2010. december 30., csütörtök

Rakjuk a fészket

Vége a vetyengésnek és tötymörgésnek, amit az ingatlanvásárlás témájában a férjemmel folytattunk sok-sok éve már. A venni vagy nem venni kérdése eldőlt: venni. El sem hiszem, hogy megszületett a döntés, és szinte egyik pillanatról a másikra. Ehhez nem kellett mást tenni, mint ősz közepén a merli parkba vinni játszani Esztert, ahol találkoztam egy magyar apukával, aki hosszasan ecsetelte lakásvásárlási próbálkozásait. Mondtam neki, hogy a lakásvásárlás témáját mi erre az évre ejtettük, mire ő őszinte csodálkozással kérdezte tőlem: „Te nem hallottad, hogy jövőre eltörlik az illetékkedvezményt?“ Basszus! Nem, nem hallottam. Aztán ő tovább részletezte: a gazdasági válságra hivatkozva 2011. január 1-től új rendeletet akarnak életbe léptetni, amivel eltörlik az első ingatlan vásárlása után járó illetékkedvezményt. Január 1-jétől már ki kell fizetni a 7,5 százalékot.



A merli park



Alig vártam, hogy hazaérjek. Már útközben azon töprengtem, hogy miként adjam be az én drága férjemnek, hogy mostmár igazán nekünk is rá kellene szánnunk magunkat a luxemburgi fészekrakásra. Most vagy soha! Különben cirka 40 000 eurónk fogja bánni, ha jövőre halasztjuk a dolgot. Mikor előadtam a parkban hallottakat, legnagyobb megdöbbenésemre a férjem egyáltalán nem tiltakozott. Mindössze ennyi feltételt szabott: „Ha intézed, akkor felőlem…“ Juhééé! Ettől kezdve az „athome.lu“  állandó látogatója lettem, ezzel keltem és feküdtem, de szerencsére nem sokáig.

Az egész október 11-én, hétfőn kezdődött, ekkor kezdtem lakásokat válogatni, majd 12-én már hívogattam az ügynökségeket. Voltak, akiket hiába hívtam, mert már csak annyit tudtak közölni velem, hogy már eladták, vagy hogy már komoly érdeklődő van, akivel megegyezett az eladó, ahogy ők fogalmaztak: compromis en cours. Persze a honlapon ezekkel a frissítésekkel állandó elmaradásban voltak.  

Aztán találtam egy nekünk minden szempontból ideális lakást Bereldange-ban, az első településen Luxembourg városától északra, ami nagyon közel van Eszter iskolájához. A tulaj, egy kínai férfi saját maga árulta a lakását. Az ingatlanközvetítők „segítségéből“ köszönte, de nem kért. Ezzel akarta elkerülni, hogy lakásának árából 2,5 százalékot egyből egy ügynöknek kelljen átadnia. Már szerda estére kaptam időpontot, s mivel a férjem nem ért rá, Eszter kísért el lakásnézőbe. Kiderült, nem mi vagyunk az egyetlen érdeklődök. Míg ott voltunk náluk, legalább hárman jöttek még rajtunk kívül. Szerencsére Eszter nagyon jól eljátszott a kínai-japán házaspár gyerekeivel, így nyugodtan szét tudtam nézni.

A lakás 100 négyzetméteres garázsos, minden szempontból megfelelő lakás volt, csak egyetlen dolog nem tetszett, az, hogy mindenütt járólap volt, még a hálószobákban is, de az, hogy garázs is tartozott a 100 négyzetméteres lakáshoz, és hogy „csak“ 430 000 euró volt a meghirdetett ár, teljesen meggyőző volt.

Pénteken újra visszatértem ide, mostmár a férjemmel, hiszen ezt neki is látnia kellett. A gyerekem továbbra is nagyon jól elvolt a kislányokkal, mi pedig ezalatt jót beszélgettünk a tulajjal. Mikor eljöttünk már tudtuk, hogy nekünk ez a lakás kell, mert ennyi pénzért egy ekkora lakást ilyen kvalitásokkal – jó helyen, jó fekvéssel, garázzsal – nem igazán fogunk találni a közeljövőben. A lakás teljesen rendben, beköltözhető állapotban volt, a járólapot pedig – gondoltuk – később bármikor kicserélhetjük parkettára.

Otthon aztán elhatároztuk, hogy megadjuk érte a kért árat, mert bár én az egyik látogatás alkalmával próbáltam alkudni az árból, a férfi határozottan értésemre adta, hogy ennek az ingatlannak nem irányára van. Így szombat reggel, az első kávé után egyből hívtam a tulajt, hogy szeretnénk megvenni a lakásukat, és hajlandók vagyunk megadni érte a kért árat. A pasi a telefonban nagyon megörült nekem, és annak is, hogy mi vesszük meg a lakást (ezt teljesen életszerűnek is találtam, mivel mi is, a gyerekek is nagyon jól szót értettünk). Kérte, hogy küldjem el az adatainkat interneten, hogy a „compromis“-t meg tudja írni. Majd pár perc beszélgetés után hallható döbbenettel realizálta, hogy mi a magyarok vagyunk, és nem a csehek. Ettől kezdve a pasi kezdett kihátrálni, és az ígéretesen induló lakásvásárlásból nem lett semmi. Igen-igen, kiderült, hogy a pasinak volt egy első lakásnézője, egy cseh házaspár, akik egy hét gondolkodási időt kértek. Sűrű elnézéskérések közepette magyarázta, hogy ő megígérte nekik, hogy hétfőig vár, és ő állja a szavát. Az elsőbbség őket illeti.

