Iskola? De melyik? 1.

Idén 4 éves lett a gyerekem, ezért nincs mese, iskolát kell választanunk! Magyarországon erre lenne még bő két évünk, itt viszont már dönteni kell. Luxemburgban ugyanis 4 éves kortól a gyermekeknek kötelezően iskolába kell járniuk 16 éves korukig. Természetesen az első két év, a „préscolaire“ (luxemburgiul „Spillschoul“), amit leginkább iskola-előkészítőnek lehetne fordítani, legfőképp azt a célt szolgálja, hogy a gyerekek megtanulják azt a nyelvet, amin később tanulni szeretnének. Illetve, ez így mégsem igaz teljesen, hiszen itt Luxemburgban a luxemburgi állami és alapítványi iskolákban a tanítás 6 éves korban már németül kezdődik el – ezen a nyelven kezdenek el írni, olvasni, majd a többi tantárgyat is ezen a nyelven hallgatják –,  amit szép fokozatosan a francia vált fel, hogy az általános iskola felsőbb tagozatában teljesen átvegye a német helyét. Emellett azért a luxemburgit is tanulják kevés óraszámban, de csak harmadik osztálytól. Tantermen kívül azonban a nebulók tanáraikkal és társaikkal luxemburgiul kommunikálnak, ezért fontos mégis, hogy viszonylag gyorsan megtanuljanak luxemburgiul azok, akik a luxemburgi szisztémát választják.

Általánosságban azonban elmondható, hogy a „péscolaire“ lényege az, hogy ebben a soknemzetiségű országban, ahol a gyerekek otthon mind más-más nyelven beszélnek, időt hagy arra, hogy megtanulhassanak egy teljesen más nyelvet, amivel az új közösségben, a választott iskolában beszélgetnek társaikkal, tanáraikkal. Akik a luxemburgi iskolát választják, azok luxemburgiul, akik az angol nyelvű iskolák valamelyikét választják, azok angolul, akik a franciát, azok értelemszerűen franciául tanulnak meg. És választhatnánk még olasz és orosz iskolát is.

Gyerekünk megszületése óta nagy fejtörést okozott nekünk, hogy ha eljön az ideje, vajon hova küldjük őt iskolába. Mivel a férjem EU-s tisztviselő, a legkézenfekvőbb döntés talán az lett volna, ha az Európa Iskolába (EU-s iskola) íratjuk be lányunkat. Azonban itt csak a magyar szekcióba kerülehetett volna be, ahol magyarul tanulna, a magyar tanmenetet követve, kis létszámú, összevont csoportokban. Viszont, ha már külföldön élünk, ahol a gyerekünk nemcsak heti pár órában tanulhat idegen nyelvet, kikérdezéssel és feleltetéssel megutáltatva azt, hanem játékosan, megfelelő motivációval, szinte észrevétlenül, nagy butaság volna részünkről nem élni ezzel a lehetőséggel, és bezárni a gyereket a magyar közösség biztonságos, de szűk határai közé. Ráadásul, nagyon úgy néz ki, hogy mi nem is fogunk az elkövetkező 10 évben (és lehet később sem) hazaköltözni, ami indokolná a magyar nyelv elsődlegességét.

Mivel porontyunk francia bölcsődébe járt, az optimális az lett volna számára, és a mi számunkra is, ha valami csoda folytán felveszik az École Française-be, a francia állam által támogatott iskolába, ahol ismerős nyelvi közegbe került volna, és az évek során anyanyelvi szinten elsajátít egy – legalábbis itt Európában, és főleg az EU-s intézményekben – igen meghatározó és fontos nyelvet. Csakhogy ide azok kerülhetnek: 1. akiknek a testvérei már ide járnak, 2. akik francia állampolgárok, de itt élnek Luxemburgban, 3. frankofón a gyerek, azaz például belga, 4. nem frankofón a gyerek, de a francia oktatási minisztérium által elismert intézményből jön. A túljelentkezés itt sokszoros, így állítólag még a belgáknak sincsenek biztos esélyeik. Szóval láthatják, bekerülési esélyünk nulla, így aztán nincs is min csodálkozni, hogy bár beadtuk a jelentkezési lapot, de még egy annyi picurka értesítést sem kaptunk, hogy „desolé“, a gyerekét nem vettük fel.

