Villeroy&Boch

Nekünk, akik külföldön élünk, minden egyes alkalommal, amikor Magyarországra látogatunk, ajándékot kell vinnünk az ismerősöknek, rokonoknak és barátoknak. Nemcsak azért mert születésnap, névnap, karácsony és más ünnepnap következik, hanem pusztán azért, mert hazalátogatunk. Félre ne értsék, ez nem az otthoniak elvárása, ez inkább belső kényszer a részünkről. Számomra pedig egyáltalán nem teher a feladat megoldása, hiszen szeretek ajándékot vásárolni, illetve, hogy pontosítsak – szeretek vásárolni. Nehéz helyzetben vagyok viszont akkor, ha valami olyan ajándékot szeretnék, ami Luxemburgból származik. Ez a kis ország ugyanis nem bővelkedik a messze földön híres árucikkekben. Egyetlen kivétel azért mégis van, a Villeroy&Boch termékei. Így aztán, ha valami szépséget szeretnék beszerezni, aminek nem mellesleg van még némi szuvenír jellege is, akkor a Villeroy&Boch valamelyik üzletét keresem fel, ahol kedvemre válogathatok a modern és tradicionális vonalvezetésű, gyönyörűséges porcelán étkészletek, bögrék, üvegvázák, evőeszközök és dekorációs kiegészítők között. (Tyűha, ez úgy hangzott, mint valami reklámszöveg!)

A Villeroy&Boch az egyetlen olyan luxemburgi alapítású cég, amely tényleg világhírnek örvend, és mint ilyen Magyországon is ismerősen cseng a neve, és nemcsak azért mert már otthon is beszerezhetőek termékei, hanem mert egyik gyára Hódmezővásárhelyen, az egykori Alföldi Porcelángyár területén működik.

A gyár története 1748-ban kezdődött, amikor François Boch fiaival létrehozta kerámiagyárát a lotaringiai Audun-le-Tiche-ben, ahol jó minőségű, de egyszerű formájú tényérokat, tálakat és csészéket gyártottak. 1754-ben, az alapító halála után, fiai vették át az irányítást, akik 1767-ben úgy döntöttek, hogy áttelepülnek Septfontaines-be, Luxembourgba, ahol megalapították „Jean-François Boch és testvérei“ néven kerámiaüzemüket. Mivel a munkások nagyon szerették a Boch fivéreket, sokan családostul követték őket ide. Közös uralkodónktól, Mária Teréziától (1714-ben Németalföldet a Habsburg Birodalomhoz csatolták) a gyár 6 évre adómentességet kapott és elnyerte a „Királyi és Császári Manufaktúra“ címet. Itt alkották meg a ma is nagyon népszerű Brindille (Ágacska) motívumot, ami nem más, mint fehér alapon egy kék színű, vékony, virágos növényi szár. Septfontaines neve (hét forrás) ihlette egyébként a Villeroy&Boch logóját. Termékeik egyre népszerűbbek lettek, mert kerámiáik kiváló minőségűek – a legfehérebbek és a legfinomabbak abban az időben – és nagyon olcsóak voltak.

A francia forradalom idején, amikor a francia katonák ide is bemasíroztak, a Boch testvéreknek menekülniük kellett. 7 hónap múlva, amikor Pierre-Joseph visszatért, a gyárnak csak a romjait találta, így szinte a semmiből kellett újjáépítenie a gyárat hűséges munkásai segítségével, akik azért ragaszkodtak továbbra is Bochékohoz, mert a kor szokásaitól eltérően élenjártak a szocális gondoskodás területén is: betegellátást fizettek, árvaházat és iskolát hoztak létre.

Brindille-motívum

1791-ben Nicolas Villeroy fazekasműhelyt nyitott a ma Wallerfangen néven ismert német településen, aki ezzel egy csapásra versenytársává vált a Boch-gyárnak.

1809-ben Jean-François Boch megvásárolta az egykori bencés apátság épületét Mettlachban, ahol a francia katonák szintén hatalmas rombolást végeztek az épületen. Ez a gyönyörű,  vörös téglás barokk palota ma is központi épülete a vállalatnak.