Ezt hallva, olyan nagyon elkeseredtem, hogy sírni tudtam volna. Letettük a telefont, és éreztem, hogy ennek a történetnek számunkra itt vége. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a csehek nem lehetnek olyan buták, hogy lemondjanak erről a lakásról. Természetesen a következő hétfőn, a megbeszélt időpontban a csehek is igent mondtak.

A lakásnézős első hétnek számomra volt egy nagy tanulsága: nem szabad ilyen nagyon rágörcsölni a lakásvásárlásra. Én ugyanis teljesen be voltam kattanva, állandóan agyaltam, és folyton ezen a lakáson morfondíroztam. Még fizikai tüneteket is produkáltam: egész héten fájt a fejem.



Luxembourg óváros



Az ingatlanvadászat második hetének hétfőjén visszanyertem optimizmusomat, és új lakást szemeltem ki magunknak. A helyszín ezúttal Luxembourgtól keletre volt. Az ügynököt sikerült még reggel utolérnem, és délre már a lakásnál beszéltünk meg randevút. A déli időpontnak meg volt az az előnye, hogy a férjem is el tudott szabadulni. A lakás üresen állt, bármikor beköltözhető állapotban, és parkettás volt, még a konyhája is! Voltak már úgy, hogy megnéztek egy lakást, és azt érezték: hazajöttek? Mert mint később kiderült, a férjemmel, egymástól függetlenül mindketten ezt éreztük ott. Igaz, az ára kicsit magasabb volt, mint amit eredetileg terveztünk, de mikor az ügynök mondandójában elejtette, hogy az árról lehet beszélni, én vérszemet kaptam, és egyből 35 000 euróval alacsonyabb árat kértem tőle. És nem küldött el a fenébe! Sőt, érezhetően nekünk akarta eladni a lakást. (A lányom szerint ő a Télapó.) Szerencsére a tulajdonosnak is szimpatikusak voltunk, így nem csigázom Önöket tovább, ma mi írhattuk alá a lakásvásárlási szerződést.

Még egy hír a végére. Aki most kapna a fejéhez, mert most hallott először arról, hogy a lakásvásárlás után az illetéket (droits d’enregistrement) ezentúl be kell majd fizetni, azzal örömmel közlöm, hogy január 1-jével mégsem törlik el a kedvezményt, határozatlan ideig… Bonne chance! (Sok szerencsét!)

2010. december 13., hétfő

Hóhelyzet

December 8-án egész nap szakadt az eső, egészen 4 óráig, amikor jégeső kezdett el záporozni ránk. Mire azonban az iskolából hazaértünk már hatalmas pelyhekben, sűrűn hullott a hó. Úgy fél óra alatt igazi mesebeli tájjá változott a város. A forgalom viszont kezdett lebénulni. Aki még idejében elindult annak is órákba telt, mire lépésben végigevickélt a városon. Voltak, akik összecsúsztak, és legalább egy busz is keresztbe fordult az úton. A mobillal telefonálni nem lehetett, mert nem működött a hálózat, így a férjemről sem tudtam semmit. Ezért inkább lementünk Eszterrel hógolyózni és hóembert építeni, hogy eltereljem a figyelmem a rossz gondolatokról. Végül, késő este befutott a párom is, de azért mert az autóját a munkahelyén hagyta. Szerencsére neki csak 4 kilométert kellett megtennie gyalog, de voltak, akik nem kockáztattak, és inkább bent éjszakáztak, nemcsak EU-s, de banki alkalmazottak is. A leesett, cirka 10 centiméternyi hó teljesen megbénította a város forgalmát.






Erről eszembe jutott az a két évvel ezelőtti november végi nap, amikor Eszterrel mi akadtunk el a hirtelen jött nagy hóban. Egészen addig a napig nem esett hó, és az időjárás sem adta semmi jelét egy várható hózápornak. Mi kora délután egy határ menti németországi kisvárosba mentünk egy négy éves kislány szülinapi zsúrjára. Mivel a vendégek egy része késve érkezett, várni kellett a nap fénypontjára, a gyertyafújásra és a tortázásra. Már hét óra volt, amikor valaki – talán a házigazda – izgatottan közölte, hogy hatalmas pelyhekben hull a hó, és úgy tűnik meg is marad. Mennyire örültem volna ennek a hírnek, ha a biztonságos, meleg otthonomban hallom. Ott akkor viszont meglehetősen ideges lettem, mert az autómon (tudom, nagy butaság volt!) még a nyári kerekek voltak fenn. Esztert felöltöztettem, és amilyen gyorsan csak lehetett elköszöntünk és távoztunk.

A háztól szerencsésen eljutottunk a német országútra, ahol más autók nyomtávjában haladtunk lassan, egyenletes tempóban, de biztosan. Útközben több olyan autóval is találkoztunk, akik vészvillogóval lehúzódtak, és olyanokat is, akik összekoccantak. Átértünk a Mosel-hídon, és elértük a luxemburgi Grevenmachert, ahol kezdtem megnyugodni, mert már csak ezen az egy városon kellett volna átjutnunk, hogy elérjük az autópályát. Az autópályát pedig – gondoltam – már biztosan takarítják.

