2010. május 28., péntek

Iskola? De melyik? 2.


Az ugyanezen a címen megjelent írásomat folytatom most, ígéretemhez híven. Ott hagytam abba az első részt, hogy a férjemmel, miután számba vettük az összes lehetőséget, rájöttünk, hogy tökéletes megoldás nincs, és arra is, hogy Luxemburgban egyáltalán nincs is olyan nagy választék iskolákból, mint ahogy első pillantásra tűnik. Ugyanis, ha az ember nem akar évente több mint 10 ezer eurót fizetni a gyerek iskoláztatásáért, akkor máris drasztikusan szűkül a kör. A bölcsőde ugyan hasonló anyagi megterhelést jelentett nekünk, de hogy még minimum 14 évig így legyen…, na azt már nem!

A francia iskolák már az előző részben ismertetett okok miatt kiestek a szóba jöhető kategóriából ezért Önöket is kímélve, erre most nem térek ki ismét. Maradt tehát a lakóhelyünkhöz legközelebbi luxemburgi állami iskola és az EU-s iskola magyar osztállyal. Azért volt még egy – a Waldorf.







Március-áprilisban, amikor már tényleg égetően sürgőssé vált, hogy döntsünk iskolakérdésben, de mi még mindig hezitáltunk, meg érveltünk pro és kontra egyik-másik iskola kapcsán, akkor néha hol egyikünk, hol másikunk előhozakodott lehetőségként a Waldorffal. Az ok, amiért nem tudtunk egyértelműen rábólintani az volt, hogy ez is luxemburgi nyelvű. Mindketten egyetértettünk azonban abban, hogy ha az EU-s iskola ellenében, mégis inkább a luxemburgi iskolát választanánk, akkor jobb lenne a Waldorf, ahol hagynak időt a gyereknek a dolgok megemésztésére. Ez különösen fontos lehet a kezdetekben Eszternek, hiszen az első években két teljesen új idegen nyelvet kell megtanulnia, a luxemburgit és a németet.

Ebből adódik a következő szempont, amiért azt gondoltuk, hogy igen, bevállaljuk. Ugyanis, ha most 4 éves korában elkezd Eszter a luxemburgi rendszer szerint tanulni, akkor még van két évünk arra, hogy kiderítsük, boldogul-e vele, szereti-e. Ha a gyerekem kudarcként élné meg a luxemburgi nyelvet és oktatást, akkor 6 éves korában, amikor itt is megkezdődik a tényleges tanítás, még mindig válthatunk az EU-s iskolára, és ezzel együtt a magyar oktatásra, mert az anyanyelvével a gyereknek nem szakad meg a kapcsolata, oda emiatt könnyen, remélhetőleg gond nélkül fog beilleszkedni, míg fordítva ez már sokkal nehezebben menne. Később már nem igazán gondolhatjuk meg magunkat, hogy hoppá, a gyereknek hosszú távon mégiscsak jobb lenne, ha luxemburgi iskolába járna.

Nagy szerencsénk volt, hogy április végén, egy szombati napon a Waldorf-iskola nyílt napot szervezett. Már sokat olvastunk erről az alternatív iskoláról, Vekerdy Tamás könyvét, internetes fórumokat, illetve sokat hallottunk róla, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó véleményeket is. Most kíváncsian vártuk, hogy mi lesz a benyomásunk.

Miután nagy nehezen találtunk egy parkolóhelyet a limpertsbergi Waldorf-iskola közelében, elindultunk az épület felé. Hát, hogy is fogalmazzak? Nem valami hívogató látvány. Ronda, szürke kocka betonépület. Belül viszont teljesen más világ, természetes anyagok és faborítás mindenütt. A folyosókon a gyerekek alkotásai vannak kiállítva: fatálak, faevőeszközök, szobrok, gyönyörű, színes rajzok. Bemehettünk minden osztályterembe. A kicsiké nagyon otthonos, kuckós és szintén minden fa – fajátékok, faszékek, faasztalok. „Volt egy fakatona, fából volt a lova…“ Fonott kosarak, évszaknak megfelelő dekoráció, narancspirosas falakon angyalképek. A teremben van egy kis konyha, körbeülhető nagy asztallal – reggelente itt készítik a zsemlét, kenyeret, amit, ha megsült, meg is ehetnek.