1836-ban a Boch- és a Villeroy-cég egyesült, hogy még versenyképesebbek legyenek az európai piacon, ahol hamarosan vezető pozicíóba kerültek. Együttműködésüket tovább erősítette Octavie Villeroy és Eugen Boch 1842-es házassága.

1843-ban Wadgassenben beindult a kristály- és üveggyártás. Az 1850-es évektől képesek voltak többszínű mintát nyomtatni a porcelánra. A tömegtermelés beindulásával és a vasút elterjedésével újabb és újabb piacokat hódítottak meg, az 1850-es évektől az észak- és dél-amerikai piacon is jelen vannak. 1852-ben fejlesztették ki Mettlachban a különösen ellenálló járólapot, innen a Magyarországon is ismert fogalom –  mettlachi.

Egy eredeti mettlachi

Louis Pasteur felfedezésével és a higiéniára való törekvéssel együtt, megnőtt az igény a csempe és járólap borításra uszodákban, kórházakban és magán fürdőszobákban, ez tovább fokozta a Villeroy&Boch termékek iránti keresletet, akik tovább fejlesztették a fürdőszobai szaniterek és csempék gyártását.

Az első világháború után Saar-vidéket Franciaországhoz csatolták, ezért a Villeroy&Boch Bonnban és Breslauban gyárakat vásárolt, hogy ne essen el a német piactól. Majd a második világháború után a gyár történetében megint eljött az újrakezdés ideje, mivel szinte az össszes németországi gyárukat lebombázták.

1982-ben a gyárat három részre osztották fel: az egyik porcelán és kristály étkészletek, valamint evőeszközök, a másik fürdőszobai szaniterek és bútorok, a harmadik pedig burkolólapok és csempék gyártására szakosodott. 1987-ben részvénytársasággá alakultak, majd 1990-től a tőzsdén is jelen vannak. Jelenleg a Villeroy&Boch Csoportot az alapító család nyolcadik generációjából, Wendelin von Boch irányítja.

Az idők folyamán saját tervezőik mellett több neves dizájner is dolgozott a Villeroy&Bochnak, így Wolfgang Joop, Kenzo, Roberto Capucci és Paloma Picasso.

1992-ben megvásárolták az Alföldi Porcelángyár többségi tulajdonát. Magyarországon Debrecenben, Szegeden és Budapesten van márkaboltjuk.

A pápa porcelánjai

A Mettlachban található gyármúzeumban megtekintehtőek a gyár 250 éves történetének fontos, és mérföldkőnek számító termékei, mint például az első edények a Septfontaines-i gyárból, az első töbszínű mintával készült kerámiák, vagy a XVI. Benedek pápa számára készült porcelánok. Az antik darabok szerencsére üvegvitrinekben találhatóak, de a jelenleg is gyártott termékek különböző stílusban berendezett szobákban, valamint életképszerűen: egy esküvőn, egy konyhában, egy kávéház teraszán, vagy az utcán csodálhatóak meg. Nincsenek teremőrök, így senki nem szól ránk, ha valamihez hozzányúlunk, vagy ha a gyerekünk egy hirtelen ötlettől vezérelve, leül egy megterített asztal mellé. A múzeum a hét minden napján nyitva van. A gyár történetével foglalkozó szövegek három nyelven, angolul, németül és franciául olvashatók. A múzeum kávázójának enteriőrje tökéletes másolata egy drezdai gazdálkodó 1892-ben elkészült tejcsarnokának.

További információk: http://www.keramikmuseum-mettlach.de/

Venni, vagy nem venni

Lassan hat éve élünk Luxemburgban. Istenem, hogy elrepült ez a hat év! És mi még mindig albérletben élünk, és még mindig tulajdonosokkal és ügynökökkel tárgyalunk, egyezkedünk, harcolunk, ha valami nem stimmel a lakásban. De hát valahol lakni kell, és ha az ember kiköltözik egy idegen országba, ritkán kezdi lakástulajdonosként az életét. Mert ugyebár eleinte azt sem tudjuk, hogy meddig szándékszunk tartózkodni az adott országban. Először várjuk a kinevezést, aztán próbálunk akklimatizálódni, és persze közben élvezzük a ránk szakadt dolce vitát, így a lakás- vagy házvásárlás kérdése fel sem merül.