Ahhoz viszont, hogy oda eljussunk ki kellett volna jutnunk egy körforgalomból, Grevenmachernél. Az a kijárat viszont, amin ki kellett volna mennem, le volt zárva, mert épp összecsúszott autók mentése folyt. A körforgalomban rendőrök álltak, akik  továbbhaladásra ösztökélték az olyan tétovázókat, mint amilyen én is voltam. Ennek egyébként az volt a legfőbb oka, hogy fogalmam sem volt, hogy merre lenne célszerű menni, ha nem azt a kijáratot veszem igénybe. Így aztán maradtam a körforgalomban, és tettem még egy kört, hogy a rendőröktől kérjek felvilágosítást. Hát, mit mondjak, nem voltak túl beszédesek. Valahogy azért kihúztam belőlük egy eligazítást. Szerintük, ha az első kijáratnál jobbra, majd balra, majd megint jobbra megyek – na, itt veszítettem el a fonalat -, akkor eljutok Luxembourg városába. De azt senki nem mondta, hogy: Madame, ne menjen tovább, mert arrafelé az utakat senki nem takarítja, és iszonyúan dimbes-dombos, meglehetősen kemény terep még egy Subarunak is. Na jó, talán egy Subarunak nem!

Nos, a navigációm alaposan próbára tett. Naná, hogy nem vette figyelembe, hogy havasak ás csúszósak az utak, és hogy képtelenség egy meredek emelkedőre felmenni. Eleinte próbáltam a GPS utasításainak ellenállni, és nem bemenni járatlan és lejtős kis utcákba, csak hogy ezt nem lehetett a végtelenségig csinálni. Valahol le kellett térni, mert különben megint Németországban kötöttem volna ki. Nekivágtam nyári kerékkel Luxemburg egyik legnagyobb kaptatójának. Az utca felénél az autóm feladta, és csak kapartak a kerekek, de nem mozdultak semerre. Megpróbáltam szép lassan visszacsúszni az utca aljáig, de az autó önálló életet élve nem arra gurult amerre szerettem volna, így nekimentünk egy kőkerítésnek. Egy kétéves gyerekkel egy isten háta mögötti kis faluban ültem a nagy büdös slamasztikában. Sötét volt, hideg volt, és eléggé kétségbe voltam esve.

Becsengettem abba a házba, amelyhez feltételezésem szerint tartozott az elgázolt kerítés. Szerencsére a pasi, aki ajtót nyitott nem akart megverni, amikor elrebegtem neki mi történt. Mikor megtudta, hogy az autóban van egy gyerek is, beinvitált minket. Szegények pont házfelújításban voltak, így nejlonnal letakart részeken kellett átverekednünk magunkat, hogy a konyháig eljussunk. Ha van szerencse a szerencsétlenségben, akkor nekünk az volt, hogy mi ennél a kedves családnál várhattuk meg az autómentőt. Eszterrel kedvesek voltak, még a nagyfiú is próbált vele játszani. Megmutatták neki az emeleti szintet és házi kedvencüket, a macskát is. Engem kávéval kínáltak és próbáltak nyugtatni. Nem nehezteltek rám, amiért megrongáltam a tulajdonukat. Nevet, címet és biztosítási adatokat cseréltünk - és ezzel a dolog el volt intézve.

Az autómentőre azonban órákat kellett várni. Majd mikor megérkezett közölte, hogy ő ebbe a meredek utcába nem fog behajtani, hozzuk le az autót valahogy. Később megtudtam, hogy olyan utcába hajtottam be, ahol négykerék-meghajtású autók téli kerékkel is akadtak már el. Valahogy lejutott az autóm – azt hiszem az autómentős srác vállalkozott rá, hogy leviszi. Aztán felrakta az autót a platóra, mi meg beszállhattunk mellé a vezetőfülkébe. Alig mentünk pár utcát, a srác bejelentette, hogy elakadtunk, innen ő segítség nélkül nem tud továbbmenni. Ha nincs velem a gyerek, aki miatt nyugodtnak kellett látszanom, azt hiszem ez lett volna az a pont, hogy elkezdek sírni, hisztizni vagy valami nagyon kiborítóan női dolgot csinálni. A srác kiszállt és telefonálni kezdett.






Nagy sokára megérkezett egy traktor, amihez hozzákötötték az autómentőt, és kimozdított minket a holtpontról. Amikor elértük azt a körforgalmat, ahol az egész bonyodalmam kezdődött, a srác elmesélte, hogy nemrég még itt mentett egy autót. Na, ez volt az a pont, amikor már csak röhögni tudtam az eddigi megpróbáltatásainkon és a felismerésen, hogy lényegében ez az a srác, aki miatt bajba kerültem, aki miatt elterelték a forgalmat.

Némi jó tanács a végére, amit vagy megfogadnak, vagy nem – én biztos, hogy egy életre jó mélyen bevésem. Ha nincs az embernek full cascója, akkor legyen tagja a luxemburgi autóklubnak, az ACL-nek, mert akkor lényegesen kevesebbe kerül az autómentés. Ne hagyd el a járt utat a járatlanért! Ez az aranyigazság különösen igaz ilyen időjárási viszonyok között. Ha én akkor a körforgalomból kiállva félrehúzódok, és nyugodtan várakozok fél órát, lehet, hogy elkerülöm a bajt. És még valami. Már november elején érdemes feltenni a téli kerekeket – bár állítólag azon a lejtőm rajtam az sem segített volna. 

