cour titulus kialakulása. A Walferdange-i kastélyt most a Luxemburgi Egyetem használja.






Walferdange-i kastély



Ahhoz, hogy jelenleg valaki udvari beszállító lehessen több kritériumnak kell megfelelnie. Először is, legalább 10 éve rendszeresen szállítania kell árut a nagyhercegi családnak vagy ennyi ideje a nagyherceg szolgálatában kell állnia, ugyanis akár egy fodrászat vagy szépségszalon is elnyerheti ezt a címet. Másodszor, 5 évre visszamenőleg számlákkal kell bizonyítania, hogy tényleg kereskedelmi kapcsolatban áll a hercegi udvarral. Harmadszor pedig, írásbeli kérelmet kell benyújtania a “maréchal de la cour”-hoz, amit talán, udvarmesternek lehetne fordítani.

Ha valaki elnyeri ezt a címet, akkor egyedi adózás alá esik majd, azaz a vállalkozás jelentőségéhez, nagyságához mérten kiszabott egyszeri összeget kell befizetnie, amelyet teljes mértékben átutalnak Henrik Nagyherceg és Mária Terézia Nagyhercegnő alapítványának. A maréchal de la cour átad neki egy oklevelet, amelyet kitehet az üzletében vagy a vállalat épületében. Kap még egy üvegtáblát is, amit szintén kitehet a kirakatba. Ilyen üvegtáblával lehet találkozni a Belle Etoile bevásárlóközpont folyosóján, a De Schnékert pultja mögött. De a Tapis Hertz vagy a Schroeder kirakatában is. A cím kis pecsétjét pedig akár a Luxlait tejes dobozán vagy a Bernard-Massard pezsgősüvegen.




Az Oberweis kirakata





A címet el is lehet ám veszíteni. A következő esetekben egészen biztosan: ha vége az uralkodási időszaknak, és ha meghal a cím elnyerője, bár ez utóbbi esetben, ha az egyenesági leszármazott veszi át a vállalkozást, és benyújtja kérelmét az udvarhoz, akkor mégsem. Abban az esetben is, ha a vállalkozás profilja megváltozik, ha a vállalkozás csődbe megy, és ha megszűnik a vállalkozás.

Apropó, tudták, hogy az IKEA a svéd királyi család udvari beszállítója? Pedig így van. Elég mulatságos dolog elképzelni a svéd királyi család tagjait, mondjuk Károly Gusztávot a fiával, Károly Fülöppel, amint egy Hemnes könyvespolcot csavaroznak össze a királyi könyvtár számára. De az is lehet, hogy évek óta csak a Kötbullar húsgolyókat rendelik az IKEA-tól a szakácsné számára, hogy azt készítse nekik vacsira.