Közben persze telik az idő, és lassan rádöbbenünk, hogy még nem döntöttünk a meddig is akarunk idegenben élni kérdésben, már pedig enélkül nem lehet hosszú távra tervezni, s így addig az ingatlanvásárlás kérdését is hanyagolni kell. Az itt élő és dolgozó magyarok egy része kezdettől fogva tudja, hogy csak pár évig marad, addig próbálnak anyagilag egy kicsit megerősödni, majd visszatérnek az őket hazaváró családhoz, barátokhoz. És természetesen vannak olyan esetek is, ahol a pár egyik tagja menne, a másik pedig maradna, mint nálunk is, ahol én néha elgyengülök, rám tör a honvágy, de szerencsére nem túl súlyosan, mert bizonyítottan gyógyítható pár napos magyarországi tartózkodással. Hiányzanak ugyan a családtagok, a barátok, a megszokott környezet, de közben Luxembourgban is kezdünk gyökeret verni, itt is lettek barátaink, itt is ismerősek már az utca lakói, a parkok, fák, bokrok, virágok – hogy lírai húrokat pengessek! Már itt is rutinosan intézünk ügyeket, vesszük igénybe a szolgáltatásokat, és néha egészen otthon érezzük magunkat, ha egy magyarosan mogorva luxemburgi eladóba botlunk. Na, de a család! Hát igen, ez nagy húzóerő! De ez lassan csak egy szempont lesz, ami Magyarország mellett szól. Kétségtelenül, ütős érv!

Latolgatjuk, ha hazamennénk el tudnánk-e tartani ilyen, vagy akár megközelítő színvonalon magunkat. Egyáltalán kapnánk-e állást? Miután a válasz ezekre a kérdésekre is bizonytalan, és miután teljesen fel vagyok vértezve észérvekkel, hogy itt maradni mégis érdemesebb, keresek egy másik problémát. Annak ellenére, hogy nem erősségem a matek, elkezdek számolni, hogy mennyit is fizettünk eddig albérletre. 2004 májusa óta élünk itt, azóta eltelt durván 6 év. Mi az előző albérletért, és ezért is 1200 eurót fizetünk. Azt mondja, 12-szer 1200, az annyi mint 14 400 euró, ez az összeg szorozva 6-tal: 86.400 euró! Most ha ezt átváltom forintra, akkor kapok szívrohamot, 23 500 000 jön ki! Atyaisten! Ezért az összegért Budapesten már egy normál méretű lakást vehettünk volna hitel nélkül! Nem tehetek róla, felszökik bennem az adrenalin, ha erre gondolok! Valószínű más is így van ezzel, mert a játszótéren a beszédtémák között a gyerek, mint főtémát egyre inkább kezdi kiszorítani, a lakásvásárlás támája, hogy ki vett már, hol, mennyiért, és milyen részletre, és ki szándékozik venni, hol, mennyiért, és milyen részletre.

Szóval, jó lenne találni egy saját kéglit, még inkább egy házat. Mert fontos, hogy nagy legyen, legalább három hálószobával, plusz a nappali, mert a Magyarországról ide látogató rokonok, barátok hosszabb fogadására is alkalmasnak kell lennie. Egy ilyen lakás pedig a fővárosban már 400-500 000 euró körüli áron mozog, ami meglehetősen húzós ár még egy uniós fizetéssel is, főleg ha az asszonyka nem dolgozik, csak kedvtelésből pöntyög egy kicsit a számítógépen, valami cikkfélék írogatására hivatkozva. A házak árai pedig a fővárosban megfizethetetlenek, vidéken pedig szintén 500 000-nél kezdődnek, de ezért az árért ne valami hiperszuper villát képzeljenek el, hanem csak olyan szerény külsejű házat, amit mindenhol járólappal burkoltak le – természetesen a leglepukkantabb fajtával – a szobákat is beleértve. Fűteni pedig nem lehet mással, mint az itt rendkívül népszerű olajjal, ami azt jelenti, hogy a pincét egy kamionméretű tartály foglalja el, amiből általában a legnagyobb hidegben fogy ki az olaj, és mire újra töltik a tankot, addig biztos pár napot dideregve töltöttünk fűtés nélkül. Tapasztalatból mondom, mivel abban a társasházban is, ahol jelenleg lakunk még csak pár éve cserélték le az olajfűtést gázra.