2010. december 9., csütörtök

Variációk két korábbi témára


Lehet, hogy velem van a baj. Annyit panaszkodtam korábban a fodrászokra és az orvosokra, hogy mostmár állandóan negatív élmények érnek utól velük kapcsolatban. Mivel azonban blogírásra adtam a fejem, belső késztetést érzek arra, hogy megosszam Önökkel ezeket. Negatív tapasztalaim okai ebből a szempontból tehát teljesen mellékesek is…

Szóval már megint ott tartok, hogy szegény fodrászokat és orvosokat veszem célpontba, és őket kritizálom újfent. Kezdjük mindjárt a fodrászokkal. Történt nemrég, hogy ellátogattam egy fodrászszalonba itt Luxembourgban, mivel esélyét sem láttam annak, hogy a közeljövőben szülővárosomba látogathatok kedvenc fodrászomhoz. Vettem egy nagy levegőt, és betértem az egyik fodrászatba. A recepciónál lévő hölgy maga volt a megtestesült kedvesség, és emiatt sajnos lépre mentem. Azt hittem bent is ugyanilyen légkör fogad majd, és az éppen ráérő fodrász kisasszony a francia udvariasság jegyében foglalkozik majd velem. Hát, gondolom kitalálják, nem így lett. A feladat, amire megkértem nem volt bonyolult, csak egyenesre kellett vágnia csupa kóc, túlburjánzott hajamat az állam hosszúságáig. Ezért nem értettem, hogy mikor a hajvágásra került a sor, miért kért arra, hogy álljak fel. Mivel elég értetlenkedő kifejezéssel nézhettem rá, úgy ismételte meg a kérdést, mintha egy elmebetegnek magyarázna: lassan, szótagolva és mutogatva közben. Pedig ez esetben nem a francia nyelvtudásommal volt a baj. Lehet, hogy mostanában ez egy újabb módi, hogy állva vágják a hajat? Meglehet. Ebben a szalonban viszont én voltam az egyetlen, akivel ezt a divatos dolgot elkövették. Talán kezdek öregedni, hogy nem élvezem az ilyen újításokat, mert rá kellett jönnöm, hogy én jobban szeretek kényelmesen ücsörögni.






Ám, én nem ezért haragudtam meg a fodrász kisasszonyra. Hanem azért, hogy míg félig vágott hajjal álltam, addig ő elmesélt egy igen hosszúnak tűnő receptet a mellettem ülő egyik vendégnek. Majd mikor szárításra került a sor, és végre megkegyelmezett nekem, azaz leülhettem, megkérdezett két, tőlem jobbra elhelyezkedő vendéget, hogy kérnek-e kávét, vagy bármi más innivalót. Mivel kértek, elment hátra leadni a rendelést, visszajött, és mellesleg megkérdezte tőlem is, hogy: „Ja, és maga inna valamit?“ „Nem nyuszikám. Vágd le a hajam gyorsan, hogy hadd tűnhessek el a jó büdös francba!“ – mondhattam volna neki, de csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy: „Non, merci!“

Nos, ez vagyok én. Azért megpróbáltam csúnyán nézni rá. És persze most magamban megint bőszen fogadkozok, hogy egy ideig megint nagy ívben elkerülöm a luxembourgi szalonokat.

Most pedig térjünk át az orvosokra. Ennek a történetnek nem én, hanem a gyerekem a főszereplője, vagy inkább elszenvedője. Még magyarországi nyaralásunk alatt lett egy folt az arcán. Eleinte leégésre gondoltunk, vagy valami ártalmatlan dologra. Kenegettük ezzel-azzal, ám csak nem múlt el. Nem tudtuk mitől lett, de mivel az unokatestvérem kislányának is hasonló foltjai voltak, ezért kerestük a közös pontokat a két gyerekben. Mind a ketten látogatták az egyik termálfürdőt, és úgy gondoltuk, hogy mivel az ilyen meleg vizek elég jó tenyészetei lehetnek gombáknak, ott kapott valamilyen gombás bőrbetegséget. Aztán mind a kettőjüket millió szúnyog csípte a nyár folyamán, akik szintén terjeszthettek a csípéseikkel valamilyen fertőzést, de hogy milyet, csak találgattuk. Időnk viszont már nem volt elmenni orvoshoz, mert indultunk a közös, családi nyaralásra. Eltelt három hét, majd az iskolakezdés miatt négy is.



A kis foltos arcú békával


Végül az egyik iskolai nap után elvittem az egyik gyerekklinika ügyeletére. Korábban már megpróbáltam időpontot szerezni egy, mások által dicsért bőrgyógyásznál, de csak decemberben tudott volna fogadni. A klinikán hosszas várakozás után egy fiatal, szerintem frissen végzett orvost kaptunk, aki rávágta, hogy a gyerekem ekcémás. Mondtam, hogy én inkább gombára gyanakszom, de nem győztem meg. Inkább ott hagyott minket, hogy szakértelem híján, megnézze valamilyen szakkönyvben a foltokat, és összevesse a gyerekemnél látottakkal. Egyébként ezzel a részével nem is volt semmi bajom, inkább nézze meg, ha nem biztos, sőt hívhatott is volna valakit, egy tapasztaltabb kollégáját.

A mindent tudó kézikönyv szerint is ekcémás volt a gyerekem, így kaptunk rá jó erős ekcéma krémet. Mikor a könyvelési dolgokra került sor – receptírás, számla – megkérdezte (inkább magától, mint tőlem), hogy mennyi is az idő, majd szintén félhangosan jegyezte meg, hogy „Ó, már elmúlt hat óra!“ Olyan furcsának tűnt az egész, de csak utólag esett le a tantusz, hogy valószínűleg hat óra után ők más tarifával dolgoznak.

