2011. október 24., hétfő

A Demokrata Párt mókamestere

2004. október 23-án ünnepséget szervezett az akkor még létező luxembourgi magyar nagykövetség. Mivel segítségre volt szükségük hárman csatlakoztunk a nagykövetség munkatársaihoz szendvicset készíteni, mosogatni, felszolgálni és ruhatáros nénit játszani. A rendezvényre a nagykövetség munkatársai a luxemburgi politikusokat hívták meg. Mi meg attól függően, hogy mire volt szükség végeztük egyik vagy másik feladatot. A megemlékezés hivatalos kezdetekor a ruhatárhoz kellett állnunk, hogy a frissen érkezett vendégektől elvegyük a kabátokat. A vendégek között volt kedves és udvarias, volt hűvösen udvarias, és volt olyan is, aki szinte átnézett rajtunk.

Mikor azt gondoltuk, hogy már mindenki megérkezett, készülődni kezdtünk, hogy az ételek-italok felszolgálásban is segédkezzünk. Ekkor toppant be az ajtón egy különleges figura, egy velünk egykorú pasas, aki széles gesztusokkal nekünk, ruhatárosoknak szabadkozott, hogy “uuujujjj, már megint elkésett!”. Sajnos, én ekkor még egyáltalán nem beszéltem franciául, ezért inkább a mimikáját figyeltem ennek a roppant mókás férfinak, aki látványosan nem akart továbbhaladni, és belépni a politikustársak közé. Inkább ott időzött velünk a ruhatár előtt. A beszélgetés során beszámolt egyik budapesti látogatásáról is, meg arról, hogy járt az egyik híres fürdőnkben, ha jól emlékszem, akkor talán a Gellértben. Amikor ehhez a részhez ért megint teátrálisak lettek a kézmozdulatai, és meglehetősen érzékletesen próbálta nekünk előadni a fürdőzés élményét és a víz hullámzását. Dőltünk a nevetéstől. Még én is, aki alig értettem valamit abból, amit magyarázott, de előadásmódja mindenért kárpótolt. Lehet, hogy nála sokkal nagyobb méltóságok is megjelentek akkor ezen a rendezvényen, de egyedül ennek a pasinak a fizimiskája volt az, amit akkor az emlékezetembe véstem. Ma már tudom, hogy ki volt ő, Xavier Bettelnek hívják, és nemrég Luxembourg város polgármesterévé választották.



Egy luxembourgi rendezvényen



2011. október 9-én Luxemburgban önkormányzati választásokat tartottak, és ezen a napon választották meg Xavier Bettelt Luxembourg város következő polgármesterének. Összesen 514 szavazattal kapott többet, mint elődje Paul Helminger, az ugyancsak Demokrata Párt színeiben induló polgármester, aki 1999 óta folyamatosan töltötte be ezt a tisztséget. Na itt álljunk meg egy kicsit! Van valami, amit ezzel kapcsolatban nem értek. El tudják azt képzelni, hogy Budapest főpolgármesteri címéért a Fidesz két tagját is elindítja? Persze, hogy nem. A Fideszben különben is erős központi akarat van, ahol nincs helye az ilyesfajta erőmegosztásnak, de még az MSZP, az SZDSZ és az LMP sem tett ilyet soha, és feltételezem, hogy a jövőben sem fog. A párton belül jó előre kiválasztanak egy embert, akit a legesélyesebbnek látnak, nagy lendülettel reklámozzák és népszerűsítik, majd magától értetődően egyedül ezt a személyt indítják a választásokon. Luxemburgban ezzel szemben Paul Helminger (71) és Xavier Bettel (38) is a Demokrata Párt tagja.



Paul Helminger 



A liberális és antiklerikális Demokrata Pártot (Demokratesch Partei) 1955-ben alapították. Ehhez a párthoz fűződik a válás és az abortusz legalizálása a hetvenes években, és a halálbüntetés megszüntetése Luxemburgban. A Demokrata Párt az, aki felkarolja a kisebbségi csoportokat, aki fellép többek között az etnikai csoportok, a menekültek, az egyedülálló anyák és a homoszexuálisok érdekeikért. A párt törekvései között szerepel az egyneműek házassága és a bölcsődei ellátás ingyenessé tétele. Jelenleg 9 taggal képviselteti magát a 60 tagú parlamentben, így ez a harmadik legerősebb párt a Nagyhercegségben. Annak ellenére, hogy Luxemburgban a Keresztény Szocialista Néppárt (Christlich Soziale Volkspartei) a legerősebb, Luxembourg várost 1970 óta a liberális Demokrata Párt irányítja. A luxembourgi városi tanácsban 27 helyből 10 hely a  Demokrata Párt tagjaié.