Luxemburgban pedig nem árt számolni azzal a jelenséggel is, hogy egy meghirdetett házra nem lefelé, hanem felfelé kell licitálni. Meghirdetik a lakást mondjuk 550 000 euróért, majd jönnek a potenciális vásárlók, és ahelyett, hogy a ház gyenge pontjait kidomborítva egy annál jóval alacsonyabb árat ajánlanának, tudomást szerezve a versenytársakról, elkezdnek ráígérni. Egy magyar család itt ezért esett el álmai otthonától.

Ha ezek ellenére mégis belevágnánk itt Luxemburgban egy ingatlanvásárlásba, az azt jelentené, hogy 2000 eurót kellene fizetnünk a banknak 30 éven keresztül, azaz egészen nyugdíjas éveinkig semmilyen váratlan nagyobb kiadás nem jöhetne közbe, mert akkor bukik a költségvetés, mi meg megyünk az adósok börtönébe.

Akkor menjünk határon túlra! Végül is, ha több, mint 140 ezer embernél ez működik – ennyien járnak ugyanis nap mint nap Németországból, Franciaországból és Belgiumból dolgozni Luxemburgba –, akkor nekünk miért ne menne. Na de, melyik ország legyen? Én németül nem beszélek, és mivel nem vagyok egy Lomb Kató, semmi kedvem egy újabb nyelv elsajátításához, így Németország kiesett a nálunk esélyes országok közül. Akkor legyen Belgium! Ki is néztünk egy félkész házat Belgiumban 370 000-ért, amire még 100 000-et rá kellett volna költeni, hogy egyáltalán beköltözhessünk. Erre még mindig azt mondtuk, hogy oké, majd megtudtuk, hogy az illeték Belgium Luxembourg tartományában 12.5 százalék, ami plusz 45 000 eurót jelentett volna, és akkor azt mondtuk, hogy köszi álmodozás, inkább maradunk. Franciaországnak már neki se futunk! Mert igaz ugyan, hogy a Nagyhercegségben drágábbak valamennyivel az ingatlanok, de itt az illeték csak 7.2 százalék, s ezt az összeget az állam fejenként 20-20 000 euróval csökkenti első vásárlás esetén, azaz végső soron nem kell illetéket fizetni.

Tavaly a luxembourgi magyarok honlapján megjelent egy hirdetés, amelyben egy Magyarországon élő pasi lakást vagy házat keresett Luxembourgban 700 000 és 1 000 000 euró közötti áron. Ha olvassa cikkemet, kérem, nem venne nekem is egyet? Nekem elég lenne 500 000-ért is!

Lakbérlet

Amikor valaki megkapja az uniós tisztviselői állását, akkor fel kell készülnie rá, hogy itt meglehetősen hosszú, 9 hónapos próbaidővel kezdődik munkája. Így aztán mi óvatosan és megfontoltan úgy döntöttünk, hogy bútorozott albérletbe költözünk, hogy ne kelljen bútorokat hurcibálni Magyarország és Luxemburg között, ha esetleg csak a próbaidő végéig tartana luxemburgi kalandunk. Mások, nálunk bátrabban bútorozatlan albérletet vettek ki, ami mellett szintén nagyon sok racionális érv szól: egyrészt, az EU állja egy költözés költségét ide, és egyet vissza; másrészt, itt is lehet olcsó bútorokat kapni; harmadrészt, így nekik nem kell vigyázni a tulaj sokszor furcsa ízléssel berendezett lakásának bútoraira és dekorációira. A tulajdonosnak pedig sajnos nemcsak Magyarországon, de itt sem érdeke, hogy lakását praktikus, könnyen rendben és tisztán tartható berendezéssel szerelje fel. Volt olyan tulaj, aki a bérlőnek különböző nippeket tett a WC-jébe, amiket nem lehetett elmozdítani, és mivel a bérleti díjban itt a takarítás is benne foglaltatott – ami egyedülálló pasiknak ideális – a tulaj alkalmazásában álló takarító néni ezt hetente ellenőrizte is.