Az ekcéma kenőcstől a kislányom arcán lévő folton ronda gennyes pöttyök jelentek meg, és egészen siralmas látványt nyújtott. Le is álltam ezzel a kezeléssel, majd anyukámmal beszélgetve megtudtam, hogy az unokatestvérem kislányának a Nizoral krémtől elmúltak a foltjai. Saját szakállra kiváltottam, és elkezdtem vele kenegetni. Közben újra felhívtam az ajánlott bőrgyógyász asszisztensét, és kértem, hogy ha időközben valaki lemondaná a randevút, feltétlen szóljon nekem. Így is lett, és a telefonálást követő egy hét múlva már nála voltunk. Ez a doki is azzal kezdte, hogy a lányomnak ekcémája van. Ez esetben nagyon határozott voltam, és elmondtam neki, hogy miért nem hiszem ezt a verziót. Próbáltam neki magyarázni, hogy szerintem gomba, és hogy nézze a Nizoraltól már egész normálisan néz ki a gyerek foltja. Mikor kiderítettük, hogy az én gyerekem is, és az említett rokon kislány is simogatott egy kölyökmacskát a nyár folyamán, már megnyugodva adta meg az engedélyt a doki, hogy tovább kenegessem a foltot Nizorallal. A diagnózis Microsporum Canis volt.

A „poén“ a végén csak az, hogy míg a bőrgyógyász negyvennyolc eurót kért el a konzultációért, addig a klinika egy kilencven euróról szóló számlát küldött ki nekünk, lényegében a félrekezelésért. A legnagyobb balfékség mindezek után viszont az, hogy voltam olyan hülye, és kifizettem a számlát.

Nemrég olvastam a luxemburgi magyarok honlapján, hogy él itt egy luxemburgi orvos, aki a SOTE-n végzett, és még magyarul is beszél. Lehet, hogy vele több szerencsével járnék?

2010. november 29., hétfő

Téli fények

Egész novemberben esős, szürke idő volt. Ha összeszámolnám a napsütéses órák számát ebben a hónapban, talán kiadna egy nappalt, mondjuk úgy tizenkét órahosszát. Ez a megállapítás természetesen nélkülöz mindenféle tudományos mérést, csupán csak egy megérzés, egy novemberi hangulat a részemről. November 26-án viszont hóesésre ébredtünk, és innentől kezdve vagy szállingózott a hó, vagy gyönyörűen sütött a nap. Talán az időjárás is megérezte, hogy közeledik a Mikulás, a karácsony, és ilyenkor illik valami szépet produkálni, így Luxemburgban az adventi időszak kezdetét hóval üdvözölte.

Itt Luxembourgban november 26-án nyitották meg kapuikat az adventi vásárok, ettől a naptól kezdve lehet látogatni a város két pontján felállított faházakat. A belvárosban, a Place d’Armes-on lévő vásár hivatalos neve, nem fogják kitalálni, Marché de Noël (karácsonyi vásár), amely 10.30-tól 20 óráig várja a látogatókat. A vasútállomáshoz közeli, Place de Paris-n lévőt már Marché de Saint-Nicolas-nak (Mikulás-vásár) hívják. Ez 11-től 20 óráig van nyitva. Nincs hétvégi hosszabb nyitvatartás. Egy-két internetes fórumon, ahol a környék (Grande Région) adventi vásárairól osztották meg tapasztalataikat a fórumozók, a luxembourgi vásárokkal kapcsolatban hangot adtak abbéli csalódottságuknak, hogy igen korán, már 20 órakor bezár a vásár. Én viszont megnéztem a környék nagyobb városaiban lévő vásárok nyitvatartását, és bizony nem sok különbséget találtam. A trieri minden nap 20.30-ig van nyitva, kivéve szombatot, amikor 21.30-ig. A metzi a luxembourgihoz hasonlóan 20 óráig van nyitva, szombaton viszont hajlandóak ők is egy órácskával tovább nyitva tartani. Még Budapesten sem tartanak ennél tovább nyitva. Szóval, igazán nem lehet okunk panaszra. Ráadásul, ha belegondolunk, hogy télvíz idején mit kell ezeknek az utcai árusoknak kiállniuk, hát le a kalappal előttük. Vasárnap este, amikor a minusz fokban megláttam, hogy remeg a keze a gofrisütő lánynak, komolyan megsajnáltam szegényt.







A luxembourgi nem sokban különbözik azoknak a karácsonyi vásároknak a kínálatától, melyek Európa más nagyvárosaiban is megtalálhatóak ebben az időszakban. Meleg italként itt is forralt bort és puncsot ihatunk kis csizmát formázó, megvásárolható bögrében „Schéi Krëschtdeeg“ (Kellemes karácsonyt) felirattal. Az ételkínálat palacsinta, gofri, sült kolbász, és a luxemburgi „gromperekichelcher“ almaszósszal – ez nem más, mint reszelt burgonya sütve, ami hasonlít a Magyarországon is ismert tócsnira vagy lapcsánkára. De lehet enni kínai tésztát is dobozban, sőt ismét itt van magyar kürtőskalács is. A Németországban élő erdélyi származású magyarok, nagy örömünkre, már évek óta minden jelentős luxembourgi eseményen itt vannak, legyen az Schueberfouer vagy adventi vásár.






