2012. március 29., csütörtök

Biovásár a Demeter-farmon

“Fúúúúj! Mi ez a szag? De büdi!” Ezek a finnyogó mondatok akkor hangzottak el, amikor lányom és kis barátnői kikászálódtak az autóból Rollingen-Mersch központjában. A szomszédos Demeter-farmról, Tom Kass luxemburgi biogazda otthonából érkeztek eme “bukolikus illatok”, melyek ilyen reakciót váltottak ki a lányokból. Egyébként emiatt könnyű dolgunk volt, csak a szagcsíkot kellett követnünk, hogy megtaláljuk Tom Kass farmját, ahol épp biovásár volt.

A tavaszi turkaszezon legnagyobb slágere a Demeter-farmon megrendezett biovásár. A  BIO-NEST nevű luxemburgi nonprofit egyesület szervezésében már harmadszor tartanak biovásárt tavasszal. Itt nemcsak használt, de új bioruhákat, bőrcipőket és fajátékokat is lehet vásárolni. Mi viszont nem a ruhavásár miatt látogattunk ide, hanem azok miatt a plusz programok miatt, amikkel a gyerekes családokat várták.








A gyerekekkel először a farmon található állatokat vettük szemügyre. A legnépszerűbb négylábúak a nyulak voltak, akik egykedvűen rágcsálták azt a száraz szénát, amit a ketreceikhez özönlő gyerekek folyamatosan dugdostak az orruk alá. Az istállókban megnéztük a hatalmas teheneket, a pónikat és a malacokat. A disznók részlege mellett, egy belső udvaron állították fel a biopéksütemények, a biosajtok és a bioméz standját. Szerencsére ekkorra már teljesen hozzászokott a lányok orra az állati ürülék szagához, és miután nagy nehezen sikerült választaniuk a diós-csokis sütemények, a sós perecek, a croissant-ok és a különböző magvas zsemlék közül, jóízűen befalatozták azt. Azt követően pedig, hogy engedtem a gyermeki erőszaknak, és vettem egy maci formájú méhviasz gyertyát Eszternek, megnyugodva mehettünk tovább a pónigolás és a szamaragolás helyszínére.







A felnyergezett pónik és szamarak az autóparkoló melletti területen várták a gyerekeket. Szegény párákra egymás után futószalagszerűen ültek fel a gyerekek. Nekünk is végig kellett várnunk egy kisebb sort, ami ugye a mi esetünkben azt jelentette, hogy mi, türelmes szülők szépen beálltunk a sorba, türelmetlen gyerkőceink meg ezalatt a patak folyását nézhették mindenféle termés beledobálásával. Mikor mi kerültünk sorra Eszter kapott a fejére egy spéci lovagló sapkát, az úgynevezett kobakot, majd felültették a pónira. Két hölgy kíséretében két euróért két kört tehetett a lekerített, füves területen.








Mikor már nagyon éhesek voltunk, visszavonultunk az istállókhoz, ahol már álltak az asztalok és sültek a kolbászok. A sor viszont itt egészen döbbenetesen hosszú volt, és a nagy tömeg miatt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekek addig ott mellettünk  játszanak vagy kergetőznek. Ezért volt jó, hogy nagyobb társasággal voltunk, ahol mindenki megkapta a maga feladatát a helyzet hatékony megoldása érdekében. Míg az egyik apuka magára vállalta a sorállást, addig egy másik anyuka az asztalfoglalást, én meg az izgágább kölkökkel elmentem a pajtába, ahol beltéri játszóteret alakítottak ki.

Itt a földre vastagon terítettek szalmát, hogy ha a gyerekek elesnének, a finom puha szalmába essenek. A tér közepén szalmabálákat halmoztak egymásra és egymás mellé. Ezekről lehetett leugrálni, illetve egyikről a másikra átugrálni. A bálák alatt még egy kis kuckó is volt, ahol el lehetett rejtőzni. A mászóka két darab kétágú falétra volt. Volt kitéve még néhány ütött-kopott kisautó meg seprű. A seprűt szinte egymás kezéből cibálták ki a gyerekek, és olyan nagy port tudtak kavarni a szalma seprésével, hogy nekem azon nyomban kijött a szénanáthám tőle. Mint egy kis interaktív játék, időnként megjelent és átszaladt a pajtán egy barna színű kis gida, akit ilyenkor a gyerekek próbáltak utolérni és megsimogatni. A rohamot a gida akrobatikus ügyességgel tudta mindig kikerülni. Olyan búvóhelyeket és menekülési útvonalakat ismert, amivel rendszerint sikerült kisiklania az utána kapó kis kezek elől.








Mielőtt még kritikussá fordult volna az állapotom az éhség és a folyamatos tüsszögés miatt, kiderült, hogy mi következünk a sorban, és mi rendelhetünk. Az ebédünk a következő volt: biokolbász bio krumplisalátával bioásványvízzel leöblítve. Nem mondom, hogy nem ettem jobbat életemben, de az éhség elmulasztására tökéletesen alkalmas volt. Ihattunk volna hozzá biobort is. A moseli borvidékről, Bousból egy Joé Beissel nevezetű biotermelő borait árusították a nyúlketrec mellett. Hiába mentem el a borkínáló asztal mellett többször is, sajnos mindig csak abból a célból, hogy egy vagy több gyereket felügyeljek, és ne tévesszek szem elől. Ez ugyebár nem az az ideális alkalom, amikor az ember nyugodtan elkortyolgat egy pohár moseli fehérbort. De ahogy mondják, ami késik, nem múlik... Majd jövő tavasszal.  Én türelmes vagyok.