Játszóházak Luxemburgban

Ősz vége van, hideg és nyirkos az idő. Ilyenkor a játszótéri programok teljesen esetlegesek, mert vagy esik az eső, vagy épp vizesek a szabadtéri játékok. Ám nem panaszkodom, hiszen most tanulunk kétkerekű biciklizni meg rollerozni, azt meg lehet akár szitáló esőben is. Csak egy jó esőkabát és egy pár gumicsizma kérdése az egész. Hetente kétszer egy órát vívó edzésen vagyunk, és az iskolában is van valamiféle testnevelés óra. Ha Eszternek ez még mindig nem lenne elég, mert dúl benne az energia, és félő, hogy szétszedi a lakást, akkor még mindig ott vannak a fedett játszóházak.

Mikor 2004-ben Magyarországot elhagytam, ott még nem voltak játszóházak. Mikor az 1990-es évek közepén Londonban voltam baby-sitter, akkor sem találkoztam hasonló intézménnyel, pedig ott sok mindenben elől járnak. Volt ugyan valami, amit én is látogattam, de az közösségi alapon és nonprofit módon működött. Kibéreltek egy nagy termet, amit teleraktak másoknak már nem kellő játékokkal. Én, mint kísérő felnőtt befizettem 20 penny-t, amiért egy szelet kekszet meg teát kaptam, a gyerek pedig kedvére játszhatott társaival. Ám azzal a hellyel, ami profit orientáltan, abszolút professzionálisan van megszervezve a gyerekek energiájának lecsapolására, azzal itt, Luxemburgban találkoztam először.

Amikor az első luxemburgi játszóház megnyílt, Eszter már elmúlt kétéves, így nagy szükségünk volt egy ilyen helyre, így aztán eléggé tudtam örülni az új lehetőségnek. Ez volt a Zigzag. Ez volt az úttörő, az első beltéri játszóház, ami Bertrange-ban nyílt meg a Little Gym melletti 900 négyzetméteres épületben. Mivel akkor Esztert a Little Gymbe járattam torna órára, szinte elsőként értesültünk a játszóházról, és az elsők között regisztráltunk. Annak is sejtem a magyarázatát, hogy a Zigzag és a Little Gym, miért van egymás mellett, és hogy miért reklámozták olyan bőszen a Little Gymben - ugyanis ugyanaz a hölgy a tulajdonosa  a mindkét intzéménynek.

Beiratkozáskor kapunk egy kártyát, amit minden alkalommal, amikor megérkezünk átadunk a hostessnek, aki a kártya segítségével a számítógépen regisztrálja érkezésünket. A kártyát visszakapjuk és minden alkalommal, amikor a büfében fogyasztani szeretnénk valamit, odaadjuk a kártyát, és azt a számítógépen lévő adatainkhoz írják. (Ha jól tudom, a kártya kiváltása jelenleg 6 euróba kerül.)

Little Gym - labdaágyú

Míg a gyerekek játszanak, addig a szülők az étteremben ücsöröghetnek egy kávé vagy egy pohár bor mellett, miközben a Wifi adta lehetőséget kihasználva laptopjukon pöntyöghetnek. Nos, ez az idillikus állapot persze csak akkor jött el a mi életünkben, amikor Eszter már képes volt egyedül vagy gyerektársaival játszani, azaz úgy hatéves korában, és még mindig vannak visszaeső periódusai. Korábban pedig rendszeresen mehettünk vele, hogy szűk kis folyosókon szuszakoljuk át magunkat, vagy teszem azt, dróthálókon egyensúlyozzunk.

Hároméves korig a gyerekeknek egy külön leválasztott helyet biztosítanak az emeleten. Ez a terület viszont olyan kicsikére lett méretezve, hogy egy kétéves gyerek már tízperc után megunja, és követeli a nagyoknak kijelölt területet. Szerencsére nem kötelező itt játszani, szülői kísérettel mehet a gyerek a nagyobb és vadabb gyerekek területére. A lényeg, hogy mi bírjuk szuflával az itt ránk váró megpróbáltatásokat.

A sorban másodikként a Kids’ Ville nyílt Luxembourg város északi részén. Mivel ez elég messze esik tőlünk, összesen, ha kétszer-háromszor jöttünk ide játszani. Ha jól tudom, ez hétközben napköziként működik, és csak hétvégén használhatják a családok játszóházként. 