A bérleményre itt tényleg nagyon-nagyon kell vigyázni! Egy pecsét a falon, és oda a kaució kiköltözéskor. Azt itt már többen megtapasztaltuk, hogy hiába vagyunk mi meggyőződve arról, hogy a lakást rendben adjuk vissza a tulajdonosának, ő akkor is előállhat egy olyan okkal, amire mi álmunkban sem gondoltunk volna, és máris oda az egy-, sok esetben kéthavi bérleti díjnak megfelelő kaució. Íme egy indok, amire én azt mondom mondvacsinált. Az egyik lánynak azért nem adta vissza a tulaj a kauciót, mert állítólag nem nyírta rendesen a füvet. Sajnos kevesen rendelkezünk annyi kurázsival és elszántsággal, mint ez a lány, aki jogi útra terelte az ügyet.

Mi sem követtük ezt a példát, amikor első lakásunkból kiköltözvén Madame R., a tulajdonos úgy döntött, hogy megtartja magának a kauciót. Csak dühöngtünk, majd próbáltuk magunkat gyorsan túltenni a dolgon, mert akkor már 6 hónapos terhesen új otthonunk bebútorozása sürgetett minket. Madame R. azzal az indokkal nem adta vissza a kauciót, mert poros volt a függöny, és mert a kék színű párnánk foltot hagyott az ágy végében, a falon. Na ja, ez tényleg 1200 eurós kár! Csak nem a Madame-nak, hanem nekünk. Nem kell tehát ahhoz bútort törni, eszcájgot lenyúlni, falból vezetékeket kitépni, hogy megfosszanak minket több ezer eurótól.

A sok uniós dolgozó miatt keresleti a lakáspiac, ami érződik is az ügynökök hozzáállásán. Aki keres, abból sok van, és túlnyomóan külföldiek, ezért velük lehet packázni; aki kínál, abból kevés van, és túlnyomóan luxemburgiak, őket meg kell tartani. Ezt a tételt sokakkal együtt mi is saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Az ingatlanközvetítő, akinek a szerepét csak nagyon kivételes esetben tudjuk kikerülni, szinte soha nem a mi érdekeinket védi, hanem a tulajét, annak ellenére, hogy a munkáját minden esetben mi fizetjük, és nem a tulaj. És ez a díj szintén nem csekély, összege megegyezik egy havi bérleti díjjal, plusz az áfa.

Most képzeljenek el egy családot egy szem kiskorúval, akik lehet, hogy magyarországi otthonuknál nagyobb, mondjuk, 60-70 négyzetméteres lakást szemeltek ki, majd az ingatlanos vagy a tulaj azt mondja: nem, ezt nem adhatom ki, mert túl kicsi lesz Önöknek. Ebben a lakásban ugyanis a nappali mellett csak egy hálószoba van. Istenem! Egy ilyen nagyságú otthon egy fiatal magyar párnak sokszor álmai netovábbja, itt meg azt mondják, hogy szűkös lesz nekik. Az igazság valahol az lehet, hogy féltették a lakást a „népes” 3 tagú famíliától, nehogy a bezártságérzés miatt szétdühöngjék magukat, és kárt tegyenek a lakásban. Ily módon vagyunk mi itt elkényeztetve a nagy terekkel, ami miatt én most ott tartok, hogy ha hazamegyek 54 négyzetméteres budapesti otthonunkba, akkor bár én nem vagyok fóbiás alkat, de annak klausztro fajtája ott mégis megkísért. Szűknek érzem a folyosót, nem tudom hova lépjek, és nem tudom, mit verek le, ha hirtelen megmozdulok, pedig nem vagyok egy Brünhilda-alkat.

Van példám a másik, azaz a tulajdonosi oldal buktatóiról is. Mostani tulajdonosunk, egy kedves luxemburgi házaspár évekig Németországban dolgozott, majd úgy döntöttek visszatérnek, és szerettek volna beköltözni lakásukba. Az akkori lakók kaptak 3 hónapot arra, hogy találjanak maguknak egy új albérletet, de nekik valószínű nem nagyon akaródzott elköltözni innen, ezért a 3 hónap elteltével közölték, hogy nem találtak új apartmant. Lakókat pedig kitenni nem lehet. Így aztán a tulajdonosok kerestek maguknak új otthont, a lakók pedig maradtak még jó pár évig.

