Vitarium - a luxemburgi tejipar kiállítása

Eszter a héten beteg volt, péntekre ugyan már semmi baja sem volt, de az utolsó nap már nem vittem az iskolába. Viszont az kibírhatatlan lett volna mindkettőnk számára, ha egész nap itthon punnyadunk, majd a bezártságtól lassan egymás idegeire megyünk. Ezt elkerülendő úgy döntöttünk elmegyünk Roost/Bissenbe a Luxlait, azaz a luxemburgi tejipar főhadiszállására és annak interaktív kiállítására.

Miután az autópályáról Mierscherbiergnél letértünk, nem kellett soká várnunk, hogy megpillantsuk a Luxlait hatalmas szürke épületegyütteseit. A Vitarium, a tejipari kiállítás, viszont egy faépületben kapott helyet, egy füves területen elhelyezkedő játszótérrel az oldalán. A kiállítás játékosan oktató jellege nagy vonzerő a különböző korosztályú iskolai csoportok számára. Mikor megérkeztünk, egy óvodás csoport épp távozóban volt, míg nem sokkal utánunk egy általános iskolás csoport rohamozta meg a tudományos és játékos installációkat.

A kiállítás legelején mindjárt egy szarvasmarha szemével láthattuk a világot. A szarvasmarha szemei mögül hiába néztünk előre, csak azt láttuk, ami oldalt volt: ami jobbra, a bejáratnál vagy balra, a tehénfejőnél volt. Ráadásul ezt nem is egyszerre láttuk. Nekem például a jobb szemem volt a dominánsabb, és csak azt érzékeltem, ami jobbra, a bejáratnál történik. De még véletlenül sem azt, ami előttem van, és persze a két oldalsó képet sem tudtam fejben összemontírozni, ahogy a szarvasmarha sem képes erre.

Ki lehetett volna próbálni a tehénfejőt is, ahol műanyag tőgyeket kellett volna húzogatni meg nyomkodni, de vagy nagyon ügyetlenek voltunk, vagy nem működött a gép rendesen, de sajnos egy csepp víz sem csurrant a vederbe. Mivel a Luxlait Belle Etoile-beli kiállításán már egyszer sikeresen próbálkoztunk a tehénfejéssel, az a valószínűbb, hogy elfelejtették vízzel feltölteni a műtehenet. Naná, hogy nem fogom elismerni az ügyetlenségünket igazoló verziót!

Aztán emeltünk súlyokat is, amiből megtudhattuk, hogy a szarvasmarha mennyi súlyt cipel magán. A szarva például 3 kilogramm, a bensőjében pedig 7 kilogrammot nyomnak a baktériumok és 16 kilogrammot az elfogyasztott széna. A kiállítás felénél azt is megtudhattuk, hogy mekkora súlyt kell cipelnie a tehénnek a tejtermelés miatt. Fejés után 2 órával 4 kilogrammot, 4 órával később már 8 kilogrammot cipel a tőgyében. Hogy átéljük, a tehén tőgyében koncentrálódó súly cipelésének fáradalmait, és hogy némi empátiára bírjanak, nem kellett mást tennünk, mint hogy magunkra csatoltuk a különböző nagyságú és súlyú műtőgyeket.

További méréseket is végeztünk... Eszter testsúlya a szarvasmarha tüdejével volt egy súlycsoportban, míg én ugyanannyit nyomtam, mint a marha bordái. Ketten együtt az állat gyomrának súlyát értük el. 

A szarvasmarhás téma ezzel még korántsem volt kimerítve. Összerakhattunk egy hatalmas tehénpuzzle-t, míg egy másik állomásnál megvizsgálhattuk mikroszkóppal a marha négy gyomrát. Egy világtérkép segítségével megmutatták, hogy a világ különböző részein mely párosujjú patás állat tejét használják fogyasztásra. Teljesen új információval látott el az a felirat, miszerint a tevetej is fogyasztható, sőt még fagylaltot is készítenek belőle.

Még mindig a marhánál maradva, bepillanthattunk a szarvasmarhatartás rejtelmeibe és a gazdák munkájába. Egy térképen megtekinthettük, hogy a Luxlait honnan, mely gazdáktól szerzi be a tejet − névvel, címmel, telefonszámmal. A Luxemburgban jól ismert biogazdával, Tom Kass-szal is láthattunk egy kis videót.