Ha mindenáron a francia vonalon akartunk volna maradni, akkor jelentkezhettünk volna a Notre-Dame Sainte Sophie Magániskolába, ami egy luxemburgi nyelvű vallási iskola, de van francia részlege is. Mivel azonban, én abban a tévhitben voltam, hogy a francia részleg is vallásos (katolikus), ezért nem is jelentkeztünk ide. Később tudtam meg, hogy a francia részleget teljesen külön kezelik, és így az teljesen világi. Szóval, ezt én szúrtam el – „bocsika, kislányom!“ –, de ha jól tudom, ide is nagyon nehéz bekerülni, így most csak azzal vigasztalhatom magam, hogy lehet, hogy innen is elutasítottak volna minket.

Egyet még nagyon határozottan tudtunk az iskolaválasztással kapcsolatban, mégpedig, hogy nem vagyunk hajlandók sokat fizetni az iskoláért, éppen elég volt a créche (bölcsőde) havi,  chèque service-szel (állami támogatás) együtt is 800 euróját kigazdálkodni. Így jött képbe újra az Európa Iskola, ami az EU-s dolgozók gyerekeinek ingyenes, és a helyi luxemburgi iskola. Persze, ha a pénz nem számítana, akkor bemennék az egyik angol iskolába, az International Schoolba vagy a St. George’s-ba, és nyugodt szívvel beíratnám a gyereket valamelyikbe, legfőképp az utóbbiba, és nem görcsölnék azon, hogy vajon tudok-e majd segíteni Eszternek eleinte a leckeírásban és feladatmegoldásban, és vajon a magyar mellett, nem lesz-e sok még az a négy nyelv (luxemburgi, német, francia, angol), amit el kell sajátítani egy luxemburgi iskolában a 12 év alatt. Biztos lennék benne, hogy az angol nyelvvel az egész világon el tud majd boldogulni, és emellett még a választott nyelvvel (francia) is könnyedén elboldogulna. Nem kellene attól tartanom, hogy a szegény gyereknek túl sok nyelvet kell megtanulnia, és emiatt esetleg felületes lesz a tudása, és nyugodt lennék afelől is, hogy az angol oktatási rendszernek megfelelően még tudást is kapna az iskolában. Nem úgy, mint a sokat szidott luxemburgi államiban.

Lám, hányféleképpen látjuk ugyanazt a dolgot! Annak ellenére, hogy a luxemburgi állami iskoláról sok negatív kritikát hallottam, azok az ismerős szülők, akiknek gyerekei odajárnak, végeredményben meg vannak vele elégedve. A gyerekek általában jól teljesítenek és szeretik, egyébként itt is azon múlik minden, hogy milyen tanító nénihez kerül a gyerek – ebben is hasonlít a magyar állami iskolákhoz, meg abban is, hogy sok a felmérő és a tesztírás. Számomra meglepő volt, hogy a gyerekek első osztályban nem az írott betűket, hanem a nyomtatott nagybetűk írását gyakorolják.

Akarják tudni, hogy az érintett hogy vélekedik erről az egész iskolásdiról? Mert hát végül is, itt róla van szó elsősorban. Szóval, ha az iskola témát felhoztuk Eszter jelenlétében, akkor ő általában egy dolgot fűzött mindig hozzá: „Olyan iskolába akarok menni, ahol úgy beszélnek, ahogy mi!“ Nos tényleg, mi van akkor, ha a gyerekem látványosan jobban érzi magát magyar gyerekek társaságában? Mi van akkor, ha a gyerekem magyar közösségben vidámabb, nyitottabb és beszédesebb? Így ezen elgondolkozva, egy rövid időre meginogtunk, és elkezdtük beszerezni a papírokat az Európa Iskolába. Igen ám, de mi van akkor, ha 10 év múlva meg azzal áll elénk a gyerekünk, hogy: Anyám, apám! Itt születtem Luxemburgban, ez a hazám, itt élek 15 éve, és nem beszélem a nyelvét! Beszélhetnék minimum 4 nyelven, mehetnék francia, belga, német, magyar egyetemre, és még sorolhatná azokat az esélyeket, lehetőségeket, amiket elvettünk tőle. Az az igazság, hogy egy 4 éves gyerek nem dönthet ebben a kérdésben. Nekünk kell olyan döntést hoznunk, ami lehet nem lesz tökéletes minden szempontból, de mégis a legjobb lesz a jelenleg választható alternatívák közül, és bár nem beszélnek benne magyarul, a gyerekem mégis jól érzi magát.

Hogy végül mire jutottunk, arról hely hiányában, majd a következő levelemben számolok be. Addig várjanak! És különben is, addig még lehet háromszor meggondoljuk magunkat.