Eszter egyből otthon érezte magát. Mi nyugodtan beszélgethettünk a nevelőkkel, tanárokkal, mert bár ez nem jellemző rá, most jól eljátszott magában. Több mint 4 órahosszát töltöttünk ott, és ha jól összeszámolom, legalább 6 különböző pedagógussal beszéltünk hosszabban-rövidebben. A beszélgetéseink alatt a gyerekem lekötötte magát a tantermi játékokkal, és csak ritkán jött oda hozzánk, általában akkor ha megfőzte az ebédünket és a kávénkat, mert azt gyorsan meg kellett enni-inni. Aztán invitálásra elment kis zsemléket sütni egy kedves, mosolygós, igazi nagymama kinézetű nénivel, aki végig luxemburgiul beszélt a lányomhoz, de ez egyáltalán nem szegte kedvét, sőt, leste a néni minden mondatát, mozdulatát. A végén persze jót falatozott a zsemléjéből. Olyan látványosan jól érezte magát a gyerek és olyan meggyőző volt, amit ott hallottunk a tanároktól, hogy még a záróra előtt megszületett az elhatározás, és ott helyben leadtuk a jelentkezést a Waldorf-iskolába.






Azóta voltunk interjún is. Itt két kedves óvó néni Eszterrel kapcsolatban minden apró momentumról kikérdezett minket. Olyan dolgokra voltak kíváncsiak, hogy: milyen volt a terhességem Eszterrel, természetes módon született-e, mikor kezdett el mászni, és mikor jött ki az első foga, meddig szopott, mikor kezdett el járni, mi volt az első szava, és mióta szobatiszta. Mivel már hónapok óta nem találom a babanaplót, néhány kérdésre csak megközelítő választ tudtunk adni, mert bármilyen furcsán is hangzik, olyan régen voltak már ezek a dolgok, és azóta annyi minden történt. Pedig még csak négy és fél éves a lányom. Így aztán mostanra teljesen megértettem, miért van az, hogy anyukám szinte semmire nem emlékszik csecsemőkori ténykedéseimből. Azért, ha valaki hozzánk hasonlóan a Waldorfot választja, előre szólok, készüljön fel ezekre a kérdésekre.

A beszélgetés pedig azzal zárult, hogy megkérdezték tőlünk, hogy mi mit várunk ettől az iskolától a gyerek fejlődése szempontjából. Mondanom sem kell, hogy ezzel a kérdéssel teljesen a szívünkbe zárták magukat. Tud valaki még olyan iskolát mondani, ahol erre még kíváncsiak a pedagógusok? Mert én egész eddig nem tudtam.

Igaz, hogy ez is fizetős iskola, és bár korábban határozottan hangoztattam, mennyire kizárt, hogy mi ilyen intézménybe írassuk a gyerekünket, de azért az a havi 350 euró, amit a Waldorfért kell fizetni, összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint például a St. George’s 1000 eurója, vagy amit jelenleg a bölcsiért fizetünk. Nos, azt hiszem, csak kibírjuk gazdálkodni valahogy.






Ha a Waldorfra és a gyerekemre gondolok mostanában, akkor néha némi irigység is vegyül a dologba. Komolyan mondom azt érzem, hogy kedvem lenne nekem is kijárni ezt az iskolát, és a csuda vigye el, nekem nem lehet! Pedig milyen jó lenne énekelve megtanulni a szorzótáblát, órán kötögetni, horgolni, szobrászkodni, epochális rendszerben tanulmányozni mondjuk az ókort. Milyen jó, hogy itt értékelnek a tanárok és nem feleltetnek a visszaböfögött tananyagban hiányosságokra vadászva. Itt meghallgatják majd az egyéni véleményeket és ötleteket is. A fene vigye el, hogy már 37 éves vagyok! De talán egy másik dimenzióban, most lehet éppen waldorfos kisdiák és Eszter osztálytársa vagyok…

2010. május 19., szerda

Luxembourgi maraton



Eszter még márciusban előkotort egy levelet az előszobai szekrény fiókjából, majd kíváncsian rákérdezett, hogy „Mi ez?“. Mondtam neki, hogy egy levél, amelyben arról tájékoztatnak, hogy lehet jelentkezni az idei maratonra. „És ki kapta? Apa?“ „Nem bogaram, én kaptam“ – válaszolom, mire kitör belőle az értetlen csodálkozás: „Te?! Nem apa?“