A kiállítás másik szakaszában saját testünket, erőnlétünket és emésztésünket ismerhettük meg. Felmérhettük fizikai képességeinket. Tudunk-e egyensúlyozni, azaz végig tudunk-e menni egy kifeszített szalagon? Mi nem tudtunk. Le tudunk-e győzni egy tehenet futásban? Nem igazán. Mekkorát tudunk helyből ugrani? Állítólag 50 centimétert. Mennyit ver a pulzusunk mozgás közben? Nekem 120-at. Mennyi energia szükséges ahhoz, hogy lépcsőt másszunk. Nekem a súlyom alapján állítólag 68 joule-ra. Mekkora erővel tudunk nyomni? 274 newtonnal, s dicséretképp megkaptam, hogy majdnem olyan erős vagyok, mint egy bika.

“Az vagy, amit megeszel!” tartja a mondás, de itt a Luxlait-nél megfordították az állítást: You eat what you are!, azaz azt eszed, ami vagy! Ezek szerint, ha a tested vízből, proteinből és zsírból áll, akkor ezekre az anyagokra van szükséged. Ezzel nagyon is egyet tudok érteni, de persze a még most uralkodó táplálkozási dogma miatt nem hagyhatták ki a szénhidrátokat és a cukrot a felsorolásból. Nos, a Luxlait szerint, ha egészségesek szeretnénk lenni, akkor rengeteg tejterméket kell fogyasztanunk, és ezt több tudományos játékkal és feladattal is bizonyították. A kiállítás ezen szakaszán minduntalan azok a magyar reklámszlogenek tolakodtak az agyamba, mint “Csupa erő, csupa izom, minden reggel tejet iszom!” vagy hogy “A tej élet, erő, egészség!”

Ha úgy érkeztünk volna a Luxlait-hez, hogy előzőleg érdeklődünk, akkor csatlakozhattunk volna egy vezetett csoporthoz, és olyan területekre is bemehettünk volna, amire így nem volt módunk. Így nem láttuk a gyártási folyamatot és a 3D-s filmet sem vetítették le kettőnk kedvéért. Az installációk mindegyike négy nyelvű: luxemburgiul, németül, franciául és angolul olvashatjuk őket. A kiállítás végén ráadásként mindenki ingyen fogyaszthat egy Luxlait terméket. Váljék egészségünkre! − s ezért inkább most nem fejtem ki sokaktól olvasott nézeteimet a tejfogyasztás káros voltáról.

A világtérkép, melynek gukkerei mögött képek rejtőznek

A luxemburgi trónörökös eljegyzése

2012. április 26-án a világ és Luxemburg huszonéves hajadonai lemondóan sóhajthattak fel, mikor hivatalosan is bejelentették Vilmos (Guillaume), a luxemburgi hercegi trón örökösének eljegyzését Stéphanie de Lannoy-val. Egy évvel korábban a másik Vilmos (William) cambridge-i hercegről kellett lemondania a hercegnői életről ábrándozó leányoknak, most Vilmos (Guillaume) luxemburgi trónörökösről. Nem tudom, volt-e olyan, aki a kissé meghízott Albert monacói hercegről álmodozott volna, de tavaly nyáron ugyebár őt is lefoglalta egy dél-afrikai úszónő. Ezzel elkelt Európa utolsó, még agglegény trónörököse. És miután egyre több polgári származású ara jelenik meg e kiváló pedigréjű úriemberek oldalán, a sóhajok még fájdalmasabbak lehetnek, hiszen ott motoszkálhat az érzés: akár mi is lehettünk volna azok!

Gondoljanak csak Vilmos, brit trónörökös feleségére, a polgári származású Kate Middletonra, vagy apukájának újabb feleségére, Camillára. Hollandiában Vilmos-Sándor (Willem-Alexander) trónörökös az argentin Maxima Zorreguietát választotta, akinek apja mezőgazdasági miniszter volt az argentin diktatúra idején. Fülöp (Felipe) spanyol herceg 2004-ben vette feleségül az elvált Letizia Ortiz Rocasolanót, aki televíziós újságíróként és bemondóként dolgozott. Haakon norvég koronaherceg felesége a polgári származású Mette-Marit Tjessem ráadásul még egy másik házasságból származó kisfiút is vitt a házasságba. Viktória svéd koronahercegnő választottja Daniel Westling egy edzőterem tulajdonosa. A dán koronaherceg, Frigyes (Frederik) felesége egy ausztrál hölgy, Mary Elizabeth Donaldson, akivel egy ausztrál pubban ismerkedett meg. Albert monacói hercegről pedig már volt szó... Mindenkit felsoroltam? Azt hiszem.