A sorban a harmadik, a Yoyo, ami Luxembourg fővárostól délre, Howaldban kapott helyet. Jelenleg ez a kedvenc. Az egésznek a légköre olyan dzsungeles-kalózos. A dekoráció ilyen elemekből áll, mint majomkenyérfa, csontváz, gorilla, papagájok, fikuszok, cölöpökből épített kunyhók... Különlegesség, hogy itt van elektromos kisautó, és egy olyan meredek csúszda - a waterfall -, amiről lecsúszni olyan, mintha a szabadesést próbáltuk volna. Itt a tagsági kártya abban különbözik a zigzagostól, hogy előre fel kell tölteni egy nagyobb pénzösszeggel. Ha kérünk teszem azt egy kávét, akkor oda kell adni a kártyát, amiből egyből levonják a kávé értékét. Távozáskor is ebből az összegből vonják le, az ott töltött idő arányában, a díjat. A végén persze tájékoztatást kapunk arról, hogy mekkora összeg maradt (ha maradt) a számlánkon.

Yoyo - gorilla és majomkenyérfa

Az ilyen beltéri játszótereken tilos a piknik, azaz nem szabad otthonról szendvicset és egyéb nasit hozni, majd ott elővenni, és befalatozni. Ha megéheztünk vagy megszomjaztunk, akkor nem tehetünk mást, vagy rendelünk a játszóházak étterméből, vagy pedig hazamegyünk. Egyértelmű, hogy a gyerekek a sok rohangálásban egy idő után megszomjaznak, és/vagy megéheznek, és egyértelmű, hogy nekik az éri meg, ha a gyerekek ott kezdenek hisztizni az ételért és az italért.

Yoyo - tilos a piknik felirat

Közös még ezekben a helyekben, hogy lehet velük születésnapi bulit szerveztetni. Hallatlanul praktikus dolog, hogy a sok eleven lurkó nem a lakást szedi szét, hanem az ilyen játszóházakban tombolják ki magukat. Míg a Zigzagban különböző tematikájú termekből lehet választani, addig a Yoyonál nincsenek ilyen tematikus termek. Mi még nem szerveztettünk egyik céggel sem születésnapi bulit, de Esztert gyakran hívták egyik vagy másik helyre szervezett szülinapi zsúrokra. Mióta megnyílt a Yoyo, leginkább ide.

Már előre félek, hogy lassan mi sem ússzuk meg, és nekünk is be kell vállalnunk egy ilyen játszóházas születésnapi bulit. Ha összeszámolom azokat a gyerekeket, akiknek Eszter már volt a születésnapján, illetve hozzáadom még azokat, akik Eszterhez közel állnak, akkor nem hiszem, hogy a lakás épségben megúszna egy ilyen partyt. Januárban azt hiszem, nincs más hátra, vennünk kell egy nagy levegőt és mélyen a pénztárcánkba nyúlnunk, ha nem akarjuk, hogy Eszter legyen az iskola kakukktojása.

Yoyo - a kék csúszda a vízesés

Yoyo - foci-, illetve kosárpálya

Vitarium - a luxemburgi tejipar kiállítása

Eszter a héten beteg volt, péntekre ugyan már semmi baja sem volt, de az utolsó nap már nem vittem az iskolába. Viszont az kibírhatatlan lett volna mindkettőnk számára, ha egész nap itthon punnyadunk, majd a bezártságtól lassan egymás idegeire megyünk. Ezt elkerülendő úgy döntöttünk elmegyünk Roost/Bissenbe a Luxlait, azaz a luxemburgi tejipar főhadiszállására és annak interaktív kiállítására.

Miután az autópályáról Mierscherbiergnél letértünk, nem kellett soká várnunk, hogy megpillantsuk a Luxlait hatalmas szürke épületegyütteseit. A Vitarium, a tejipari kiállítás, viszont egy faépületben kapott helyet, egy füves területen elhelyezkedő játszótérrel az oldalán. A kiállítás játékosan oktató jellege nagy vonzerő a különböző korosztályú iskolai csoportok számára. Mikor megérkeztünk, egy óvodás csoport épp távozóban volt, míg nem sokkal utánunk egy általános iskolás csoport rohamozta meg a tudományos és játékos installációkat.

A kiállítás legelején mindjárt egy szarvasmarha szemével láthattuk a világot. A szarvasmarha szemei mögül hiába néztünk előre, csak azt láttuk, ami oldalt volt: ami jobbra, a bejáratnál vagy balra, a tehénfejőnél volt. Ráadásul ezt nem is egyszerre láttuk. Nekem például a jobb szemem volt a dominánsabb, és csak azt érzékeltem, ami jobbra, a bejáratnál történik. De még véletlenül sem azt, ami előttem van, és persze a két oldalsó képet sem tudtam fejben összemontírozni, ahogy a szarvasmarha sem képes erre.

