2013. június 12., szerda

ADEM


“Visszatérés a munkaerőpiacra?” című bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy bejelentkeztem az ADEM-nél, az itteni munkerőközpontnál, ahol kaptam egy időpontot, hogy találkozhassak a számomra kijelölt ügyintézővel. 

A talákozóra egy csütörtök délután került sor az előző írásomban már M Thillnek keresztelt pasassal. Átadtam neki az önéletrajzomat, majd részletesen kikérdezett arról, hogy ki vagyok - mi vagyok. Miután nagyjából képbe került, és rájött, hogy a franciát nem beszélem felsőfokon, és hogy már 9 éve nem dolgozom, őszintén bevallotta, hogy sokkal nagyobb esélye van annak, hogy nem kapok állást, mint hogy kapok. Mint mondta, Luxemburgban rengeteg bankban volt létszámleépítés, ezért jelenleg nagyon magas a munkanélküliségi arány - áprilisban 6,7 százalék - ezért jobb ha nincsenek illúzióim, mert először azok fognak munkához jutni, akik nagyon jól beszélnek franciául és nemrég vesztették el az állásukat. Ennek ellenére javasolta, hogy találkozzam egy másik ügyintézővel is, aki az ilyen problémás esetekkel foglakozik, mint amilyen én vagyok. Korrektségből a pasas nálam jelesre vizsgázott.

A hölgy, akivel a következő találkozóm volt egy roppant bájos és kedves valaki volt. Nevezzük Mme F-nek. Ő vele már elkezdtük boncolgatni a személyemet, mégsem jutottunk sokra. Az nagyon hamar kiderült, hogy itt Luxemburgban esélyem sincs, hogy hangdokumentátorként álláshoz jussak. Ez volt az a munka, amit a Magyar Rádió Archívumában csináltam mielőtt kiköltöztem Luxemburgba. 

Hobbim viszont nagyon sok van, és sok mindenhez érzek még kedvet, amit szívesen kipróbálnék. Talán túl sok mindenhez is. Mme F-nek mondtam, hogy én szívesen lennék fodrász, kozmetikus vagy akár cukrász is, de tarthatnék akár kézműves foglalkozásokat is. A végén már csak mosolygott rajtam. Azt viszont elárulta, hogy ha át akarom képeztetni magam, akkor az ADEM-nél nyilvántartásban lévők kedvezményt kapnak a luxemburgi tanfolyami díjakból. 

Ajánlotta a diplomám honosítását (homologation), amit az egyik minisztériumban (Ministère de l’Enseignement Supérieur et de la Recherce) tudok elintézni. Bármilyen segítőkész is volt Mme F., ő sem ment velem sokra, így ajánlott egy találkozót az egyik kollégájával, aki végzettségének köszönhetően segíthet megtalálni az én személyiségemnek leginkább megfelelő állást. Hát gondoltam oké, lássuk mi jön még.






A “személyiség szakértővel” - nevezzük Mme B-bek - egy hétre rá találkoztam. Már akkor furcsán éreztem magam, amikor azt állította, hogy bár írásos értesítésem volt a találkozónkról, ő nem tudott róla, őt nem értesítették. Mme B., aki elmondása szerint több egyetemen is tanult, hogy értője legyen az emberi személyiségeknek és az emberi képességeknek roppant antipatikus volt. Tanár nénis, kioktató stílusban beszélt hozzám a kis nebulóhoz. Mme B. általában egy négy találkozóból álló “coachingot” tart, ahol a delikvenseknek részletesen be kell számolniuk életük minden fontos eseményéről. Rám is ez várt. 

Az első találkozóra a következőkből kellett volna felkészülnöm. Mi volt a hobbim 10-20-30-40 éves koromban? Dolgoztam-e diákként, egyáltalán hol dolgoztam, és ott milyen feladatokat láttam el? Haltak-e meg családtagjaim, ha igen hogyan érintett? Milyen az apám és az anyám? Milyen értékek fontosak nekem? Mire vágytam gyermekként, és mire vágyok most? Taram-taram-taram....