Nos láthatják, hogy ma már az az általános, hogy a trónörökösök szerelemből házasodnak, és nem a szomszédos uralkodóházak, korban hozzájuk illő tagjai közül, dinasztikus érdekekből választanak maguknak párt. Tehetik, hiszen a 21. századi monarchiákban az uralkodók már csakis protokolláris szerepet játszanak. Tevékenységük szinte megegyezik a köztársasági elnökök tevékenységével. Csak hogy őket nem lehet leváltani, ha plagizáltak, és nem kell őket 5-6 évente újraválasztani.

Vilmos és Stephanie a belga Paris Match oldalán

Vilmos luxemburgi trónörökös viszont szakított ezzel a mostani trenddel, és nemesi származású barátnője kezére húzta a gyémántgyűrűt április 27-én Colmar-Bergben, a családi kastélyban. Ezzel most ők lettek a különcök, a különlegesek, azzal együtt, hogy ez a frigy is igaz szerelmen alapul.

Stephanie Lannoy, nemcsak nemesi származású, de ugyanúgy belga, mint Vilmos nagypapájának, János (Jean) nagyhercegnek a felesége. A belga királyi családból származó Sarolta nagyhercegnő (Josephine-Charlotte) azonban 2005-ben meghalt, így ő már nem ünnepelhetett az unokájával, és az újabb kékvérű menyecskével. Rossz nyelvek szerint ő ugyanis jobban szerette a kékvérű családtagokat, és ezt fia, a jelenlegi nagyherceg Henrik (Henri) párválasztásánál szóvá is tette. Most azonban, feltételezésem szerint, kétszeresen is boldog lenne a nagymama.

Stephanie 1984. február 18-án született Belgium flamand részén, Ronse-ban. Gyermekkorát a családi birtokon, egy varázslatos, 1561-ben épült, várárokkal körülvett kastélyban töltötte, a château d’ Anvaing-ben. Tényleg varázslatos, hiszen a körülötte lévő várárok úgy tele van vízzel, hogy a kastély olybá tűnik, mintha egy tó közepére épült volna. Ez a kastély Stephanie-n kívül arról is híres még, hogy 1940. május 28-án a belga hadsereg kapitulációját itt írták alá. A kastély hatalmas, na de kellett is oda a nagy kastély, a rengeteg szoba, ahol nyolc gyerek volt! Stephanie a legkisebb, a nyolcadik ebben a sokgyerekes nemesi családban. Életéről annyit lehet tudni, hogy egy ideig Belgiumban, majd Észak-Franciaországban járta iskoláit. Az egyetemi tanulmányait a leuveni katolikus egyetemen német szakon, majd Berlinben folytatta. Szeret hegedülni, zongorázni, úszni és síelni. Egy évig Moszkvában élt, ahol oroszt tanult és az orosz irodalmat tanulmányozta. Németországban egy befektetési vállalatnál dolgozott. Beszél németül, franciául és angolul.

Stephanie édesapja Philippe de Lannoy gróf, édesanyja, neve kimondhatatlanságából ítélve, hasonlóan nemesi származású lehet, Alix della Faille de Leverghem. A Lannoy-család a 13. századból eredezteti nemesi címét. A család férfitagjai között hős lovagok,  államférfiak és az Aranygyapjas (Toison d’Or) rend tagjai voltak. Egyik leghíresebb ősük, akinek a grófi címet is köszönhetik, Charles de Lannoy volt. Ő volt az, aki az 1525-ös páviai csatában győzelemre vitte V. Károly spanyol király és német-római császár seregeit I. Ferenc francia királlyal szemben. I. Ferenc fogságba esett, így szabadulása fejében lemondott Lombardiáról, és a madridi békével lezárult az itáliai háború. Na persze, ez is csak addig tartott, amíg I. Ferenc kiszabadulván újra nem kezdte az egészet. Charles de Lannoy egy ideig Nápoly alkirályi címét is viselte.