Parc Merveilleux

- Hova menjünk ma? Merli park vagy hajós park? - kérdezem  a gyereket.

- Parc Merveilleux! - vágja rá annak ellenére, hogy ez nem volt az opciók között.
- Már megint? - kérdezem én némi könyörgéssel és megadással is a hangomban.
- Igen!!! - visítja éles hangon egy szem, szerelmetes magzatom.
- Na jó, végül is, miért ne? - mondom inkább magamnak.


Luxembourg városától egyáltalán nincs messze a 12 kilométernyire lévő Bettembourg, ahol a Parc Merveilleux (etjsd. mervejő) – csodálatos park – található, ráadásul ezt az utat is nagyrészt autópályán teszi meg az ember. Ebbe a parkba immár 3 éve rendszeresen visszajárunk, évente minimum tízszer felkeresve, mert annyira kompakt – állatkert, játszótér, mesepark, vidámpark egyben –, annyira tökéletes családi program, és nem mellékesen, annyira normálisak az árai.

Szerencsére, mivel hétköznap van, a bejárattól nem messze találtam parkolóhelyet, és bár Eszter türelmetlenül rángat, hogy menjünk már, én mégis megpróbálom kifizetni a belépőjegyeket. A bejárattól jobbra elhelyezett papagáj- és makiketreceket teljesen figyelmen kívül hagyva, egyből a kisvonathoz rohanunk. Itt fejenként 1 euróért egy miniatűr vasúti sínpályán roboghatunk két kört a flamingók, fekete hattyúk és más vízimadarak területe körül. Amint itt végeztünk futás Amazóniába! Ja, nehogy azt higgyék, hogy itt muszáj rohanni a soron következő attrakcióhoz… á, dehogy! Csakhogy a park bejáratától az én kis boszorkám diktál, az ő tempóját, lelkesedését kell követnem. Hiába is erőlködnék már az elején a nyugisabb tempóért, megfékezni a gyermeki lelkesedést lehetetlen, nem is ajánlatos, és egyébként is, az is elérkezik majd, csak kicsit később, a játszótéren, ahol végre én is ücsöröghetek.

Amazónia hermetikusan elzárt házban kapott helyett, hogy mindig biztosítva legyen a megfelelő hőmérséklet és páratartalom. Az akváriumokban és terráriumokban piráják (piranha), elektromos angolnák, krokodilok, pingvinek, boák, teknősök, a ketrecekben mókusmajmok vannak, a fejünk felett pedig tangarák és csirögék repkednek, iguánák és selyemmajmok szaladgálnak. A párás meleg amazonasi trópusokról egy ajtón keresztül a száraz meleg afrikai szavannára érkezünk, ami egy kissé szegényes a dél-amerikai részleghez képest, mert itt csak szurikáták, és egy magányos kis sivatagi róka árválkodik.

Vigyázat! Innen az út a bolton keresztül vezet kifelé, ami tele van gyerekeket csábító, és ezzel együtt a szülőket bosszantó csecsebecsékkel. Hosszas alkudozás után sikerül lebeszélni a gyereket a plüss kaméleonról, majd a műanyag zebráról, cserébe az etethető állatoknak veszünk két zacskó csemegét. Az állatetetés viszont egyelőre elfelejtve, mivel a bolt kijárata a játszótérre néz. De sebaj, jöhet a megérdemelt szülői édes semmittevés! Na persze ez nekem csak idei újdonság, mert tavaly még követni kellett Esztert mindenhová. Hol a csúszdáról nem mert egyedül lecsúszni, hol a kötélhídon nem mert átmenni, így aztán egyszerűbb volt vele tartani.

Egyszer aztán Eszter ott terem mellettem, úgy tűnik megelégelte a lustálkodásomat, és közli, hogy szeretné megetetni az állatokat. Az első lehetőségnél ma nem volt szerencsénk, a tyúkóllal szemben lévő kifutón az Alfréd-szarvasok ma kicsit félénkek voltak, és nem jöttek oda hozzánk csemegézni. De érdemes kitartóan próbálkozni, tőlünk tavaly már fogadtak el kézből eleséget. A lámák viszont biztos sikerélményt garantálnak! Nagyon szelídek és nem köpködős fajta! Eddig legalábbis minket soha nem köptek le... Igazából nekünk sokáig fogalmunk sem volt arról, hogy a lámák puszta szórakozásból köpködnek, mígnem az egyik magyar család, akikkel itt találkoztunk, fel nem világosított minket a lámák ezen rossz szokásáról. És mit ad isten, meg a láma, egyikük gyorsan leköpte újdonsült ismerőseinket, alátámasztva ezzel a pár perccel korábban elhangzott velük kapcsolatos megállapítást.