Miután így feltárom neki lelkem rejtett bugyrait a négy találkozó során, ő ír rólam egy több oldalas elemzést, hogy milyen ember is vagyok. Mint többször is hangsúlyozta, ez nem kötelező, és ezzel munkát sem szerzek magamnak, csak jobban fogom tudni, hogy merre induljak el, milyen állás a nekem való. Magam sem tudom miért, de igent mondtam erre a coachingra. Talán, mert azt hittem ezt várják el tőlem? Vagy hogy lássák mennyire nyitott vagyok mindenre?

Aztán itthon elgondolkodtam, hogy miért is kellene nekem teljesen kiadnom magam valakinek, aki még csak nem is szimpatikus. És különben is, negyven éve élek magammal, azt hiszem nem állítok sokat, ha azt mondom, hogy meglehetősen jól ismerem magam. Nekem már nem igazán tudnak újat mondani magamról. Ez a “szakértő” meg különben is - ahogy ő mondta - csak azt foglalná össze, amit előzőleg én meséltem magamról. 

Ezért aztán három nappal a találkozó előtt egy elnézést kérő levélben udvariasan lemondtam a találkozót hivatkozva arra, hogy ez nem kötelező, és őszintén bevallva, hogy nem tudnék egy idegennek ilyen részletességgel beszámolni az életemről. Válasz azóta sem jött. Nem tudom, mi oka volt a válaszlevél elmaradásának. Lehet, hogy nincs tisztában az udvariasság elemi szabályaival, vagy lehet, hogy ennyire semmibe vesz engem? Akár mi is volt, így utólag még jobban meg vagyok győződve arról, hogy életem egyik legbölcsebb döntése volt lemondani ezekről a külön foglalkozásokról. 

Időközben azon is elgondolkodtam, hogy mi a fene keresnivalóm van nekem még az ADEM-nél? Állást nem ígérnek, segíteni nem tudnak. Mivel Luxemburgban még soha nem dolgoztam, ezért munkanélküli segélyre sem vagyok jogosult. Ráadásul kötelezettséget kellett vállalnom, hogy minden hónapban egyszer megjelenek az ADEM számomra kijelölt ügynökénél. Szóval, ez egyre inkább csak nyűg nekem. Azt hiszem, be kellene látnom, hogy lassan  búcsút kellene intenem ADEM-nek .



2013. június 9., vasárnap

Miniállam olimpia Luxemburgban


Azt biztosan tudják, hogy van téli olimpia, nyári olimpia, ifjúsági olimpia, sőt van paralimpia is. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy létezik egy olyan olimpia is, amit Európa miniállamai részére rendeznek meg. Az az igazság, hogy én sem tudtam róla egészen addig amíg úgy két hete a vasútállomásnál (Gare) sétálva bele nem botlottam egy pavilonba, amin nagy öles betűkkel a következő kérdés szerepelt: Are you ready for the games? (Készen állsz a játékokra?) Nem tudtam, milyen játékokra gondolhatnak. Talán valami játék határok nélkül típusú versengésre, vagy valamilyen nyereményjátékra? Aztán egy újságcikkből megvilágosodtam. 











“The Games of the Small States of Europe “(GSSE), vagy ahogy itt Luxemburgban reklámozták, a “Jeux des Petits États d’Europe “(JPEE) az, amit a Gare-nál reklámoztak, és aminek a szlogenje “Are you ready for the games?” volt. Az európai miniállamok olimpiája 1984-ben született meg azzal a céllal, hogy Európa azon országai is sikereket érjenek el egy nemzetközi sportrendezvényen, ahol a lakosság száma nem éri el az 1 milliót. Úgy érezték, nem igazán fair, hogy olyan nagyhatalmakkal kell együtt versenyezniük, mint az Egyesült Államok, Kína, Oroszország vagy Nagy-Brittania. 

