A magyar, sok más néphez hasonlóan, spórolós nemzet, vagy ha finomabban akarok fogalmazni, akkor azt mondanám – árérzékeny. Ezért mindig kaphatunk tanácsokat honfitársainktól abban a kérdésben, hogy mit hol érdemes megvenni, hova érdemes járni vásárolni. Így tudtam meg, hogy sokan az Aldiba vagy a Lidlbe járnak, hát gondoltam, én is szerencsét próbálok ezeken a helyeken. Volt ugyan bennem egy kis ellenérzés ezekkel az üzletekkel szemben, de mikor először parkoltam le a bourmichti Lidl előtt, és megpillantottam egy Audi A6-ost, majd egy Mercedes magas osztályt a parkolóban, akkor minden rossz érzésem eltűnt, mert ha ezek az übergazdag népek is idejárnak, akkor én ne fanyalogjak. További magam nyugtatására filozófiát is gyártottam hozzá, miszerint: valahol meg kell spórolni a luxusautóra valót!
Ennek ellenére nekem sem a Lidl, sem az Aldi nem jött be, és inkább költöttem többet a Cactusben és az Auchanban, de ragaszkodtam a megszokott minőséghez. Pár év elteltével aztán egy újabb beszélgetésből megtudtam, hogy sokan a németországi Aldiba járnak, mert az nagyon-nagyon jó. Éppen ráértem, így tettem egy újabb próbát. Ezúttal a Konzban található Aldi volt az úticél. Az első meglepetés itt is a parkolóban ért, az autók legalább fele luxemburgi rendszámú volt. Ennek az a magyarázata, hogy errefelé Luxemburgban élénk határmenti kereskedelem folyik – a luxemburgiak Németországba mennek az Aldi és a Drogerie Markt miatt, a németek meg idejönnek üres tankkal és plusz kannákkal megtankolni, valamint olcsó alkoholt és dohányárut vásárolni. Ugyanez igaz, Franciaország és Belgium felé is.
Aztán a fotocellás ajtó kitárult, és én beléptem. Hát, mit mondjak? Szerelem első látásra, és azóta totális függőség! Nemcsak az én részemről, a gyerekem is, és a férjem is függő lett, Aldi-függő. Mindenkinek más termék lett a kedvence az Aldiból, így mindenki más termékért nyüszög nekem, ha elfogy a hűtőből. Ilyenkor természetesen, mint beszerzési miniszternek (tiszteletbeli titulusom) autóba kell vágnom magam, és a tőlünk 40 kilométerre lévő konzi Aldiig meg sem állva pótolnom kell a hiányosságot.
Eszter például csak az aldis gyerekjoghurtot eszi meg, de azt minden mennyiségben. Most télen, hogy a havas, csúszós utak miatt pár nagybevásárlást ki kellett hagynom az Aldiban, az itteni üzletekből próbálkoztam ismertebb nevű gyerekjoghurtokkal. A vége persze mindig az lett, hogy lejárt a szavatosságuk és a kukában végezték. Az aldis joghurttal soha nem jártam így.
Nehogy azt képzeljék, hogy ez valami tartósítószeres élelmiszerektől és konzervektől roskadozó diszkont. Dehogy! A konzi Aldi tele van bioélelmiszerekkel. Van biokenyér, biotej, biotojás, biojoghurt, biorépa, biobanán, biogarnélarák…, és itt a bioélelmiszerek is olcsóbbak, mint más élelmiszerüzletekben az alsó árkategóriás termékek. Teljesen más volt, mint a bourmichti Aldi. Na, vajon miért? Mert nem ugyanaz a tulajdonosuk, és nem ugyanaz a láncolat. A név mellett kell keresni egy kis lábjegyzetet, hogy Süd vagy Nord.
Az Aldit, két testvér találta ki, akik édesanyjuk élelmiszerüzletét vették át Essenben a második világháború után. 1950-ben már 13 üzletük volt a Ruhr-vidéken. 1960-ban felosztották egymás között az üzletláncot, mert nem tudtak dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy vajon áruljanak-e dohánytermékeket boltjaikban, vagy sem. Ekkor már 300 üzlettel rendelkeztek. Karl kapta Németország nyugati és déli részét, az Aldi Südöt, Theo pedig az északi és keleti részeket, az Aldi Nordot. Karl és Theo Albrecht, ez a ma már két matuzsálemi korú testvérpár, vezetéknevükből és a Discount szóból kreálták (Albrecht Discount) az Aldi nevet 1962-ben, nem tévedés, szétválásuk után. Karl és Theo Albrecht Németország leggazdagabb emberei, sőt, Karl Albrecht a Forbes magazin szerint a tizedik leggazdagabb ember a világon. Szóval, az én kedvencem ennek az irtó gazdag öreg bácsikának a boltja, az Aldi Süd.
Visszatérve a konzi Aldira, elárulom, azt is szeretem benne, hogy nincs túl nagy áruválaszték. Nincs tésztából 9-féle gyártó 20-féle termékkel, szalámiból 8-féle nemzet 5-féle ízesítéssel jelen, és nincs 200-féle mirelit pizza. Ezért nem kell órákat töltenem azzal, hogy a sok alternatív termék közül eldöntsem, ár-minőség arányában nekem melyik a legmegfelelőbb, melyik van leértékelve, és vajon az, ami le van értékelve jó-e. Azért itt is van választék, általában ilyen kategórák mentén: olcsó-olcsóbb, bio-nem bio, fogyókúrás-nem fogyókúrás. A vásárlás tehát itt ripsz-ropsz megvan, a fizetés pedig még gyorsabban. A kasszánál ugyanis olyan gyorsan kell pakolni, hogy komolyan, néha beleszédülök. Nem hogy szatyrokba nem tudom elrendezgetni az árucikkeimet, de még a bevásárlókocsiba visszadobálni is komoly testi erőkifejtést jelent számomra. Ezek után jól jön a pihi az autóban.
Még nem mondtam el, hogy milyen extra beszerzéseim voltak itt! Vettem már ganz prima szerszámosládát a férjemnek, gumicipőt, puzzle-t és rajzlapot a gyereknek, valamint virágcserepet és fa teakínálót magamnak. És mi minden vár még rám!
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy mennyit fejlődött a német nyelvtudásom azóta, hogy odajárok vásárolni. Már ismerem a mit Karte és az in bar kifejezést, és már olyan hosszúval is megbirkózom, mint a Schönes Wochenende. A kezdeti félreértések óta azt is tudom, hogy a Tschüss-t nem akkor kell mondanom, amikor megérkezek valahová, hanem amikor elköszönök, de azóta már alles ok.
Lehet, hogy mégis Németországba kellene költöznünk?
