Már 1993 óta rendelkezem jogosítvánnyal, ennek ellenére több, mint 10 év telt el az életemből úgy, hogy a vezetésnek egyáltalán nem kerültem a közelébe. Amikor aztán itt Luxemburgban végre autótulajdonosok lettünk, én még mindig tanulóvezetőnek számítottam, ezért férjem noszogatására rendszeresen gyakorolnom kellett a Luxembourgot Arlonnal összekötő útvonalon. Rengetegszer megtettem ezt a távot oda és vissza, főleg vasárnaponként, amikor gyér a forgalom. Azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy itt Luxemburgban lettem gyakorlott vezető, és nem korábbi lakóhelyünkön, Budapesten kellett részt vennem „speciális kiképzésen” – gondolom, ezt nem kell részletezni, hogy miért. Szülővárosom szűk, másfél autónak elegendő útjaival, és folyton össze-vissza bidergő, imbolygó bicikliseivel sem lett volna jobb terep a vezetés begyakorlására.
Összehasonlítva Magyarországgal, Luxemburgról általánosságban elmondható, hogy kiszámíthatóbb a közlekedése, egyértelműbbek a közlekedési jelzései, és viszonylag nyugodt a forgalma. A luxemburgi utak minősége pedig fényévekkel jobb, mint magyar társaié, annak ellenére, hogy ez a mostani kemény tél, és az ezzel járó sózás, itt is eléggé megviselte az utakat. És itt még lehet találni udvarias, előzékeny vezetőket – persze kivételek itt is vannak.
Pár évvel ezelőtt, amikor megkaptam saját kisautómat navigációs rendszerrel, tolatóradarral, kihangosítóval és automata sebességváltóval felszerelve – a férjem biztosra akart menni! –, olyannyira magabiztos és nyugodt vezetőnek éreztem magam rutintalanságom ellenére is, hogy még a hátul bömbölő gyerekem, vagy a kicsit hektikusabb forgalom sem tudott kizökkenteni. Ez a sok technikai kütyü nagyon hasznosnak bizonyult, és a mai napig vannak pillanatok, amikor mozdulni sem tudnék nélkülük. Egy anyának soha nem lehet elég keze, és különösen igaz ez vezetés közben, így az automataváltó miatt felszabadult kezem és figyelmem, vész esetén mindig a gyerek lenyugtatásán munkálkodhat. Nem akarok senkit rábeszélni az automataváltóra, tudom, sokan úri huncutságnak tartják, és tudom, hogy nagy rajongótábora van a kézi sebességváltónak, de az biztos, hogy a kezdeti bénaságom szülte automata megoldásnak még ma is sok hasznát veszem.
Ha az automataváltó szükségességéről el is lehet velem vitatkozni, a navigációs rendszerrel kapcsolatban hajthatatlan vagyok, azt alapfelszerelésnek gondolom. Biztos mindenki találkozott már olyan autóssal, aki megy előttünk a sávban, majd hirtelen lelassít, majd ötven helyett percekig harminccal megy, majd egyszer csak jelzés nélkül átmegy egy másik sávba, majd vissza. Ez mind abból adódik, hogy keresi a megfelelő sávot, nem tudja, hol kell letérnie, és veszélyes helyzeteket teremtve kavirnyál jobbra-balra. Külön dühítő látni, hogy itt Luxemburgban a legdrágább luxusautók tulajdonosai felejtik el beszereltetni a GPS-t. Állította már meg Önöket olyan úriember, aki amúgy csúcsfelszereltségű, bőrüléses autóban ült, de fénymásolt térképen mutogatta, hogy hova szeretne eljutni, de nem találta az utat? Mert engem már igen. Nem is egyszer. Hát, elég nevetséges. Velük ellentétben, én soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Angol barátnőm – a navigációs lady – pontos utasításait követve, nekem nem kell vezetés közben térképet olvasnom, és nem kell elsuhanó táblákat silabizálgatnom.
Ugyanez vonatkozik a kihangosítóra és a headsetre is. Annak ellenére, hogy 2009 júliusa óta itt Luxemburgban is tilos mobiltelefont kézben tartani vezetés közben, még most is mindennap látok olyan autóst, aki vezetés közben mobilon beszélget. Értehetetlen.
A tolatóradar megint az a felszerelés, amire rutinos vezetők, autójuknak minden külső szegletét érzők, azt mondhatják: minek? Én viszont nőből vagyok, és mint ilyen, biológiai tények miatt formálok jogot arra, hogy térben rosszabbul tájékozódjam, és parkoláskor bénázzak. Olyankor pedig szuperül jön, ha csipogás jelzi meddig az addig, amíg még nem húzom meg az én kis drágaságomat.
Minden autóvezető egyben gyalogos is – ez a közhely természetesen rám is igaz. Gyalogosként az első tapasztalatom teljesen más volt, mint amit Magyarországon megszoktam – itt ugyanis megállnak az autók a zebránál. Nem azokról az esetekről beszélek, amikor a lámpa az autósnak pirosra, nekünk pedig zöldre vált, hanem amikor a lámpával nem védett gyalogátkelőknél is átengednek minket. Sőt, itt elég a zebra felé közeledni, figyelmesebb vezetők már akkor lassítanak, és egyből le is állnak, ha látják, hogy tényleg át akarunk menni rajta. Ez egyébként nem udvariasság a részükről, egyszerűen csak betartanak egy közlekedési szabályt, melynek figyelmen kívül hagyásából Magyarországon sportot űznek az autósok – otthon ugyanis akkor is ráhajtanak az autósok a zebrára, ha már mi is leléptünk rá. Ezek után képzelhetik, hogy amikor hazatérünk szülővárosunkba, mi mindig kínosan ügyelünk arra, hogy mindenkinek megálljunk, aki át akar menni a zebrán, de egyelőre, sajnos, még csak zavarodott, értetlen arcokkal találkozunk a gyalogosok részéről. Külföldi rendszámunk miatt még az is lehet, hogy minket néznek hülyének.
És a végén, hadd jöjjön egy újabb kivétel, ami megint csak velem esett meg. 2005. december elején, amikor azt hiszem, 32 hetes terhes lehettem (laikusoknak mondom: a terhesség általában 40 hétig tart) egy türelmetlen autós rám dudált, mert bennem csak egy mobiltelefonon lógó, a zebrán terhes anyatetűként vánszorgó tyúkot látott. Azt persze ő nem tudta, hogy én épp a nőgyógyászomtól jöttem, és a telefonon azt próbáltam elpanaszolni a férjemnek, hogy a doki ezzel búcsúzott el tőlem: „Már csak egy hetet adok magának!“ Képzelhetik, hogy bepánikoltam. Lassúságomnak tehát az volt az oka, hogy attól tartottam, elég egy hirtelen mozdulat, egy erősebb lépés, és elfolyik a magzatvizem, vagy ott a zebrán helyben koraszülök. Persze, most már tudom, hogy nem megy ez olyan könnyen, de akkor még…! Most így utólag, megbocsátok ennek a modortalan alaknak. Még az is lehet, hogy a feleségéhez rohant, akit kórházba kellett vinnie, mert az asszonykának már öt perces fájásai voltak.