Köszi kincsem, ez jólesett! Nagyot lendített anyád amúgy sem túl szilárd önbizalmán. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy szálkásan nyúlánk gazella, akit az isten is futásra teremtett, mint ahogy azzal is, hogy annak idején csak azért kezdtem el futni, hogy elhagyjam a fenekemet. Látom én, hogy alacsony termetemmel olyan vagyok egy futóversenyen, mint egy törpetacskó, aki agarakkal akar egy versenyszámban küzdeni. Oké, leánykám, értem én, hogy Te objektíven látod ezeket a dolgokat! Azért mégis büszke lehetnél anyádra, aki tavaly hősiesen lefutotta a félmaratont 2 óra 13 perc alatt. Igazából nem is értettem, miért reagált így a gyerekem, hiszen, ha autóval az Avenue de Kennedyn járunk mindig elmondja, hogy: „Anya! Itt futottál! És én szurkoltam neked“ – ez utóbbi kijelentése egyébként enyhe túlzás, mert férjem elmondása szerint Eszter, érthető okokból, inkább a d‘Coque (Kulturális és Sportközpont) melletti játszóteret választotta, mint hogy engem biztasson.






A tavalyi, életem első félmaratonja volt. Korábban ugyan futottam már 6-10 kilométeres távokat budapesti rendezvényeken, de ez azért emberpróbálóbb volt, és éppen ezért tudatosabb edzést is kíván. El is kezdtem a felkészülést, de időközben annyi minden közbejött, ami leállította, megakasztotta a rendszerességet, hogy végül inkább letettem róla. Egyébként a tavalyi tapasztalatokkal a fejemben, úgy éreztem, idén már hatalmas rutinnal állhatnék a rajthoz. Kész tervem és listám volt azokról a dolgokról, amiket 2010-ben másként csináltam volna, és azokról is, amiken nem változtatnék. Most megosztom Önökkel is, hátha valaki kedvet kap egy 2011-es luxembourgi maratonhoz.

Ugyanúgy hetente 3-4-szer futottam 50-60 perceket, és ugyanúgy elmentem a bambeschi erdőbe is, hogy hegyre fel és hegyről lefutva edzem magam a luxembourgi maraton gyakori lejtős-emelkedős szakaszaira. Egy ideig így is csináltam, aztán mint mondtam, nem tudtam elégszer eljárni.

Idén viszont nem vittem volna magammal iPodot, mert jobban át szerettem volna adni magam a maraton-félmaraton hangulatának, és különben is, tavaly teljesen kisebesedett a felkarom az iPod-toktól. Lehet sokan nincsenek tisztában vele, de már egy félmaratonon is komoly sebeket tud ejteni az ember testén a mégoly pihe-puha ruházat is a folytonos dörzsölődéstől. Ezért van az, hogy a fiúk például leragasztják a mellbimbójukat, különben elég rémes-véres látványt tudnak nyújtani.







Előre felkészültem volna, hogy elveszítem pár lábkörmömet, és akkor még mindig érhet pozitív meglepetésként, ha csak bepirosodik, majd bebarnul a körmöm, de a helyén marad. Hiába nagyobb a futócipőm annyival amennyivel kell, ez akkor is megtörténhet a hosszútávfutásnál. Nekem tavaly 3 körmöm került leesés veszélybe, de végül megmaradtak.

Sokkal többet ittam volna! 2009. május 23-án délután iszonyú meleg volt, és én hülye azzal akartam időt spórolni, hogy csak a legszükségesebb esetben álltam meg vízért. A végén persze teljesen dehidratálódtam. Most minden lehetséges helyen megálltam volna vedelni, ahol folyadékot kínálnak! Persze ez az aktuális időjárástól is függ, hiszen olyan kellemesen hűvös időben, amilyen most 2010-ben is volt, nem szárad ki olyan hamar az ember.