Ki lehetett volna próbálni a tehénfejőt is, ahol műanyag tőgyeket kellett volna húzogatni meg nyomkodni, de vagy nagyon ügyetlenek voltunk, vagy nem működött a gép rendesen, de sajnos egy csepp víz sem csurrant a vederbe. Mivel a Luxlait Belle Etoile-beli kiállításán már egyszer sikeresen próbálkoztunk a tehénfejéssel, az a valószínűbb, hogy elfelejtették vízzel feltölteni a műtehenet. Naná, hogy nem fogom elismerni az ügyetlenségünket igazoló verziót!

Aztán emeltünk súlyokat is, amiből megtudhattuk, hogy a szarvasmarha mennyi súlyt cipel magán. A szarva például 3 kilogramm, a bensőjében pedig 7 kilogrammot nyomnak a baktériumok és 16 kilogrammot az elfogyasztott széna. A kiállítás felénél azt is megtudhattuk, hogy mekkora súlyt kell cipelnie a tehénnek a tejtermelés miatt. Fejés után 2 órával 4 kilogrammot, 4 órával később már 8 kilogrammot cipel a tőgyében. Hogy átéljük, a tehén tőgyében koncentrálódó súly cipelésének fáradalmait, és hogy némi empátiára bírjanak, nem kellett mást tennünk, mint hogy magunkra csatoltuk a különböző nagyságú és súlyú műtőgyeket.

További méréseket is végeztünk... Eszter testsúlya a szarvasmarha tüdejével volt egy súlycsoportban, míg én ugyanannyit nyomtam, mint a marha bordái. Ketten együtt az állat gyomrának súlyát értük el. 

A szarvasmarhás téma ezzel még korántsem volt kimerítve. Összerakhattunk egy hatalmas tehénpuzzle-t, míg egy másik állomásnál megvizsgálhattuk mikroszkóppal a marha négy gyomrát. Egy világtérkép segítségével megmutatták, hogy a világ különböző részein mely párosujjú patás állat tejét használják fogyasztásra. Teljesen új információval látott el az a felirat, miszerint a tevetej is fogyasztható, sőt még fagylaltot is készítenek belőle.

Még mindig a marhánál maradva, bepillanthattunk a szarvasmarhatartás rejtelmeibe és a gazdák munkájába. Egy térképen megtekinthettük, hogy a Luxlait honnan, mely gazdáktól szerzi be a tejet − névvel, címmel, telefonszámmal. A Luxemburgban jól ismert biogazdával, Tom Kass-szal is láthattunk egy kis videót.

A kiállítás másik szakaszában saját testünket, erőnlétünket és emésztésünket ismerhettük meg. Felmérhettük fizikai képességeinket. Tudunk-e egyensúlyozni, azaz végig tudunk-e menni egy kifeszített szalagon? Mi nem tudtunk. Le tudunk-e győzni egy tehenet futásban? Nem igazán. Mekkorát tudunk helyből ugrani? Állítólag 50 centimétert. Mennyit ver a pulzusunk mozgás közben? Nekem 120-at. Mennyi energia szükséges ahhoz, hogy lépcsőt másszunk. Nekem a súlyom alapján állítólag 68 joule-ra. Mekkora erővel tudunk nyomni? 274 newtonnal, s dicséretképp megkaptam, hogy majdnem olyan erős vagyok, mint egy bika.

“Az vagy, amit megeszel!” tartja a mondás, de itt a Luxlait-nél megfordították az állítást: You eat what you are!, azaz azt eszed, ami vagy! Ezek szerint, ha a tested vízből, proteinből és zsírból áll, akkor ezekre az anyagokra van szükséged. Ezzel nagyon is egyet tudok érteni, de persze a még most uralkodó táplálkozási dogma miatt nem hagyhatták ki a szénhidrátokat és a cukrot a felsorolásból. Nos, a Luxlait szerint, ha egészségesek szeretnénk lenni, akkor rengeteg tejterméket kell fogyasztanunk, és ezt több tudományos játékkal és feladattal is bizonyították. A kiállítás ezen szakaszán minduntalan azok a magyar reklámszlogenek tolakodtak az agyamba, mint “Csupa erő, csupa izom, minden reggel tejet iszom!” vagy hogy “A tej élet, erő, egészség!”