Mivel a luxemburgi önkormányzati választásokat hatévente írják ki, Xavier Bettel az elkövetkezendő hat évre kapta meg a luxembourgi polgármesteri címet. Legkésőbb 2012 januárjában veszi át elődjétől a stafétát, és akkor ül be a polgármesteri székbe. Xavier Bettel 1973. március 3-án született. Eredeti foglalkozását tekintve jogász, aki 1989 óta, azaz 15 éves kora óta tagja a Demokrata Pártnak. 1999-ben választották meg először parlamenti képviselőnek, és azóta minden ötödik évben újraválasztották. (Luxemburgban ötévente tartanak parlamenti választásokat.) A luxembourgi városi tanácsnak 2000 óta tagja, 2005-től Luxembourg alpolgármestere.



A képen a harmadik Xavier Bettel



Xavier Bettel igazi mának élő ember, aki személyes hitvallását a “Carpe Diem!” (Tépd le a napot! − Használj ki minden pillanatot!) horatiusi mondatba sűríti. Szeret kertészkedni, golfozni, utazni és szórakozni járni. Bár legnagyobb bánatára mostanában ez utóbbiról e komoly tisztség miatt és idő hiányában le kell mondania. Szereti a jó borokat is, házának pincéjében tekintélyes borgyűjteménnyel rendelkezik.

Bettel az új kihívás, a városvezetés miatt lemondott parlamenti képviselőségéről, és ezzel együtt frakcióvezetői tagságáról. Reméli, hogy Luxembourgot nyitott várossá alakíthatja, de lényegesen nem akar elődje politikájától eltérni. Programjának egyik mottója: “MultipliCITY”. És még valami: Bettel nyíltan vállalja másságát. Megválasztásával, Berlin és Párizs után Luxembourg a harmadik olyan főváros, aminek meleg polgármestere van. Most mondjam azt, hogy akkor már értem is, miért volt Xavier Bettel ennyire közvetlen és kedves hozzánk. Tényleg lehet abban valami, hogy a meleg férfiak EQ-ja (érzelmi intelligenciája) magasabb, mint hetero férfitársaiké. Bocsáss meg Drágám − ha olvasod −, természetesen Te vagy a kivétel, aki erősíted a szabályt!

2011. október 10., hétfő

Polgármester akarok lenni!

2011. október 9-én vasárnap önkormányzati választásokat tartottak Luxemburg 116 településén. Sajátos expat (expatriate szóból eredő kifejezés azokra, akik külföldön élnek, de jogilag a hazájukhoz tartoznak) helyzetünkből adódóan nem mentünk el szavazni, bár lehetőségünk lett volna rá. Azok ugyanis, akik már öt éve itt élnek Luxemburgban és elmúltak 18 évesek, kérvényezhetik a választói névjegyzékbe való felvételt. Ha az idei októberi önkormányzati választásokon részt szerettünk volna venni, akkor legkésőbb 2011. július 15-ig jeleznünk kellett volna ezt az igényünket.

Ám mint mondtam, sajátos jogi és lelki helyzetünknél fogva nem akartunk beleszólni a luxemburgi választásokba. Igen, ez lelki dolog is, egy kettős érzés, ami végigkíséri itteni életünket − ide is tartozunk, meg nem is. A magyar választásokon, rendes állampolgárokként mindig szavaztunk, még akkor is, amikor már itt éltünk. Valahogy mindig úgy alakítottuk az életünket, hogy erre sort tudjunk keríteni, pedig sokszor már azt sem tudtuk-tudjuk, hogy mi történik odahaza. Ha néha az ismerősök panaszkodnak valami tényleg felháborító és égbekiáltó politikai baromság miatt, és véletlen in medias res kezdik mondandójukat, kihagyva az előzményeket, én csak hümmögök, amíg szóhoz nem jutok, hogy meg tudjam kérdezni, miről is van szó. Ekkor persze döbbenten és kissé sértődötten hangzik válaszuk eleje: Hát, te nem olvasol híreket?