Ismét jó tempót diktáltam volna magamnak a kezdetektől, már ahogy a tömeg engedi, de fel lettem volna készülve rá, hogy az utolsó 3 kilométer, amikor az ember már eléggé kész van az erejével, akkor jön a Plateau de Kirchberg (a kirchbergi fennsík), ami végig emelkedő. Erre a szakaszra tartalékolni kell erőt, különben úgy jár az ember, mint én tavaly, hogy szokásomtól eltérően kénytelen voltam leállni, és egy ideig gyalogolni – általában soha nem teszek ilyet –, de akkor azt éreztem, hogy „volt erőm elhágy, fáradt lelkem égbe, testem földbe vágy“, meg az futott át az agyamon, hogy „Kellett ez nekem?“. Aztán megláttam egy  jó testfelépítésű fiút, aki pont előttem dőlt ki abban a pillanatban, egy másik fiút pedig akkor már a földön ápoltak egy hányás tócsa mellett. Ettől úgy erőre kaptam újra, hogy a célig meg sem álltam! Jaj, most látom, hogy megváltoztatták az útvonalat, most az Exponál volt az indulás-érkezés, nem a Coque-nál. Most vajon az a szakasz emelkedős vagy lejtős?

Fel lettem volna készülve rá, hogy amikor végeztem, és már nem vágyom semmi másra, mint az ágyamra, és arra, hogy mindenki hagyjon békén, akkor nekem még meg kell találnom a családomat a nagy tömegben, és meg kell küzdenem a lányommal, aki ilyenkorra már olyan hisztis, hogy arra nincs szó, és aki ilyenkor véletlen se az autó felé fut, hanem pont az ellenkező irányba szalad, és nekem még el kell kapnom őt.

Azzal is tisztában lettem volna, hogy hiába megyünk autóval a futóversenyre, hazajutni akkor is nehéz lesz, mert a környékünk az akkor még folyó maraton miatt le lesz zárva. Istenem, milyen hősök voltak azok a lányok, akiket akkor láttam futni, amikor a rendőri kordon miatt, az autóból kiszállva, remegő lábakkal próbáltam az utcánkat valahogy megközelíteni. Én már hazafele igyekeztem, nekik viszont még hátra volt majdnem 15 kilométer.

Figyeltem volna arra, hogy amikor kitöltöm a jelentkezési lapot, még szebben, kalligrafikusabban írjam a nevemet, hogy véletlen se olvashassák „C“ betűnek az „L“ betűt, és végre normálisan szerepelhessen a nevem az eredménylistán.






2010. május 15-én, 6 órakor tehát elkezdődött az 5. luxembourgi maraton és félmaraton nélkülem. Futás helyett viszont lementem szurkolni a merli parkba, így láttam az élmezőnyt és le tudtam fényképezni őket. Ezek a futóistenek 1 óra 21 perckor már lefutottak 25 kilométert! Végig olyan gyorsan vágtáztak, mint ahogy én sprintelek 200-on, de én a 200 végére ki is döglöm ettől a tempótól. Ezek meg képesek 42 kilométeren keresztül ilyen iramban végignyomni a távot! A képen látható sárga pólós és sárga cipős pasi, a kenyai Stanley Rono, 2 óra 19 perc és 13 másodperccel lett az első, a piros gatyás pedig, az etióp Assefa Girma másodikként ért célba 2 óra 20 perc és 17 másodperccel! A félmaratonon indult egy szikh férfi Fauja Singh, aki az idei luxemburgi maraton szenzációja volt, mivel 99 éves a szentem! Ezzel világrekordot döntött, ő eddig a legidősebb férfi, aki lefutotta a félmaratont. Az eredményeket nézve vettem észre, hogy férjem két kolléganője is nagyon szép eredménnyel futotta le a félmaratont. Gratulálok nekik és minden más magyarnak is, akiről nem tudok, de részt vettek, helyettem is!

2010. május 12., szerda

Gyermekvállalás Luxemburgban - gyes, bölcsőde és egyebek



Azon szerencsés anyukák közé tartozom, akik nem dolgoztak akkor, amikor babájuk lett. Mindjárt megértik miért! Bár nagyon jól hangzik, hogy a Luxemburgban munkát vállaló nőknek szülés előtt 8 hét fizetett szabadság jár, már sokkal kevésbé az a tény, hogy szülés után is csak ugyanennyi jár. Ez utóbbit fel lehet tornázni 12 hétre is abban az esetben, ha a csecsemő koraszülöttként érkezett, vagy ikerterhesség volt, vagy ha az anyuka szoptatni szeretné kisbabáját. Na, de akkor is! 12 hetesen egy kisbaba még nincs egészen 3 hónapos, és mégis el kell szakadnia az anyukájától, akire ilyenkor a legnagyobb szüksége lenne. Az anyukának viszont vissza kell mennie dolgozni, különben a munkája és a család megélhetése kerülhet veszélybe. Azért nehogy azt képzeljék, hogy minden anyukának lelkiismereti gondot okoz ez a döntés. Ismerek olyan anyukákat, akiknek ez teljesen természetes, az élet normális velejárója. Ezen inkább, mi magyar anyukák akadunk fenn, és nekünk tűnik horrorisztikusnak, és csak ritkább esetben a más nemzetiségű anyukáknak.






