2010. október 6., szerda

Apák napja


Luxemburgban minden év októberének első vasárnapja az apák napja. Nem tudom, hogy Önök hallottak-e már erről a napról, de én először itt Luxemburgban találkoztam vele. Ez itt egy nagyon is létező, megtartott ünnep. Mi azonban eddig nem törődtünk vele, hiszen a mi magyar hagyományaink nem szólnak e jeles napról. Idén viszont a férjem megkapta élete első apák napi ajándékát Esztertől, amit az iskolában készített: egy sárga papír nyakkendőt, amit ő díszített, valamint egy „Je t’aime“ (Szeretlek) feliratú papírlapot, amin a betűket szintén neki kellett kiszíneznie. A férjem teljesen odáig volt, meg vissza ettől a figyelmességtől.






A legviccesebb az volt az egészben, hogy amikor pénteken érte mentem a gyerekért, majd ő két szépen csomagolt papírlappal odaszaladt hozzám, majdnem kibontottam az ajándékokat, mert ki gondolta volna, hogy azt nem én kaptam. Magyarországon szocializálódott lelkemmel önzőn azt hittem, hogy minden dicsőség és elismerés, és minden iskolában készített alkotás nekem, az anyának jár. Nekem soha nem mondták az iskolában, hogy rajzoljak az apámnak. Én soha nem tanultam apák napjára verset. Annál többet anyák napjára. Hogy ez mekkora igazságtalanság, és hogy ez milyen álszent hozzáállás, arra most döbbentem rám.

Az iskolában minden évben készültünk anyák napi műsorral, amikor dalban és versben hálát rebegtünk édesanyánknak a fáradozásáért. Ez rendben is van, de mikor jutott eszébe bárkinek is, hogy arra figyelmeztesse a természetéből fakadóan önző és egoista gyermeket, hogy egyszer is köszönetet mondjon az apjának. Senki. Legalábbis az én gyerekkoromból ez teljesen kimaradt. Itt Luxemburgban, majdnem negyvenévesen kellett rájönnöm, hogy én még soha nem köszöntem meg az apámnak, amit értem, amit értünk tett. Ezt most utólag megteszem: Köszi apu, hogy voltál, hogy vagy, és hogy gondoskodtál a családodról!






Lehet, hogy apám generációja nem vállalt azonos mértékben szerepet a gyereknevelésben, mint anyáink, de biztos háttérként ott voltak nekünk. Dolgoztak, túlórát vállaltak, és nem léptek le. És ezt elsősorban miattunk tették, gyerekekért. Na jó, tudom, hogy voltak, akik elmentek, és aztán vissza se néztek. Azzal, hogy elhagyták a feleségüket, a gyerekeiket is végleg, és sokszor még az anyagi támogatásról is megfeledkeztek. Ez azonban a többi apa érdemeit nem csökkentik, sőt…

A férjem generációja pedig már teljesen más. Sokkal többet adnak magukból, sokkal inkább részei a család életének. A gyerek számukra már nem csak egy státusszimbólum, akivel el lehet dicsekedni, ha megszületett vagy jól tanul. A mostani apukák ösztönösen hagyják előjönni gondoskodó énüket. Ők tudatosan bent vannak a szülésnél, böfiztetnek, pelenkáznak, fürdetnek, orrot szívnak, etetnek, itatnak. Különösen itt Luxemburgban, ahol nincsenek nagyszülők, akikre bizton lehetne számítani. Itt csak az apukák vannak, csak ők tudnak segíteni nekünk, csak nekik passzolhatjuk le néha a gyereket, csak velük oldhatjuk meg a gyereknevelést.

És ne feledkezzünk meg azokról a Luxemburgban élő magyar apukákról sem, akik feladva állásukat Magyarországon, követték az uniós állást elnyerő feleséget, és magukra vállalták azt a hagyományos női szerepet, hogy otthon maradnak a gyerekekkel, és már az egész picurkákkal is ők foglalkoznak egész nap. Etetnek, itatnak, kakis feneket törölnek, orrot szívnak, babaklubba járnak, bölcsődébe, iskolába viszik őket. Ők tudják milyen monoton és fárasztó tud lenni egy alig beszélő, sokszor nyűgös, hisztis gyerekkel egész nap bezárva lenni, mert rossz az idő. Ehhez képest a munkahely wellness-hotelnek tűnhet a feleség számára. Köszönet nekik mindezért! Köszönet, hogy nem érzik férfiúi büszkeségüket sérülve ezektől a feladatoktól.

Köszönet a férjemnek is, aki Eszter életének első hónapjában a szoptatáson kívül mindent megcsinált helyettem. Engem annyira taccsra vágott a császármetszés, hogy a WC-ig is alig tudtam kiporoszkálni, még az ágyban felülés is nehézséget okozott. A férjem viszont jött mindig, ha a pici felsírt, kivette az ágyból, odahozta nekem, pelenkázta az éjszaka közepén, akár kétóránként is. Képes volt órákig ringatni a hasfájós Esztert. Ha kellett, az éjszaka közepén autóba ült vele, hogy cél nélkül rója az utakat, mert Eszter csak így aludt el.






Az a híres apa-lánya kapcsolat! (Elnézést a fiús apukáktól, nekem csak erről vannak tapasztalataim.) Nem tudom, másnál is így volt-e, de kezdetben a férjem annyira el volt ájulva szépséges lányától, hogy Eszternek nem lehetett olyan kívánsága, amit ne teljesített volna. Ezzel engem teljesen az őrületbe tudtak kergetni! Szerencsére túl vagyunk rajta, bár a gyerek még nem egészen fogta fel a dolgot, és ha valamiben nálam nem ér célt, egyből az apjához fordul. Tutira veszem egyébként, hogy ez a cinkosság még vissza fog jönni kettejüknél. Gondolom az az időszak már több lányos apuka számára ismerős, amikor a lányuk egyenesen szerelmes beléjük: csak az a jó, ha apa altatja, ha apa öltözteti, ha apa mesél neki. És az az inkább mulatságosnak nevezhető korszak, amikor a kislány az anyját utánozza, és a tőle ellesett hanghordozással és szóhasználattal anyáskodik az apja felett, a felszólító mód gyakori használatával parancsolgat neki. Ki tudja mi jön még? Hiszen még nincs ötéves a lányunk.






Persze mint minden ünnepnek ennek is megvannak a haszonélvezői. A kereskedelmi szempontok itt is megjelennek: parfümériák ajánlgatják a férfi illatokat, virágboltok a virágcsokrokat, cukrászdák a „je t’aime papa“ (szeretlek apa) feliratú tortákat. Szegény férjem! Hogy is mondjam? Egyikért sem rajong túlságosan. Akkor már inkább a papírnyakkendő, na meg egy jó bor! Boldog apák napját!