A friss jegyespár család körben, szintén a Paris Match oldalán

Vilmos (Guillaume) herceg 1981. november 11-én született. Lorentzweilerben járt általános iskolába, ezután a Robert Schuman Gimnáziumba ment. Egy svájci magániskolában, a Collège Alpin Beau Soleil-ben fejezte be középiskolai tanulmányait. 2000-ben, amikor édesapja átvette a nagyhercegi teendőket édesapjától Jánostól, belőle hivatalosan is trónörökös lett. 2001 és 2002 között Nagy-Britanniában a királyi katonai akadémián Sandhurstben tanult. Ezután politikatudományt tanult Nagy-Britanniában és Franciaországban. Korábbi barátnői közül legismertebb Pia Haraldsen tévés személyiség, akivel a korábban említett Haakon norvég koronaherceg esküvőjén találkoztak, de e kapcsolatnak másfél év után vége lett.

Vilmos és Stephanie közös barátok révén találkoztak először úgy öt éve, és feltételezhetőleg két éve kezdtek el randizni és együtt járni. Kapcsolatukat egészen eddig titokban tartották, bár 2011 novemberében, a trónörökös 30. születésnapján az udvar hivatalosan is bejelentette, hogy Vilmosnak barátnője van, de a személyét nem árulták el. Most április 26-án azonban a herceg büszkén mutatta be ország-világnak jegyesét. Október 20-án pedig esküvő lesz, és ásó-kapa-nagyharang sem választhatja el őket.

Ebben a témában írtam még:
Vilmos és Stephanie esküvője

Házassági évforduló
A luxemburgi nagyherceg

Duck Race

El tudnak képzelni több ezer sárga műanyag kacsát, amint egy alig három méter széles folyón hömpölyögnek lefelé? Ha nem tudtam volna róluk, hogy játékkacsák, azt hittem volna így tavasz idején, hogy valaki letarolt egy pitypang mezőt, és azt szórta bele a vízbe. A Duck Race-t, azaz a kacsaversenyt idén, április 28-án vasárnap már tizenegyedik alkalommal rendezték meg Luxembourg városban, a Petrusse-folyó völgyében.

Már 12 órától programokkal várták az érdeklődőket. Mi 2-re szerettünk volna odaérni, de  alaposan lekéstük a célként kitűzött időpontot. A késés egyik oka az volt, hogy több, mint egy órán át kerestük otthon - eredménytelenül - a nyereményszelvényünket. Hiába vettem meg jó előre a jegyet az egyik luxemburgi benzinkútnál, a Goedert-nél, úgy eldugtam a gyerek elől, hogy azóta se találjuk. A másik ok az volt, hogy a helyszínhez közel s távol nem találtunk egyetlen parkolóházat, amire ne lett volna kiírva: COMPLET (tele). Nem csoda! Három hét óta most volt először szép idő, az első nap, amikor nem esett, így aki tehette kimozdult erre a szabadtéri programra. Szóval, jó sok idő eltelt azzal is, hogy parkolóhelyet kerestünk. Végül valahol, a régi lakásunk környékén parkoltunk le az utcán, de onnan meg ugye sokat kellett gyalogolni. Így a 3 órás első indítást rendesen le is késtük. Még a Petrusse-völgy másik végében voltunk, amikor hallottuk a rajtpisztoly eldördülését.

A Viaduc-tól a Grund bejáratáig tartott a rendezvény. Hatalmas tömeg volt, ami főleg az italos és ételes sátrak mellett okozott közlekedési dugókat. Amikor odaértünk, pont láttuk, ahogy a Duck Race pólós fiúk műanyag ládákból elkezdték beleönteni a műanyag kacsákat abba a hatalmas fém konténerbe, amit a patak fölött, egy fém állványon helyeztek el. Ezek a kacsák voltak a következő rajt indulói.

Szerencsénkre találtunk egy szuper helyet a Petrusse-korlátjánál, egészen közel a starthoz, ahonnan istenien láthattuk a második rajtot. Egy kis idő elteltével azt is felfedeztem, hogy az egyik Duck Race pólós srác, nem más, mint Xavier Bettel, Luxembourg város újonnan megválasztott polgármestere. Ő is ott volt fent a nagy konténer mellett, az emelvényen. A második rajtot ő indította el egy pisztolylövéssel.