Ha mégis úgy dönt valaki, hogy már pedig ő babázni szeretne, akkor egyet tehet: felmond a munkahelyén. Így tett építészként dolgozó barátnőm is, aki szerette volna kiélvezni az anyaság minden percét, ezért inkább kilépett a munkahelyéről, és 3 évig otthon maradt kislányával. Most viszont szeretne újra elhelyezkedni, de mivel még mindig nagyobb szerepet szeretne játszani gyermeke életében, mint egy átlag anyuka, ezért ragaszkodik a részmunkaidőhöz. Így aztán minden interjúja nagyon ígéretes mindaddig, amíg barátnőm elő nem áll a farbával, a 4 órás munkaidővel.

Van viszont egy luxemburgi cég, a Guardian, aminek Magyarországon, Orosházán is van egy leányvállalata, és akiket mindenképpen ki kell emelnem pozitív példaként. Róluk tudom, hogy egy magyar anyukát, aki régóta dolgozik a cégnél, évekig részmunkaidőben foglalkoztatták kisfiára való tekintettel.

Az európai uniós intézményeknél dolgozó nők valamivel jobb helyzetben vannak a luxemburgi rendszerhez képest. Itt is összesen 20 hét fizetett szabadság jár, de ebből csak hatot kell kivenni szülés előtt, a többit szülés utánra lehet tartalékolni. Sőt, ha az anyuka visz igazolást arról, hogy remek formában van, a további munkavégzés nem veszélyezteti sem az ő, sem a kisbabája egészségét, akkor még kevesebb hetet kell kivenni szülés előtt, így akár 16-18 hét is maradhat szülés utánra. Erre a 20 hétre teljes fizetést kapnak az anyukák. Aki nem elégszik meg ennyivel, annak lehetősége van még plusz 6 hónap szülői szabadságra, amikorra egy alacsonyabb juttatást, kb. 1000-1200 eurót kap. Ezt a 6 hónapot egyébként a gyermek 12 éves koráig bármikor ki lehet venni, de hát a legjobb erre mégis az az időszak, amikor még csecsemő korú a gyermek. Az EU még annyi szociális érzékenységet is tanúsít, hogy ha az anyuka kéri, akkor visszamehet részmunkaidőben dolgozni vagy távmunkázni.

Nos, a luxemburgi munkavállalók legkésőbb 3 hónapos, az EU-s munkavállalók pedig legkésőbb 10 hónapos korukban viszik babájukat először bölcsődébe. És én ilyenkor rebegek hálát a jó istennek, hogy nekem nincs munkahelyem, amit sajnálnék otthagyni, vagy vissza kellene mennem, de lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy a pár hónapos kisbabámat idegenekre bízom.






Ilyen feltételek mellett, nem csoda tehát, hogy nagy kereslet van a bölcsődékre – ide a gyerekek, a magyar gyakorlattól eltérően, 0-4 éves koruk között járhatnak – és az sem, hogy iszonyúan sokba kerülnek! Egy jobb bölcsődében a gyermek egész napos ellátása, úgy hogy a gyerek elvileg minden nap jár, 1000-1200 euróba kerül. 2009. március elsejével ugyan bevezették chèque service-t (ejtsd. sek szervisz), ami egyfajta állami támogatás, de még így is borsos összegeket kell kifizetnünk. A chèque service értelmében minden 13 év alatti gyermeknek, aki crèche-be (bölcsőde), maison relais-be, garderie-be, vagy foyer de jour-ba jár – ez utóbbiak mind a magyar napközi valamilyen formái – az első 3 óra a héten ingyen van. Majd a héten minden 4-24 óra közötti időszak csak 3 euróba kerül, valamint minden 25-60 óra csak 5.50 euróba kerül. Hát ember és gazdaságis legyen a talpán, aki ezt kiszámolja! Ha nem értették meg, ne aggódjanak, nekem is többszöri nekifutásra ment csak, és az is lehet, hogy nekem nem sikerült elmagyaráznom tökéletesen! Én is csak azt tudom, hogy most, mikor a gyerekem heti háromszor jár teljes napot, az 550 euró helyett megközelítőleg 430 eurót fizetünk, attól függően, milyen hosszú volt a hónap. Amikor teljes napot járt, akkor pedig 1100 euró helyett fizettünk 800 euró körüli összeget.