Na, és ki ne hagyjam az ajándékkínálatot, ami egészen borzalmasnak mondható. A karácsonyfadíszek még hagyján, de a seprűnyélen ficánkoló boszorkányok és a tigrisszobrok a giccsesség netovábbjai. Nem is tudom, hogy ki lehet az aki innen szerzi be a karácsonyi ajándékokat, de azt sem állítom, hogy én soha nem vásároltam még innen. Naná, hiszen általában gyerekkel megyek, aki mindig kihisztizik magának innen valamit. Na jó, bevallom, nem mindig kell nagyjeleneteznie, valamikor elég hamar meggyőzhető vagyok. A mini télapós hógömbnél elég hamar igent mondtam, a világítós télapósapkánál már alkudoztunk, az ugató és farokcsóváló kutyánál viszont már komoly hiszti volt.






A gyerekek szórakoztatására van először is jászol kis Jézussal, Józseffel, Máriával, valamint kitömött állatokkal. Van még körhinta és kisvasút, úgy szintén plasztikszobrok: hóember és Télapó.






A Place d’Armes-on lévő pavilonban időnként kórusok, zenészek lépnek fel, akiket nem lehet nem észrevenni a vásár területén felszerelt kihangosítók miatt. A színvonal változó - a sramlizenétől, a karácsonyi és kórusdalokon keresztül minden van.

A november 26-tól december 24-ig tartó rendezvény neve, a tavalyi évhez hasonlóan: Winter lights (Téli fények). A név kötelez, így aztán szépen ünnepi fényekbe burkolták a várost. Az Avenue de la Liberté és a belváros fáinak lombkoronái lámpákkal vannak tele. Díszkivilágítást kaptak a belvárosi utcák. Luxembourg különböző pontjain hatalmas kivilágított fenyőfákat állítottak fel. Ezekhez a tavalyi évhez hasonlóan energiatakarékos égőket használnak.






A város különböző pontjain – így a merli park főbejáratánál, a Glacis egyik sarkán, a Place Guillaume-on (Knudler) – már most árusítják a fenyőfákat, igen borsos áron. Érdemesebb azonban várni a nagy üzletek választékára, mert sokkal olcsóbban hozzájuthatunk egy-egy szép darabhoz. A Cactus fenyőfáival eddig még mindig meg voltunk elégedve. Azért gondoljanak bele, ha már most árusítják őket, akkor vajon mikor vágták ki őket, és a jó ég tudja, hogy vajon kibírják-e szent estéig? Na, majd meglátjuk.







A bevásárlóközpontok is igyekeznek megfelelni az ilyenkor szokásos vásárlási dömpingnek. A Belle Etoile és az Auchan mostantól minden vasárnap nyitva lesz. Ráadásul az Auchannak olyan hasonló stílusban dekorálták ki a folyosóit – mozgó jegesmedvékkel és játékmackókkal -, hogy komolyan déjà vu érzésem van tőle, és azt képzelem, hogy mint réges régen, a budapesti Árkádban sétálok. 




2010. november 23., kedd

Gasztrolux

A hétvégék bizonyos szempontból csigalassúsággal szoktak eltelni. Tudják, a gyerek itthon van, és arra vár, hogy az anyja, meg az apja szórakoztassa. A szombat még csak-csak, de a vasárnap már szinte katasztrófa. Játszótérre menni nem nagyon érdemes novemberben, mert minden nedves, és én, szerencsétlen szülő még egy padra sem tudok ilyenkor leülni. Nem tehetek mást: állok, de az sem sokkal jobb, mert akkor is előbb-utóbb majd megfagyok a mozdulatlan gyerekpásztorkodástól. A beltéri játszóházak pedig kisebb vagyonba kerülnének, ha mindig oda járnánk. Ezért kell jóban lenni olyan anyukákkal, akik hasonlóan gondolkodnak erről a gyerekdologról, és ezért hajlandóak a hétvégéjükből legalább egy napot feláldozni és velünk tölteni. Nekem sikerült! Így már a múlt héten is, és most is pompásan telt a vasárnapunk. Mit telt? Szinte elrepült!

Ez a vasárnap is amolyan játszós-beszélgetős délelőttnek indult, azzal az eltéréssel, hogy a barátnőmék kicsit késtek. Az okát egyből megtudtuk, amint megérkeztek, mert kis műanyag edénykékben kóstolókat kaptunk: csoki- és narancshabot. Kiderült, hogy barátosném kölcsönadta a konyháját egy mesterszakácsnak, a kecskeméti Jakab Tamásnak, aki az idei Villeroy & Boch Gasztronómiai Világbajnokságon (Villeroy&Boch Culinary World Cup) egyéniben mérette meg magát. Érdekes módon az egyéni versenyzőknek nem biztosítottak konyhát. Sőt még a békés megyei regionális csapatnak sem, annak ellenére, hogy előzetesen ígéretet kaptak rá. Mindenki úgy oldotta meg a főzést, ahogy lehetőségei vagy luxemburgi ismerősei engedték - Jakab Tamás barátnőm konyhájában, a békés megyeiek Lorentzweiler önkormányzat konyháján.


Mondanom sem kell, hogy a habok nagyon finomak voltak – különösen a narancsos –, és mivel a kölkök valahogy semmin nem egyeztek, meg az ebédidő is közelgett, úgy döntöttünk inkább elvisszük őket a Luxexpo területére, hogy megnézzük mit főztek a magyar szakács bácsik. Balgán azt feltételeztük, hogy esetleg mi is ehetünk ott valami finomságot.