Paul Helminger Luxembourg város volt polgármestere



Én meg próbálok valami érthető magyarázatot adni arra, hogy miért nem. Tényleg régen volt, hogy reggel a magyar sajtó átolvasása volt az első dolgom. Na, de már bocsánat, először is, akkor még nem volt gyerekem. Másodszor, akkor még frissen végzett diplomás voltam, ráadásául politológia diplomával a zsebemben. És ha ez nem volna elég, a Magyar Rádió Archívuma is az az inspiráló közeg volt, ahol illett tudni a napi eseményekről. Viszont már hét éve eljöttem Magyarországról, és bár eleinte próbáltam lépést tartani az otthoni eseményekkel, rájöttem, hogy ez képtelenség. Egyébként is, néha azt érzem, hogy nem is érdekel. Csináljanak, amit akarnak. Nincs egy olyan politikai hír, amire az utóbbi hét évben büszke lehetnék, mint külföldön élő magyar: botrányok, válságok, acsarkodás, elbaltázott döntések, folyamatos elszegényedés. Elkeserítő. Inkább nem is akarok tudni róla.

Ám akárhogy is nézem luxemburgi sem leszek soha. Valószínű, hogy fennmaradó életemből egy évet sem fogok arra áldozni, hogy megtanuljam a luxemburgiak identitását leginkább meghatározó luxemburgi nyelvet. Meg azt is mondhatnám, hogy itt meg olyan jól megy minden nélkülem is, hogy minek is akarnám akárcsak egy icikepicike százalékban is befolyásolni az eredményeket, hogy ki legyen itt a polgármester vagy akár a miniszterelnök. Máskülönben meg, jobb alaposan átgondolni ezt a részvételesdit, mert ha egyszer szerepelek a választójogi névjegyzékben, onnantól kezdve nincs kibúvó, meg kell jelennem a szavazófülkében. Luxemburgban ugyanis, Magyarországgal ellentétben kötelező a szavazásokon való részvétel. Ha igazolatlanul távol maradok pénzbírságra számíthatok.








Azzal, hogy elmúltam 18 éves, hogy nem vagyok eltiltva a közügyektől, és hogy már öt éve itt élek, arra is jogosultságot szereztem, hogy választható legyek. Miután 2011 januárjában módosították a választójogi törvényt, még arra is esélyem lenne, hogy képviselő legyek az önkormányzatnál vagy akár arra is, hogy én legyek a polgármester. Persze itt van egy nagy bökkenő. Beszélnem kellene a luxemburgit, mivel a luxemburgi önkormányzatok legfontosabb hivatalos nyelve a luxemburgi. Beszélhetnek ugyan más nyelven is, németül vagy franciául, de nem kötelezhetik őket erre. Aki tehát nem beszéli a luxemburgit, az komoly hátrányba kerül.

Nos, azt hiszem ezek után már sosem lesz belőlem luxemburgi polgármester. Azt azért utólag most már nagyon bánom, hogy nem kérvényeztem mégis a választójogomat. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos dolog miatt nagyon berágtam időközben a polgármesterünkre, és kisebb bosszútól vezérelve szívesen lettem volna protest szavazó az idei önkormányzati választásokon, hogy ha elenyésző százalékban is, de ronthassam az elért eredményét. Hiába vigyorog ugyanis a drága polgármester úr, mint a tejbetök a választási plakátokon, és a sűrűn postaládánkba szórt választási szórólapokon, én mégis legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra.



(A képek nem a blogbejegyzés szereplőit ábrázolják)



Haragom oka az, hogy már hónapok óta várunk egy engedélyre az önkormányzatnál, és ha igaz a technikai osztály alkalmazottjának állítása, akkor ők már jóváhagyták a kérésünket, és már régen csak a polgármester aláírása hiányzik a boldogságunkhoz. A drága jó embernek azonban nincs ideje aláírni a papírokat, mert egy ideje már gőzerővel kampányol, és hát biztos megfontolt döntést akar hozni az estünkben, nehogy már holmi aláírógépnek nézzük őt. Csakhogy emiatt nálunk már több, mint egy hónapja nem lehet folytatni a felújítási munkálatokat, és ez felettébb bosszantó.