Ez a támogatás tehát nem az iskoláztatásra vonatkozik, hanem a gyerek felvigyázására, megőrzésére, azaz bölcsikre és az iskola mellett szükséges délutáni napközikre – ezek lesznek az előbb leírt módon olcsóbbak. 2009. szeptember 15-tel pedig kiterjesztették a támogatást a gyermek sporttevékenységére és zeneoktatására is.

Én nem tudom, itt mennyire szigorúak a munkáltatók, ha a gyermek megbetegszik, és az anyukának otthon kell maradnia a gyerkőccel, de az biztos, hogy kora ősztől késő tavaszig a gyerekeknek vagy habos zöld az orra, vagy szerencsés estben már rá van száradva az orruk alatti területre. És nem csak a dolgozó anyukák viszik a gyereküket orrfolyósan! Az egyik ismerős magyar anyukának egy reggel az egyik anyatársa kezdte el panaszolni – akire a kisfia, mint egy kis koala csimpaszkodott, és sehogyan sem tudta lerázni magáról –, hogy milyen bosszantóan nyűgös a gyereke, de valószínű azért, mert meg van fázva, és képzelje el az ismerősöm, tegnap délután óta a hasa is megy a gyereknek. És tudják, hogy ez az anyuka amúgy nem dolgozik? De szegénynek muszáj vinni a gyereket a bölcsibe, mert otthon szétszedi a gyerek a lakást! Most komolyan, minek az ilyennek gyerek? Félreértések elkerülése végett mondom, nem magyar anyukáról van szó.

Egyébként, ha beteg a gyerek, természetesen nem kapunk vissza semmit a kifizetett pénzből, hiszen nem tudunk hetekkel előre szólni, hogy mikor esedékes az arra a hónapra eső nátha. Így aztán mi akkor is 800 eurót fizettünk, amikor a gyerekem januárban összesen másfél hetet volt bölcsődében. És ez még nem is olyan durva! Mert van olyan bölcsőde is, ahol akkor is ki kell fizetni a teljes összeget, ha a szülők jó előre bejelentik, hogy egy hónapot Magyarországon töltenek. Az indok pedig ez esetben az, hogy nem tudják garantálni, hogy egy hónap múlva visszaveszik a gyereket.






Azok az anyukák, akik nem sietnek vissza a munkahelyükre, tehát ráérnek otthon babázni, ergo gyermeküket 2-3 éves koruk előtt nem adják be semmilyen intézménybe, de otthon már kezdnek egy kicsit besavanyodni, szükségét érzik, hogy többes szám egyes személyben beszéljenek (szopizunk, büfizünk), szókincsük is kezd leépülni, szenvednek a társasághiánytól, ezért naponta ötször minimum fél órát skype-olnak, délutánonként minden percben azt lesik, mikor nyílik az ajtó, amelyen férjecskéjük betoppanását várják, nos azoknak az elkeseredett nőszemélyeknek – amilyen én is voltam – lehetőségük van hetente eljárni egy kis szociális eseményre, a Babaklubba. Ez az intézmény az én időmben minden héten szerdán délelőtt mindig más-más anyuka lakásán került megrendezésre. A „luximagyarbabák“ levelezési fórumon lett mindig közhírré téve, hogy kinél aktuális az arra a hétre esedékes találkozó. Én kérem mentem lelkesen, egyrészt, hogy porontyom lássa, rajta kívül is van még élőlény a világon, másrészt, hogy beszélhessek, beszélhessek, beszélhessek…

2010. május 5., szerda

Jardin des papillons


Luxemburgban igen gyakran rossz az idő, lehet május vagy július, az itteni időjárást  ez egyáltalán nem érdekli, van úgy, hogy hetekig be van borulva, esik, és 10 fok körüli a hőmérséklet. A magyarországi rokonok a kánikulára panaszkodnak, mi meg didergünk. Nincs kedvünk kimozdulni se. A gyerek viszont szétunja magát idehaza, ezért el kellene indulni valamerre. Ha nem feltétlenül dühöngőre van szüksége, mi pedig szeretnénk egy kis trópusi meleget érezni, átmelegedni, akkor irány Grevenmacher és a „Jardin des papillons“, a Lepkekert. Nemcsak gyerekeknek – kicsiknek és nagyoknak egyaránt kiváló program.