Az ausztráliai dingók, emuk és kenguruk mellett elhaladva, megérkezünk a papagáj-részleghez, ahol hullámos- és nimfapapagájok, kakaduk és különböző arapapagájok vannak. Majd következik az újabb, inkább nagyobb gyerekeknek szánt játszótér, hatalmas pókhálót formázó mászóalkalmatosságokkal, és egy legalább 5 méteres csőcsúszdával. A parknak erre a részére tavaly rengeteg faasztalt tettek ki fapadokkal a piknikezni vágyóknak. Amúgy, lehet, hogy jobban járunk, ha otthonról hozzuk az elemózsiát, mert a park étterme a német autópálya-éttermek szintjével van egálban, és hát, ott is csak jobb híján eszik az ember.

Nem messze innen van a kecskekarám, ahová mi is bemegyünk, és odaadjuk a mindig éhes kecskéknek a megmaradt eleséget. A kecskék viszont nagyon erőszakosak, sáros-szaros lábukkal ugrálnak ránk, és még a szarvukat sem átallják használni, hogy nyomatékot adjanak követelésüknek. Ha megfogadnak tőlem egy tanácsot, akkor a felnőttek is vegyenek fel játszóruhát, könnyen tisztítható cipővel, különben minden jóból kimaradnak! Gyorsan kiszórjuk az összes kaját, hogy végre békén hagyjanak. És mivel egy kicsit megorroltunk rájuk, gyorsan tovább állunk.

Jöhetnek a meseházikók! Minden miniház más és más mese történetének szereplőivel van benépesítve és berendezve. Megtalálható: Jancsi és Juliska, Hamupipőke, Csipkerózsika, A hamelni patkányfogó, Piroska és a farkas, Hófehérke és a hét törpe, A farkas és a hét kecskegida és A kis vörös oroszlán. A házak falán található három gomb egyikével kiválaszthatjuk milyen nyelven szeretnénk hallgatni a mesét - luxemburgiul, németül vagy franciául. A hangszórók viszont sürgős felújításra várnak, egy pár ugyanis egyáltalán nem szól, és a legtöbb recseg-ropog.

Akinek maradt még állateledele (nekünk sajnos nem!), az ne habozzon, a dámszarvasok jó néven veszik az etetést, ráadásul az Alfréd-szarvasokkal ellentétben, ők egyáltalán nem szégyenlősködnek, bátran jönnek a kerítéshez. Velük szemben van az ősfajokat bemutató terület poitou-i szamárral, meisseni kosorrú nyúllal, tiroli kecskével, és – most húzzuk ki magunkat! – magyar rackával. Most viszont ügyet sem vetünk rájuk, mert a gyerek megint be van zsongva attól, hogy tudja, nemsoká felülhet az anyjával az elektromos kisautóra, majd műlovon lovagolhat. A Poney-Express-szel vissza is érkeztünk kiindulási pontunkhoz, ahol még megkísérlem bevonszolni Esztert a Mahajangába, a nemrég megnyílt Madagaszkár-házba. Itt már nincs nézgelődés, Eszter csak túl akar lenni rajta, a denevéreknél pedig még kisebb hisztit is levág a sötét miatt. Már nagyon fáradt! Így aztán újra a kijárat felé vesszük az irányt, de ehhez most nagyot kell kerülnünk a minivonat sínpályája miatt, de nem bánjuk, mert közben egy páva sasszézik át előttünk az úton.

Alig indulok el az autóval, a visszapillantó tükörből látom, hogy Eszter édesdeden alszik.

További információ: http://www.parc-merveilleux.lu/neu/index.php

Amiért mindig hazamegyünk

A húsvéti szünet után, amikor újra együtt a baráti társaság és beindul a női csacsogás, beszámolunk (vagy inkább eldicsekszünk?) egymásnak, hogy mit intéztünk, amíg Magyarországon voltunk: „Fodrásznál és kozmetikusnál voltam.“, „Én végre eljutottam egy nőgyógyászhoz, és persze fodrásznál is voltam.“, „A két hét alatt mi végig fogorvosi kezelésekre jártunk.“, „Masszázs, kozmetika, lejárt jogosítvány, na meg szavazás!“

Láthatják, nemcsak fodrászokhoz igyekszünk bejutni hosszabb-rövidebb magyarországi látogatásaink során, de orvosok, fogorvosok, kozmetikusok, masszőrök és pedikűrösök, mind számíthatnak az idegenbe szakadtak dömpingjére szabadságolások idején. Vajon miért van erre szükségünk?