A bérleti díj összegét menetközben nem szokás emelni. Ha kifogtunk egy jó apartmant, ahol már több éve lakunk, akkor nem valószínű, hogy a tulaj egyszer csak áremelkedést jelent be az emelkedő inflációra, a piaci árak változására, rossz kedélyállapotára, vagy valami másra hivatkozva.

Itt Luxemburgban minden év októberében készül egy összeírás. Bedobnak a postaládánkba egy nyomtatványt, amiben a következőkről kell nyilatkoznunk: az adott ingatlanban mi tulajdonosok, vagy bérlők vagyunk-e; ha bérlők vagyunk, akkor mennyit fizetünk; hányan laknak a lakásban, és ebből hányan dolgoznak és hol; hány kiskorú van, és tartunk-e kutyát, hány tévékészülékünk és mobiltelefonunk van; olvasunk-e esténként és mi a fogkrémünk márkája. Ezek után próbáljon a tulaj kibújni az adózás alól!

Bormennyország

Bejegyzésem elején szeretném előrebocsátani, nem vagyok borszakértő, nem is akarok az lenni, csak egy harmincas éveinek derekán járó csajszi vagyok, aki néha megkóstol ezt-azt, és akinek értékítélete egy borról többnyire ennyiben ki is merül: ízlik – nem ízlik. Kérem tehát, ne támasszanak írásommal kapcsolatban komoly elvárásokat! Sommelier-k kíméljenek!

Amikor kiköltöztünk ide Luxembourgba, és először jutottunk el az Auchanba (az európai uniós negyedben lévő szupermarket), ahol megpillantottuk a francia borok végtelen sorát, akkor azt éreztük: igen, megérkeztünk a borparadicsomba! Hosszú-hosszú sorokon keresztül csak bordeaux-i, aztán burgundi, majd Côtes du Rhône borai – hadd ne kezdjem felsorolni az összes francia borvidéket! Stabilan jó minőségű borok már egészen alacsony árakon is. Nem viccelek, egyik kedvencünk, egy Côtes du Rhône-i gazda bora már 3 euróért beszerezhető. Nyilván vannak szofisztikáltabb és márkásabb borok ennek többszöröséért, egy Château Margaux-ért például elkérhetnek 100-200 eurót is, de azt hagyjuk meg az igazi ínyenceknek és a vastag pénztárcájúaknak.

Szóval, elkezdtük őket szép sorban kipróbálni, de mérsékelt borfogyasztás mellett rá kellett jönnünk, hogy egy élet nem volna elég ahhoz, hogy mindet megkóstoljuk. Ami nagy fejtörést okozott nekem kezdetben, és meglehetősen zavart is, hogy nem tudtam milyen szőlőfajtából készült bort tartok a kezemben. Magyar borokon szocializálódott emberként, bőszen kerestem a szőlőfajta, vagy cuvée esetében a fajták feltüntetését a borok címkéin, mind hiába. Aztán utánaolvastam és megvilágosodtam, a franciákra nem jellemző, hogy tiszta cabernet franc-nal vagy sauvignonnal vacakoljanak. Kevernek mindent, ami van. Bocsánat, házasítanak! Így gondolom, folyamatosabb az állandó minőség, akkor is, ha bizonyos években egyik vagy másik fajta nem teljesített olyan sikeresen. Ha rossz a cabernet termés, sebaj, feljavítjuk egy kicsivel több merlot-val! – okoskodhat a francia borász. Bár a különböző fajták egyesítését, és egy új ízvilág megalkotását egy igazi borász állítólag ugyanolyan művészi élvezettel teszi, mint egy parfümőr egy új illat megkomponálását.