Az üvegházat 1989-ben a Bernard-Massard Pincészet támogatásával hozták létre. 20 éves fennállása alatt több mint 900 ezer látogatója volt már. A 600 négyzetméteres üvegházban 27 Celsius-fok és 70-80 százalékos páratartalom van mindig – előbb-utóbb a legfázósabbak (mint jómagam) is hamarosan átmelegednek. Ezért áll az előtérben egy hosszú ruhafogas, ahová lehetőségünk van felakasztani kabátunkat vagy más feleslegessé vált ruhadarabunkat.

Belépve a Paradicsomba megcsap a meleg és a pára, de juhéjj, én ilyenkor érzem elememben magam. A kert nemcsak amatőr zoológusoknak, de botanikusoknak is ideális terep. Gyönyörű orchideák, broméliák, fikuszok, pálmák, hibiszkuszok, jázminok, kálák és trópusi páfrányok között sétálhatunk. A kis tavakban, melyek fölött híd vezet át, különböző halak úszkálnak. A lábunk között pedig kínai törpefürjek futrinkáznak.






A lepkekertben közel 500 lepke repked naponta. Ezek eredeti élőhelyei:  Dél- és Közép-Amerika, Afrika, Dél-Ázsia és Ausztrália. A pénztárnál vásárolható lepkehatározó segítségével elszórakozhatunk azzal, hogy megpróbáljuk beazonosítani őket. Nekünk a következő fajtákat sikerült felismerni, melyeket kénytelen vagyok latinul megnevezni, mert hiába kutakodtam, nem találtam meg a magyar megfelelőjét: Hypolimnas misippus, Caligo beltrao, Actias maenas, Heliconius melpomene, Heliconius ismenius, Heliconius sara, Danaus plexippus, Papilio rumanzovia, Papilio memnon, Papilio thoas, Papilio polytes, Idea leuconoe. A lepkék nemcsak a kert növényeiből táplálkoznak, de külön készítenek ki nekik almát, narancsot, amit szintén előszeretettel szürcsölnek, főleg a caligók.



Papillio memnon


Ha mozdulatlanul állunk, akkor reménykedhetünk benne, hogy virágnak néz egy lepke és ránk száll. Én éppen fényképezni szerettem volna, és erősen koncentráltam a kiszemelt példányra, amikor valami bizsergést éreztem a kezemen, és láttam, hogy egy gyönyörű caligo mászkál hol a kezemen, hol a kamerámon – a fényképezésből persze nem lett semmi, szoborrá dermedtem és nagyon-nagyon örültem. Azért egy kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam megörökíteni a pillanatot, és azt is, hogy szegény gyerekem, aki végig azt várta, hogy majd rászáll egy pillangó meglehetősen csalódott volt.



Actias maenas nőstény


Esztert itt leginkább a méhek kötik le, akiket egy üveggel fedett kaptárban lehet meglesni. Láthatjuk, hogyan szorgoskodnak, és egy üvegfolyosón keresztül annak is szemtanúi lehetünk, amikor a dolgozók beérkeznek virágporral teli kosárkájukkal, amit a hátsó lábukon cipelnek.






A sétaútvonalak mellett terráriumok vannak felállítva, amelyekben kaméleonok, botsáskák és más rovarok laknak. Egy kis faszekrényben, üvegajtó mögött zsinórokon lógva, szépen sorban egymás mellett pihennek a bábok.



Heliconius ismenius



A kert április 1. és október 15. között 9.30-tól 17.00 óráig van nyitva minden nap, még hétvégén is. Viszonylag nagy, ingyenes parkoló várja az autóval érkezőket. Sajnos a lepkekertről a kevés információt tartalmazó honlapon kívül semmilyen más forrás nem áll rendelkezésünkre, még prospektusuk sincs. E cikk megírásához, kérésemre másoltak egy róluk készült német nyelvű újságcikket. Vállalják iskoláscsoportok vezetését is.
További információ: http://www.papillons.lu/




Papilio thoas




Hypolimnas missipus




Papilio polytes (hím)





Idea leuconoe


Parthenos sylvia



Morpho peleides