Így aztán most ott tartok, hogy legalább egy napra, mint a mesében, polgármester szeretnék lenni! Ezen a napon minden kérvényt magamhoz kéretnék − legelőször is miénket −, és mint egy jóságos tündér mindent aláírnék, és mindenkinek mindent engedélyeznék. Aztán kit érdekelne a következmény, másnap már úgysem én lennék a város, akár felelősségre is vonható vezetője. Utánam az özönvíz!

2011. október 5., szerda

Walfy, a róka

Nem is tudom pontosan, úgy tíz napja lehetett, hogy Eszter iskolai üzenőfüzetébe beletettek egy kitöltendő papírcetlit. Az iskola azt tudakolta, hogy a gyerekem részt akar-e venni október 2-án a Walfedange-i futóversenyen, az 1 km-es távon. Egyből megkérdeztem erről a legilletékesebbet, aki azt mondta, hogy nem, semmi kedve. Aztán másnap reggel, mielőtt még leadtam volna a füzetet, még egyszer, utoljára rákérdeztem. Naná, hogy lelkesen rávágta: “Igen, megyek!” Lehet, hogy csak arról volt szó, hogy amikor először kérdeztem fáradt volt, amikor meg másodjára, akkor kipihent. Ez esetben tényleg igaz a mondás, hogy minden az időzítésen múlik, különösen az én szeszélyes, változékony hangulatú lányomnál!

Ahogy teltek a napok és közeledett a futás időpontja, elég furcsának találtam, hogy az iskola nem szól hozzánk. Nem közölték, hogy mikorra érjünk a helyszínre, van-e valamilyen találkozási pont, és egyáltalán, hol kapjuk meg a rajtszámot. Pedig higgyék el, általában ez az iskola minden apró részletről tájékoztatja a szülőket. Eljött a péntek délután is, és semmi. Szombat este, fürdetés közben aztán szóba hoztam a lányomnál a másnap délelőtti futást, mire elújságolta nekem, hogy a tanító néni pénteken ráadott egy számot, amit majd a futáskor kell viselnie. “Na, és hol van ez a sorszám?” − kérdem tőle. “Hát, a cipős szekrényemben!” − mondja magától értetődően, majd hozzáteszi. “Anya! Nem hoztad el?!” − nos, ez már határozottan vádlón és számon kérőn hangzott tőle. Nem, nem hoztam el, mert nem vagyok gondolatolvasó, és nekem erről senki nem szólt. Majd vita keveredett közöttünk arról, hogy kinek a hibája is volt ez a malőr, a gyerekem ugyanis teljesen meg volt győződve arról, hogy ez az anyja felelőssége. Minden anya nevében ezúton kikérem magamnak, hogy bár legtöbb rezdülésem és energiám még mindig a gyerekemé, azért nem vagyunk egy test és egy lékek. Nincs egy agyunk, hogy tudjam, mit gondol éppen, és nincs harmadik szemem sem, hogy lássam, mi volt aznap a suliban. Bár néha jó volna!









Vasárnap persze nem indultunk időben, ugyanis valakire mindig várni kellett. Pedig mi csak hárman vagyunk. Te jó Isten, mi lenne, ha többen lennénk? Szerintem egész nap itthon rostokolnánk, mert minden programot lekésnénk. Még szerencse, hogy vasárnap délelőtt viszonylag gyér volt a forgalom, így sikerült a városon viszonylag hamar átjutnunk. A Rue de Beggen viszont már forgalmas volt, és az út végén, Walferdange-ba érve, elkezdődtek az útelterelések. Parkolóhelyet szinte képtelenség volt találni. (Talán, ha idejében elindultunk volna...)