Így aztán 1985-ben megrendezték az első miniállam olimpiát San Marinóban, ahol nyolc ország képviseltette magát: Andorra, Ciprus, Izland, Lichtenstein, Luxemburg, Málta, Monaco és San Marino. A most 2013-ban Luxemburgban tartott olimpián viszont már kilenc ország szállt ringbe, mivel 2009-től Montenegro is csatlakozott a tagok közé. 

A nyári olimpiai játékoktól eltérően ezt az olimpiát nem négyévenként, hanem kétévenként tartják, ráadásul nem tartalmazza az összes versenyszámot, melyek a nyári olimpiák kötelező részei. Nekünk magyaroknak van néhány húzós sportágunk, amiket mindig nézünk, mert mindig van kinek szurkolni, és eredményesek is vagyunk bennük. Itt ezeket a versenyszámokat hiába keresnénk, a miniállam olimpián ezek mind hiánycikkek. Nincsenek páldául evezős vízisportok - se kenu, se kajak. Továbbá nincs vívás, nincs birkózás, sem súlyemelés, sem vízilabda, sem kézilabda...

És akkor mi van? Összesen 11 sportág: atlétika, kosárlabda, röplabda, strand röplabda, asztali tenisz, tenisz, lövészet, cselgáncs, kerékpár, torna és úszás. Az egyetlen úszás kivételével, nem igazán magyar húzóágazatok. 

A 15. miniállam olimpia megnyitóját május 27-én a Josy Barthel stadionban tartották, ahol olyan prominens személyiségek voltak jelent, mint Henrik nagyherceg és családja, II. Albert Monaco hercege, Jacques Rogge az olimpiai bizottság elnöke, valamint Jean-Claude Juncker, a luxemburgi miniszterelnök, és Xavier Bettel, a luxembourgi polgármester. Itt is volt olimpiai láng, megnyitóbeszéd, csapatok felvonulása, show-műsor táncosokkal.

2013-as luxemburgi olimpia időtartama május 27-től június 1-ig tartott, és idén már 15. alkalommal rendezték meg. Az idei játékok szlogenjéről már az elején szóltam, de a kabalájáról még nem. Ez egy virtuális emberke volt, akinek a feje úgy nézett ki, mint egy iPod shuffle vagy egy négyzetes okostelefon, de a fején baseball sapka volt, a lábán meg tornacipő. Azért választották kabalának ezt az okostelefon emberkét, mert azt akarták sugallni, hogy az eredményekről, a versenyek állásáról ma már mindenki egyből informálódhat az okostelefonján keresztül.



A jelenleg nem egészen 300 ezer luxemburgi állampolgárral rendelkező Luxemburg (ezt azért írom így, mert az ország 45 százaléka külföldi állampolgár) az olimpia fennállása óta csak egy aranyérmes olimpikont tudott felmutatni. Josy Barthel, akiről azóta stadiont neveztek el, 1952-ben a helsinki olimpián szerzett aranyérmet 1500 méteres síkfutásban. Ő azonban egy egészen kivételes jelenség. Barthel előtt és Barthel óta is általános tendencia, hogy Luxemburg a nyári olimpia éremtáblázatán sehová sincs besorolva, mivel semmilyen egyéb érmet nem tudnak elhozni nyári olimpiáról. Illetve bocsánat, van még egy ezüstérmük is, de az is 1920-ból. Idén viszont a miniállam olimpia igazi siker volt Luxemburg számára. Az éremtáblázat első helyén végztek, 37 arany-, 38 ezüst- és 30 bronzéremmel.

Néhány érdekesség és adat a luxemburgi miniállam olimpiáról: Luxemburg korábban 1995-ben adott helyet olimpiának. Monaco hozta el a 2013-as luxemburgi olimpiára a legfiatalabb és a legöregebb versenyzőt. Míg Jackie Moret 67 évesen versenyzett légpuskában, addig Claudia Verdino 12 évesen indult a 200 méteres női vegyesúszásban. Az éremtáblázat utolsó helyezettje Andorra lett. Az olimpia sikeres lebonyolítását 800 önkéntes segítette.