Jakab Tamás alkotása


A belépő, a maga 13 eurójával nem volt olcsó, de nem is volt különösebben drága, főleg ha azt vesszük, hogy ezért a pénzért legalább megpróbáltak szórakoztatni minket, és valamiféle látványt nyújtani. Volt idomítottállat-bemutató (egy border collie ludakat terelt), volt minifolyó úszó halászhajókkal, jegesmedvének öltözött animátor, kitömött vadállatok, ketrecben lévő, még élő szárnyasok (kakasok, tyúkok, pulykák és egyebek), valamint volt egy olyan mesterséges kert, ahol zöldségek-gyümölcsök kompozíciójából álltak a virágok és a káposztaember volt a madárijesztő. Mondanom sem kell, a gyerekek nagyon jól szórakoztak! Mi is hasonlóan, bár bevallom, néha nekem összeszorult a gyomrom, amikor a gyerkőcök nagy elánnal közelítettek egy-egy náció standjához, ahol aztán teljes testtel és kézzel-lábbal mutogatták a nekik tetsző, több órás munkával elkészített remekműveket. Azon szorongtam, hogy vajon melyik nemzet reményeit fogja ez a két eleven gyerek teljesen romokba dönteni, de szerencsére megúsztuk, meg a versenyzők is.











Az expo területén nemcsak a négyévenként megrendezett szakács világbajnokság folyt, hanem ezt összekapcsolták egy gasztronómiai kiállítással is, ahol borokat, sajtokat, sonkákat lehetett kóstolni és vásárolni. Mindenki képviseltette magát, aki valamilyen módon kapcsolódik a szakácsművészet és az éttermek világához, azok ellátásához: voltak konyhai felszereléseket, evő- és tálalóeszközöket gyártó cégek, láthattunk tűzhelyeket, asztalokat és székeket. Mindezeket sokszor csak perifériálisan érzékeltem, hiszen leginkább a gyerekekre fókuszáltam.








Nem tudom, ismerik-e a zsűrizés menetét egy ilyen gasztronómiai versenyen, de én abban a tévhitben voltam, hogy a zsűri odamegy a kiállított ételkreációkhoz, és miután szemrevételezte a tálalás művészi színvonalát és precizitását, mindegyikbe belekóstol. Ízlelgeti, nyammog rajta, és meggyőződik, hogy nemcsak gusztusosan van tálalva, de valóban remek minőségű és ízű fogásról van szó. Hát, kérem szépen, erről szó sincs! Legalábbis a hidegkonyhai ételek esetén. Itt nem foglalkoznak a belbeccsel, csak a külcsínnel. Nyilván megnézik, hogy mi a menü neve, és az összetételéről is tájékozódnak, de hogy az valóban olyan ízélményt nyújt-e, mint ahogy a leírtak sejtetik, arról furcsa mód, nem győződnek meg. Ha minden igaz, egy kis tűvel megszurkálják néha őket, hogy az állagukról szerezzenek némi információt, de ennyi. Megelégszenek a „mindent a szemnek“ elvével. A barátnőmnél felkészülő mesterszakács szerint itt is trendek érvényesülnek – ami divatos azt kell követni, azt várják el.






A magyarok, más nemzetekhez hasonlóan több versenyszámban indultak. A már említett egyéni szám mellett Magyarországot egy nemzeti felnőtt, egy ifjúsági, egy katonai és egy regionális csapat képviselte. A regionális válogatott a Békés Megyei Culinary Team tagjaiból állt. Ezeknek a csapatoknak a tagjai külön, egyéni számban is indultak. Számomra nagy meglepetésként, a katonai teamek ugyanolyan remekműveket, gondosan megkomponált falatkákat készítettek, mint a többiek. Szó sem volt nagy kondér levesről vagy raguról. Ez úgy látszik, csak az én képzeletemet uralta eddig – tévesen!



A svéd katonai menü



A nemzeti csapatoknak viszont nem kellett külön konyhát bérelniük, ők ott a helyszínen, a zsűri és látogatók szeme láttára készíthették el meleg- és hidegkonyhai menüsorukat, amit aztán a zsűri becsületére legyen módva, végre megkóstoltak. Erre a látogatóknak is lehetőségük nyílt, hacsak nem két rosszcsont kölökkel mentek, akikkel képtelenség egy kóstolónak még a gondolatával is eljátszadozni.




A magyar csapat remeke



Szerencsére az összevissza rohangáló gyerkőcökkel is sikerült rátalálnunk a magyar nemzeti csapat és Jakab Tamás hidegkonyhai ínyencségeire. Hát, én bizony a zsűrivel ellentétben szívesen megkóstoltam volna őket, de tény, hogy ha mindenki így gondolkozott volna, akkor nem maradt volna a kiállítás végére semmi. A békés megyei csapat tökszobrokat is készített, amelynek központi témája a kéz volt. A kéz szerepe az életben, amellyel adunk és kapunk, dolgozunk, játszunk és szeretünk…




A tökszobrok



A sorok között haladva találtunk rá az egyik legviccesebb standra, a románokéra, akiket valószínűleg egy erdélyi csapat képviselt, mert a kiíráson nem Románia, hanem „Transylvania“ szerepelt. Bár az is lehet, hogy csak azért írtak ki Erdélyt, mert az egész világon jól ismert Draculával akarták magukra felhívni a figyelmet, és hát az ő neve ezzel a térséggel fonódott össze. Nos, ők egy kővár tetején álló vicsorgó Dracula szoborral akarták feldobni fogásaikat. A fő poén számunkra az volt, hogy ottjártunkkor éppen a vegetáriánus menüjüket mutatták be a vérszívó gróffal. Humorérzékből nálam egyből ötöst kaptak.