Mikor kerülő úton valahogy mégis sikerült megközelíteni a helyszínt, mi Eszterrel kiugrottunk az autóból, a férjem meg tovább hajtott, hogy megoldja a lehetetlennek tűnő feladatot, a parkolást. Rám egy másik megoldandó probléma hárult: valahogy sorszámot keríteni a gyereknek. Sejtettem, hogy hiába találnám meg a torna tanárt, ő sem tudna nekünk sorszámmal szolgálni. A célom tehát valamilyen központi helyiség, stand megtalálása volt, ahol a rajtszámokat lehet felvenni. Nem voltam rest - érdeklődtem. Sajnos, a közlekedést irányítók semmit nem tudtak arról, hogy honnan és mikor indulnak a kicsik, vagy hogy hol lehet rajtszámot kapni. Sokuk még franciául sem tudott. Végül megtaláltuk a sportpályát, és átverekedtük magunkat a tömegen a csarnokig. Kicsit aggasztó volt közben látni, hogy ezalatt valamilyen versenyszám már javában zajlott, amin aprócska gyermekek is futottak. Miközben megfeszített tempóban szedtük a lábunkat a stadion felé, próbáltam Esztert felkészíteni, hogy lehet már nem tud futni, mert lekéstük az ő versenyszámát is.



Rajtra várva



Végül sikerült egy értelmes fiatal lányra bukkannom, aki egyből tudta a megoldást a helyzetre, és elmagyarázta, hol találjuk a “Dossard” (rajtszám) feliratú helyet. Itt már nem volt akadékoskodás, a szervezők egyből értették mit akarok, csak épp az idő sürgetett nagyon, mert itt az is kiderült, hogy az 1 km-es futást 10 percen belül indítják. Félig futva kirohantunk a sportcsarnok elé, ahol az egyetem előtti téren megpillantottam egy École Francaise feliratú táblát, meg egy kordonnal elkerített területet. A kordon mögött gyülekeztek a gyerekek, ahová a szülők nem léphettek be − erre több szervező is figyelmeztetett. Mikor megpillantottam a tesi tanárt megnyugodtam, hogy Eszter jó helyen van, magára hagytam, csak azon izgultam, hogy aztán nehogy elkallódjon a tömegben egyedül. 

Szerencsére, nem veszett el. Amikor elindították a rajtot az egyik kis osztálytársának fogta a kezét, és leghátulra álltak be a rajtnál. Ennek nagyon örültem, mert így szemmel tarthattam. Amint elindultak, tisztes távolságot tartva a szurkolók sora mellett próbáltam utánuk futni. Nem tehetek róla, izgultam a lányomért, akinek ez volt élete első “versenye”, és először futott egyhuzamban ekkora távolságot. Sokáig nem mertem megközelíteni őket, de amikor észrevettem, hogy van rajtam kívül legalább két szülő, aki a kisgyerekével együtt futott, én is felbátorodtam, és gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy utolérjem  Esztert. Pont akkor találtam rá, amikor leállt. “Fáj a szívem, anya!” − mondta nekem, én meg feltételeztem, hogy nem valami komoly szívbetegsége van, hanem csak a szíve alatti bordák közé szorulhatott be a levegő. Mondtam neki, hogy lélegezzen mélyeket, de nem is kellett sokat noszogatni, egyből nyúlfokozatra kapcsolt, és ettől kezdve meg sem állt a célig. Szerintem nem túlzok, ha azt állítom, hogy boldogabb voltam, mint a lányom. Magasba emeltem, puszilgattam, és mérhetetlenül büszke voltam.

A célvonal mögött nagyon sok régen látott magyar ismerőssel találkoztunk. Eszter volt bölcsis társaival, két kislánnyal együtt álltunk sorba az ilyenkor szokásos szuvenír csomagért. A Walferdange-i futóversenyt 1975 óta rendezik, és meglehetősen népszerűvé vált az évek során. Ennek több oka lehet. Egyik talán az, hogy több versenyszámot is indítanak kényelmes, könnyen teljesíthető távokban: 1 km, 4.5 km és 12 km. A gyerekek futószáma ingyenes, és a többi versenyszám ára sem haladta meg a 8 eurót. Aki vett már részt futóversenyen tudja, hogy milyen jó tudni a tényleges időt, ami alatt teljesítettük a távot. Ehhez időmérő chip kell. Itt mindenki automatikusan kapott egy kártya alakú chipet. Ezt – kártya jellegéből adódóan − nem a cipőfűzőre kellett nehézkesen felfűzni, hanem a rajtszám hátoldalára volt eleve felragasztva. A Walferdange-i futóverseny jelképe pedig egy kedves pofájú, vidám róka.





Egy megviselt rajtszám