Champagne italainak felfedezésével viszont vártunk! Ahhoz tényleg komoly alkalom kellett, hogy megvegyük életünk első igazi Champagne-i pezsgőjét! Na, ezt is meg kellett tanulnom, hogy itt nagyon szigorú különbség van champagne (Champagne-ban hagyományos eljárással készült pezsgő) és crémant között. Magyarországon, Luxemburgban és a világ más tájain készült pezsgőt kizárt dolog champagne-ként aposztrofálni vagy annak fordítani. Az csak crémant! Szerencsére nekem nincsenek túl kifinomult ízlelőbimbóim, mert be kell vallanom, hogy nekem champagne vagy crémant egyre megy. Pedig higgyék el, próbálkoztam. Lássuk csak, kóstoltam Moët&Chandont, Tattingert, Mummot, az özvegyasszonyok közül Veuve Clicquot-t és Veuve Emille-t, de sajnos a pszichés élvezeten túl, hogy valami nagyon klasszikusat és elegánsat kortyolok nem jelentett különösebb ízélményt. Számomra, a luxemburgi crémant-ok is ugyanúgy megteszik. Sőt, számomra a Hungária Extra Dry még mindig a pezsgők netovábbja, de lehet, hogy ez kizárólag patrióta érzésekkel magyarázható.

A beaujolais (ejtsd: bozsolé) viszont a legnagyobb rejtély számomra. Minden év novemberében, amikor megérkezik a friss szüretelésű beaujolais, óriási hírveréssel reklámozzák a borkereskedések és szupermarketek, hogy: Megérkezett az új beaujolais! – majd hatalmas ünnepelésbe és borkóstolásba fognak, még itt Luxemburgban is. Nem állítom, hogy minden beaujolais-t kipróbáltam, mert egy pár fanyar élmény után örökre elment tőle a kedvem. Azt hiszem, ha ecetként tesztelem, akkor lehet, hogy ízlett volna, de mivel azt állították róla, hogy bor, így csak próbáltam leerőltetni a nyelőcsövemen, és gyorsan enni rá valamit. Egy-két hasonló élmény után feladtam, már nem dőlök be többet a beaujolais píárjának.

Ha, ez még mind nem volna elég, hogy az embert teljesen elbizonytalanítsák a hatalmas francia borválasztékkal, akkor ott vannak még Európából az olasz és a portugál borok, a világ más tájáról pedig az ausztrál, chilei és kaliforniai borok, melyek mind kiválóak.

Sajnos a magyar borok szinte egyáltalán nincsenek az Auchanban reprezentálva, néha-néha feltűnik egy-egy tokaji aszú, aztán vége. Szerencsére felfedeztük, hogy egy másik bevásárlóközpontban, a Cactusben (ejtsd: káktüsz) van választék tokaji borokból, és szerencsére nem csak az édes fajtákból, viszont csak a külföldi tulajdonban lévő pincészetekből, az Oremustól és a Disznókőtől. Egyelőre nagyon boldog vagyok ezzel a kínálattal is, mert legalább van hova futni, ha egy-egy külföldi ismerősnek ajándékot kell vinni, és tudom, hogy egy Oremus Mandolás Furminttal biztosan sikert aratok. A kelet-európai régió borai között a sok bolgár vörös mellett ott áll egyszál magában Gál Lajos Egri Kékfrankosa, amit – úgy tudom – szintén egy külföldi cég, a Gallin Vineyard értékesít.

E nagy-nagy választéktól megrészegülve, az ember fel sem fogta, hogy új hazájának is van borvidéke, a moseli, mely a Mosel-folyó mentén helyezkedik el, így átnyúlik Franciaország és Németország területére is. Míg viszont nagyságuk miatt, ez utóbbi országok több bortermelő vidékkel is rendelkeznek, addig Luxemburg csak ezzel az eggyel. A luxemburgi moseli régió szőlőiből száraz fehér borok és pezsgők készülnek főleg rizlingből, de rivaner, szürkebarát (pinot gris), fehér burgundi (pinot blanc), fűszeres tramini (gewürtztraminer), auxerrois (ejtsd: ozöroá) és elbling fajtákat is termelnek. Állíthatom, hogy nagyon kellemes, könnyű italok, és egyáltalán nem túlzottan savasak. Egy meleg nyári délután, jól behűtve, isteni frissítő italok. A gyerekem születésnapja alkalmából összehoztam egy kis borkóstolást, és nálunk az auxerrois került ki győztesnek kicsit markánsabb ízével. Hogy mit meg nem tesz az ember egy blogposztért!