Ha úgy érkeztünk volna a Luxlait-hez, hogy előzőleg érdeklődünk, akkor csatlakozhattunk volna egy vezetett csoporthoz, és olyan területekre is bemehettünk volna, amire így nem volt módunk. Így nem láttuk a gyártási folyamatot és a 3D-s filmet sem vetítették le kettőnk kedvéért. Az installációk mindegyike négy nyelvű: luxemburgiul, németül, franciául és angolul olvashatjuk őket. A kiállítás végén ráadásként mindenki ingyen fogyaszthat egy Luxlait terméket. Váljék egészségünkre! − s ezért inkább most nem fejtem ki sokaktól olvasott nézeteimet a tejfogyasztás káros voltáról.

A világtérkép, melynek gukkerei mögött képek rejtőznek

Biovásár a Demeter-farmon

“Fúúúúj! Mi ez a szag? De büdi!” Ezek a finnyogó mondatok akkor hangzottak el, amikor lányom és kis barátnői kikászálódtak az autóból Rollingen-Mersch központjában. A szomszédos Demeter-farmról, Tom Kass luxemburgi biogazda otthonából érkeztek eme “bukolikus illatok”, melyek ilyen reakciót váltottak ki a lányokból. Egyébként emiatt könnyű dolgunk volt, csak a szagcsíkot kellett követnünk, hogy megtaláljuk Tom Kass farmját, ahol épp biovásár volt.

A tavaszi turkaszezon legnagyobb slágere a Demeter-farmon megrendezett biovásár. A  BIO-NEST nevű luxemburgi nonprofit egyesület szervezésében már harmadszor tartanak biovásárt tavasszal. Itt nemcsak használt, de új bioruhákat, bőrcipőket és fajátékokat is lehet vásárolni. Mi viszont nem a ruhavásár miatt látogattunk ide, hanem azok miatt a plusz programok miatt, amikkel a gyerekes családokat várták.

A gyerekekkel először a farmon található állatokat vettük szemügyre. A legnépszerűbb négylábúak a nyulak voltak, akik egykedvűen rágcsálták azt a száraz szénát, amit a ketreceikhez özönlő gyerekek folyamatosan dugdostak az orruk alá. Az istállókban megnéztük a hatalmas teheneket, a pónikat és a malacokat. A disznók részlege mellett, egy belső udvaron állították fel a biopéksütemények, a biosajtok és a bioméz standját. Szerencsére ekkorra már teljesen hozzászokott a lányok orra az állati ürülék szagához, és miután nagy nehezen sikerült választaniuk a diós-csokis sütemények, a sós perecek, a croissant-ok és a különböző magvas zsemlék közül, jóízűen befalatozták azt. Azt követően pedig, hogy engedtem a gyermeki erőszaknak, és vettem egy maci formájú méhviasz gyertyát Eszternek, megnyugodva mehettünk tovább a pónigolás és a szamaragolás helyszínére.

A felnyergezett pónik és szamarak az autóparkoló melletti területen várták a gyerekeket. Szegény párákra egymás után futószalagszerűen ültek fel a gyerekek. Nekünk is végig kellett várnunk egy kisebb sort, ami ugye a mi esetünkben azt jelentette, hogy mi, türelmes szülők szépen beálltunk a sorba, türelmetlen gyerkőceink meg ezalatt a patak folyását nézhették mindenféle termés beledobálásával. Mikor mi kerültünk sorra Eszter kapott a fejére egy spéci lovagló sapkát, az úgynevezett kobakot, majd felültették a pónira. Két hölgy kíséretében két euróért két kört tehetett a lekerített, füves területen.

Mikor már nagyon éhesek voltunk, visszavonultunk az istállókhoz, ahol már álltak az asztalok és sültek a kolbászok. A sor viszont itt egészen döbbenetesen hosszú volt, és a nagy tömeg miatt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekek addig ott mellettünk  játszanak vagy kergetőznek. Ezért volt jó, hogy nagyobb társasággal voltunk, ahol mindenki megkapta a maga feladatát a helyzet hatékony megoldása érdekében. Míg az egyik apuka magára vállalta a sorállást, addig egy másik anyuka az asztalfoglalást, én meg az izgágább kölkökkel elmentem a pajtába, ahol beltéri játszóteret alakítottak ki.