A magyar csapatoknak sok-sok gratuláció, már az első napon több egyéni arany- és ezüstérmet szereztek hidegkonyhai artisztikában! Csak így tovább!



A csokiszobor címe: Spoil me! (Kényeztess!)

2010. november 13., szombat

Génaveh

Nem vagyok különösebben édesszájú, de néha azért elcsábulok egy-egy minőségi édesség kedvéért. Konstans kedvenceim például a Lindt-csokik, amiket még a szupermarketek polcairól is játszi könnyedséggel leemelhetek. Fogyókúra, paleodiéta ide vagy oda, az ember lánya ugyanis mindig talál valami megfellebbezhetetlen okot arra, amiért sürgősen szüksége lehet egy kis csokoládéra.






Mikor kiköltöztünk Luxemburgba természetesen végigjártuk az itt fellelhető csokoládéboltokat is. Luxembourg belvárosában, a Grand Rue-n mindjárt kettő is van, a Leonidas és a Neuhaus. Ezek viszont legnagyobb bánatomra nem luxemburgi, hanem belga csokoládéházak. Megvan viszont az az előnyük, hogy a belvárosban sétálva az ember bármikor betévedhet hozzájuk. Ez sajnos nem mondható el az általam nemrég felfedezett Génaveh-csokiboltról, ami Strassenben, a Route d’Arlon 281-es szám alatt található. Ide határozott céllal és nagy elszántsággal kell menni, mivel ez nagyon-nagyon messzire található a belvárosi promenádolástól, ráadásul a parkolás sem olyan egyszerű. Azért a vele szemben lévő Pizza Hut parkolójában vagy a Rue de la Chapelle nevű mellékutcában biztosabban találunk helyet, mint a forgalmas Route d’Arlonon.








A Génaveh viszont minden szempontból megfelel a kívánalmaknak, legalábbis az általam támasztottaknak: nemcsak azért mert luxemburgi, de azért is, mert kézi készítésű, ún. kézműves csokoládékat és pralinékat gyártanak, mégpedig ott helyben, a strasseni bolt hátsó részében. A márkanevet Géula Naveh, a csokoládékészítő mester nevéből képezték, aki férjével együtt családi vállalkozásban vezeti a céget. Madame Naveh felel a termelésért, a csokoládék minőségért, Monsieur Naveh pedig a terjesztésért. A Génaveh csokoládék nemcsak Luxembourgban, de Európa számos országában beszerezhetőek. Strassbourgban és Dubaiban pedig külön butikkal rendelkeznek. Terveik között szerepel, hogy a jövőben továbbterjeszkednek Ázsia és Amerika felé.







A Génaveh számára fontos a minőség, csak első osztályú anyagokkal dolgoznak. A bonbonokat művészi színvonalon díszítik – virágok, puttók, absztrakt minták, feliratok kerülnek rájuk. És ez még nem minden! Karácsonyra és húsvétra olyan ötletes ajándékokat vásárolhatunk itt, mint a csokipuzzle, csoki-CD vagy csokiképeslap. A csomagolásaik gyönyörűek, egyediek, nőies igényességről árulkodnak. Kiváló munkájukat a 2006-os párizsi csokoládé-kiállításon (Salon du Chocolat) különdíjjal jutalmazták.







Nem mondhatják, hogy nem vagyok alapos, mint a moseli borok esetén, itt is hősiesen teszteltem a termékeket. Gombóc Artúr irigykedve figyelhetett engem. Trüffelgolyóik whyskis, pezsgős és mézes ízesítéssel kaphatók. A tea-kollekció Earl Grey, Ceylon, mentatea, jázmin és matcha tea (japán zöldtea) ízesítésűek. A karamellás édességeket én személy szerint ki nem állhatom, számomra túl töményen édesek. Monsieur Génaveh viszont rábeszélt egy karamellás bonbonra, ami sós vajjal készült. Fantasztikus volt! Az eddig tapasztalataimmal ellentétben, ez egyáltalán nem volt gejl, csak egyszerűen tökéletes. Szintén állíthatom magamról, hogy nem vagyok odáig a gyümölcsös ízesítésű csokoládékért, de az „Art Déco Passion Fruit“ (passiógyümölcs) lenyűgöző volt. A mentás és gyömbéres ízesítésűek isteniek! A rózsaolajat tartalmazó „Rose“ fantázianevű bonbon igazi különlegesség, amit szintén érdemes kipróbálni.







Hogy senkinek ne kelljen lemondani a csokoládé élvezetéről gondoltak a laktózintoleranciában szenvedőkre, így készítenek tejtermékeket nem tartalmazó, ún. laktózmentes édességeket is. A cukorbetegek és fogyókúrázók számára cukormentes csokoládékat készítenek maltitollal édesítve, amely nincs hatással az inzulinszintre.






A honlapjukon meg lehet nézni, hogyan formázzák, díszítik a bonbonokat, pralinékat, és a szezonális kollekcióik is letölthetőek. Akit a vásárláson túl is érdekli a csokoládékészítés, az bizonyos díj befizetése ellenében esti kurzus keretében a műhelyben nézheti meg hogyan készítik a csokoládét.






Nos, kedves luxemburgi magyarok vagy Luxemburgba látogató magyar turisták, ha már unják, hogy mindig Villeroy&Boch terméket vigyenek innen haza Magyarországra, akkor látogassanak el ide egy kis finomságért.