A kacsák közül páran már az áttöltéskor belepotyogtak a Petrusse-be. Azt viszont nem tudom, hogy ezekre a kacsákra irigykedni kellett volna-e, hiszen emiatt a korai startolás miatt hamarabb értek célba, vagy esetleg sajnálni őket, mert emiatt esetleg diszkvalifikálták őket. A Duck Race lényege ugyanis az, hogy 5 euróért vásárolunk egy jegyet, amivel bérelünk egy kacsát, aminek a száma megegyezik a jegyünkön lévő számmal. Ha a mi számunkkal ellátott kacsa az elsők között ér célba, akkor nyeremény üti a markunkat. A 2012-es Duck Race főnyereménye egy Renault Twingo volt, de nyerhettünk Miele porszívót, Canon fényképezőgépet, 750 eurós ruhavásárlási utalványt, karton pezsgőt, és még sok egyebet. Még az is lehet, hogy mi is nyertünk valamit, de ezt már lehet sose tudjuk meg, mert a jegyünk valahol a lakás Bermuda-háromszögében teljesen eltűnt.

Az indítás és a folyóba ömlesztés után akadtak olyan renitens kacsák, akik már az elején inkább a partraszállást választották. Őket gumicsizmás “rendfenntartók” vasvillával terelgették vissza a folyóba, hogy rávegyék őket az úszásra. Voltak ezenkívül még ciklámen, piros, fehér, zöld és fekete színű különcködők, akik külön versenyben indultak. Rájuk sms-en keresztül kellet fogadni, és megtippelni, hogy milyen színű kacsa ér előbb a célba.

A Duck Race rendezvény ha jól tudom angolszász kitaláció, és abból a célból jött létre, hogy jótékony célokra pénzt gyűjtsenek vele, miközben közösségépítő szórakozási lehetőséget biztosítanak az embereknek. Itt Luxembourgban a Table Ronde Luxembourgeoise (luxembourgi kerekasztal) nevű szervezet rendezi. A befolyt összeget teljes egészében karitatív célokra fordítják. Idén sérült és beteg gyerekeket támogató alapítványoknak juttatják el az összegyűlt pénzt.

Nos, miután Eszter a szokástól eltérően képes volt majdnem egy óráig türelmesen várni a második rajt indítására a Petrusse-korlátjánál, és miután kigyönyörködtük magunkat a “kis kacsa fürdik”-ben, elindultunk, hogy belevessük magunkat a gyerekprogramokba. Legelőször Eszter a minivasúton tett három kört. A Petrusse-völgy végében, a Grund bejáratánál ugyanis működik egy minivasút. A vonatok akkorák, mint egy nagyra nőtt modellvasút, a sínek pedig 5 hüvelyk szélesek. A mozdonyok működőképesek, így el tudnak húzni akár egy több személyes szerelvényt is. A mozdonyok közül volt, amelyik hagyományosan szénnel, volt, amelyik árammal működött. Ezekre a vonatokra nyáron a gyerekek és felnőttek ingyen felülhetnek, de most a Duck Race alatt 2 eurót kellett fizetni egy körért.

Ezután jó fél órát álltunk sorba az arcfestésnél. Ezen a ponton viszont mi felnőttek kezdtünk türelmetlenkedni, ugyanis az éhség, még minket felnőtteket is képes hisztissé és ingerlékennyé tenni. Így aztán nagyon örültem, hogy mikor sorra kerültünk, ahhoz a lányhoz kerültünk, aki nem bonyolította túl az arcfestést. Pikk-pakk kipingált legalább három gyereket, míg a másik lány még mindig ugyanazzal az egy gyerekkel vacakolt. Igaz azonban, hogy a másik lány lassabb munkája művészi igényességet takart.

Pillangó arcú lányunkkal ezután elindulhattunk, hogy megtaláljuk a kolbászos sátrat. A nagy tömeg és a mardosó éhség miatt ez komoly feladatnak bizonyult, de végül a Viaduc lábánál lévő sátrak egyikénél sikerrel jártunk. Ráadásul míg mi a kolbászosnál várakoztunk, addig Eszter az “athome.lu” ugráló várában iszonyatosan jót szórakozott. Ettünk, ittunk, jót mulattunk és... háp-háp!