Itt a földre vastagon terítettek szalmát, hogy ha a gyerekek elesnének, a finom puha szalmába essenek. A tér közepén szalmabálákat halmoztak egymásra és egymás mellé. Ezekről lehetett leugrálni, illetve egyikről a másikra átugrálni. A bálák alatt még egy kis kuckó is volt, ahol el lehetett rejtőzni. A mászóka két darab kétágú falétra volt. Volt kitéve még néhány ütött-kopott kisautó meg seprű. A seprűt szinte egymás kezéből cibálták ki a gyerekek, és olyan nagy port tudtak kavarni a szalma seprésével, hogy nekem azon nyomban kijött a szénanáthám tőle. Mint egy kis interaktív játék, időnként megjelent és átszaladt a pajtán egy barna színű kis gida, akit ilyenkor a gyerekek próbáltak utolérni és megsimogatni. A rohamot a gida akrobatikus ügyességgel tudta mindig kikerülni. Olyan búvóhelyeket és menekülési útvonalakat ismert, amivel rendszerint sikerült kisiklania az utána kapó kis kezek elől.

Mielőtt még kritikussá fordult volna az állapotom az éhség és a folyamatos tüsszögés miatt, kiderült, hogy mi következünk a sorban, és mi rendelhetünk. Az ebédünk a következő volt: biokolbász bio krumplisalátával bioásványvízzel leöblítve. Nem mondom, hogy nem ettem jobbat életemben, de az éhség elmulasztására tökéletesen alkalmas volt. Ihattunk volna hozzá biobort is. A moseli borvidékről, Bousból egy Joé Beissel nevezetű biotermelő borait árusították a nyúlketrec mellett. Hiába mentem el a borkínáló asztal mellett többször is, sajnos mindig csak abból a célból, hogy egy vagy több gyereket felügyeljek, és ne tévesszek szem elől. Ez ugyebár nem az az ideális alkalom, amikor az ember nyugodtan elkortyolgat egy pohár moseli fehérbort. De ahogy mondják, ami késik, nem múlik... Majd jövő tavasszal.  Én türelmes vagyok.

A Kockelscheuer-i korcsolyapálya

Megint Vera barátnőm ötlete volt a új hétvégi program, hogy menjünk korcsolyázni. Én meg persze egyből benne voltam. Hiába, lelkes kosok vagyunk mindketten! Egyébként pedig már nagyon régóta készültem a Kockelscheuer-i korcsolyapályára, mivel  rengetegen említették nekem, hogy járnak ide, és kérdezték tőlem, én miért nem. Hát kérem most bevallom, egy rossz élmény volt az oka eddigi távolmaradásomnak. Úgy 17 éves koromban, pár év kihagyás után nem tudtam állva maradni Karcag egyik befagyott taván. Állandóan elestem, lényegében többet érintkezett a tó jegével a fenekem, mint a korcsolyám éle. Igaz, hogy baromira hideg volt, és egyáltalán nem éreztem a lábamat, annyira kővé fagyott, de ez az eset akkor is nagyon megtépázta önbizalmamat. 

Korábban, azaz általános iskolás koromban ugyanis egész jó korcsolyázónak számítottam. Karcagon volt egy tűzoltópálya, ahová rendszeresen jártam az apukámmal meg az osztálytársakkal tanítás után - persze csak télen.  Oké, nem állítom, hogy képes voltam a dupla leszúrt Rittbergerre, de biztosan tudtam gyorsan haladni előre meg hátrafelé, és még valamilyen hullámmozgást is képes voltam véghezvinni. 17 éves koromban viszont szentül meggyőződtem arról, hogy elfelejtettem korcsolyázni. Hát ezért nem mertem egy gyerekkel egyedül elindulni korcsolyázni. Persze kérdezhetik, hogy “és a férjem?”, nos neki semmilyen gyerekkori élménye nincs korcsolyázás terén: ő abszolút kezdő, akár csak kislányunk.

A luxembourgi korcsolyapálya fedett, és szeptember 15-től április 30-ig üzemel. A nyári időszakra bezárnak. A belépő nem túl drága, felnőtteknek 3, gyerekeknek 2 euróba kerül. Lehet korcsolyát is bérelni 2.50-ért. Feltéve, hogy van gusztusunk beletenni zoknis lábunkat egy olyan cipőbe, amibe előttünk már több ezer embertársunknak izzadt vagy fagyott bele a lába. Ám, ha még nem tudtuk eldönteni, hogy nekünk való sportág-e a korcsolyázás, akkor ezeken a gondolatokon érdemes felülkerekedni, és a cipőbérlést előnyben részesíteni. Mi is így tettünk.

Patinoire egyenlő korcsolyapálya

A belépésnél minden igényünket be kell táplálni egy hatalmas méretű fizetőautomatába. Azt, hogy hány felnőtt és hány gyerek lép be, hogy kérünk-e cipőt vagy fejvédőt. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a hatalmas gépméret hatalmas (mesterséges) intelligenciát takar, akkor nagyon csalódnunk kell. A gép nem fogad el sem bankkártyát, sem 50 eurós bankjegyet. Nálunk viszont − ilyen a mi formánk − csak ez a kettő volt, illetve bankkártyákból több is, de hasznosságuk, illetve haszontalanságuk okán akár egynek is vehetem őket. Még szerencse, hogy Vera barátnőm 50-esnél kisebb címletekkel is rendelkezett.

Mielőtt elindultunk nagy talány volt, hogy tudunk-e korcsolyacipőt bérelni Pepinek, akinek aprócska 21-es, vagy a férjemnek, akinek pont ellenkezőleg, hatalmas 46-os lábai vannak. Nos igen, sikerült, 21-től 47-ig minden méretben tartanak itt cipőt. Így aztán szegény férjem számára sem volt kibúvó, aki szerintem titokban abban reménykedett, hogy az ő nagy patáira úgy sem lesz cipő, és ő majd fényképezőgéppel a kezében kintről kibicel nekünk.

Mielőtt azonban jégre léphettünk volna még meg kellett küzdenünk az öltözőszekrénnyel is, ami szintén elég bosszantó helyzetbe tudja hozni az olyan felkészületlen egyéneket, amilyenek mi is voltunk. A szekrény ugyanis csak 2 euróval működik. Már, miért is ne! Nálam általában 1 eurós és 50 centes mindig akad a nyilvános WC-k és a bevásárlókocsik miatt, de természetesen ide 2 eurós kellett. Nagy nehezen találtunk egy 2 euróst, mire kiderült, hogy ezeknek a fránya szekrényeknek 2 darab 2 eurós érmére van szükségük a működéshez. Mielőtt gutaütést kaphattunk volna rátaláltunk egy olyan kezes szekrénykére, ami 1 darab 2 eurós bedobásával is engedte nekünk elfordítani a kulcsot. Utólag is, "merci" eme becses darabnak!

A szekrény 2 eurós igényei

A kezdeti nehézségek után, kedvünket nem veszítve léptünk jégre. Belül azért mindenkiben lehetett egy kis félsz, egy kis drukk. Én azért szurkoltam magamnak, hogy meg tudjak állni a jégen, és hogy sikerüljön magamra találni, hogy segíteni tudjak Eszternek. Na meg izgultam Eszterért is, nehogy olyan dolog történjen vele, mint velem 17 évesen, hogy aztán ő is 20 évig kerülje a korcsolyapályákat. És ha ez még nem lett volna elég, akkor szoríthattam az én hatalmas termetű emberemnek, nehogy ő meg egy nagyot zúgjon a jégen, mert az nemcsak ránézve lett volna veszélyes, de a körülötte levőkre is. Hozzám képest tehát Vera barátnőm egészen a jégpálya sztárjának érezhette magát, mert neki csak egy totyogóval és négyéves betanításával kellett megküzdenie.

Nos, mit mondjak? Főhajtás és mély gratuláció mindenkinek! Kis totyogónk, aki még nincs kétéves mosolyogva tűrte, hogy hol az anyja, hol az apja siklik vele a jégen. A négyéves Lili pár kör után magától megállt és haladt a jégen, akár az én lányom, aki már a második kör után elküldött, hogy “Menj anya nyugodtan, gyakorolj!” És én eleget is tettem a felkérésnek. Magamon is meglepődve egészen gyorsan tudtam már haladni a végére, és egyszer sem estem el. Persze könnyű nekem, mondja erre a férjem mert alacsonyan van a súlypontom, mint egy Subaru Legacy-nak. Neki meg ugyebár....

Eszter megúszta fél tucat eséssel a végül négyórásra sikeredett korizást, és egy óra elteltével már ő próbálta tanítgatni az apját a tőlem hallott utasításokat, tanácsokat ismételve. Azért nehogy azt higgyék, hogy a gyerekem ügyesebb volt az apjánál, ezt csak a drága szentem képzelte magáról, mi meg meghagytuk ebben a hitében − hadd örüljön. Igazából, ő is, meg a férjem is édesen totyogtak, egészen aprókat lendülve csak a jégen. Szóval ne izguljanak, a műkorcsolya bajnokságoknak továbbra is csak nézői maradunk − legalábbis egyelőre!

Lili és Eszter