Annak idején, amikor Magyarországon éltem azt hittem, hogy a nyugati szolgáltatások színvonalával mi, magyarok nem tudunk versenybe szállni, úgy véltem, hogy Nyugat-Európában vannak a legjobb alapanyagok, a legjobb eszközök és a legjobb szakemberek. Ez a téveszmém hat, Luxemburgban töltött év után teljesen megdőlni látszik. A hazai magánszolgáltatók – egészségügyi és szépségipari egyaránt – sikeresen utolérték Európa nyugati felét. Mert ki gondolta volna, hogy a 2000-es évek legelején egy magyar nőgyógyász már olyan gépekkel dolgozik magánrendelőjében, amiről az egyik luxembourgi, nemrég megnyílt, modern klinikán dolgozó kollégája csak álmodozhat? Ha már a magyar orvos műszerezettsége is jobb, és szakmailag sem rosszabb a luxemburgi orvosoknál, akkor még mindig tudok plusz érveket sorolni, amiért érdemesebb hazai orvost felkeresni.

Az anyanyelv használata az egyik ilyen indokom. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de én mindig is nehezen vettem rá magam, hogy felkeressek egy orvost. Most viszont, itt Luxemburgban, ha lehet még a korábbinál is többet hezitálok, mert külön lelki és szellemi rákészülést igényel tőlem, hogy bizonyos kényes problémáimról idegen nyelven számoljak be. Még magyarul is nehéz elmakognom bánatomat, nemhogy külföldiül! Az otthoni tündér fogorvosomtól például, annak ellenére sem válnék meg, hogy tudom, az itteni fogorvosok műszerezettsége és szakértelme is kiválónak mondható. De, ha Csilla fogorvosi székében ülök, akkor a fájdalomcsillapító injekciót is könnyebben viselem! Mert azért egy orvossal a kapcsolat, az bizalmi viszonyt és szimpátiát is feltételez.

Na, és az árak! Az otthoni egészségügyi ellátás áraival egy nyugati kolléga sem tud versenyezni. Ezért járnak az osztrákok is a nyugat-dunántúli nagyvárosokba fogorvosi kezelésekre, és tudva levő, hogy az angolok is Budapesten pótoltatják fogaikat.

Harmadszor pedig, otthon mindig egyből kapok időpontot, még akkor is, ha az indulásunkat megelőző utolsó előtti percben telefonálok. Amikor egy hétfői napon felhívtam az egyik magyar orvos rendelőjét, az asszisztensnő őszinte sajnálattal a hangjában közölte velem, hogy sajnos azon a héten már csak csütörtökre tud adni időpontot. Ő nem láthatta, hogy a vonal másik végén ezt hallva, én nem ideges és bosszankodó lettem, helyette üdvözölt mosoly terült szét az arcomon. Egyszerűen zene volt füleimnek, hogy 3 napon belül időpontot kaphatnék, és az itteni gyakorlattól eltérően, nem kell hónapokat várnom.

Az orvosoktól kanyarodjunk vissza a szolgáltatóiparba, és annak magyarázatára, hogy miért is rohanunk magyar szépségszalonokba, negligálva ezzel luxemburgi társait. Mindaz, amit az orvosoknál is felsoroltam – kedvezőbb ár, nincs közvetítő nyelv, hamar kapok időpontot  – az mind megállja itt is a helyét, és ezt még meg tudom spékelni néhány itteni rémtörténettel.

Önök minek neveznék azt a pedikűröst, aki Domestosba áztatja kliense lábát? Nem viccelek, ez szintén luxemburgi történet! Mindenesetre az abszurditásnak erre a fokára, az ember már csak ennyit tud hozzáfűzni: no comment!

A kozmetikusok itt általában nem tisztítanak, nem nyomkodnak – van, aki igen, csak kitartóan keresni kell!  Persze jól masszíroznak, meg finom krémekkel dolgoznak, de 70 euróért (körülbelül ennyibe kerül itt egy átlag alapkezelés) inkább veszek magamnak egy csodakrémet, és kicsit tovább dolgozom a bőrömbe, mint szoktam. Szintén luxemburgi kozmetikában történt, hogy egyik barátnőmnek szempillafestés során a festéket nem vízzel mosták le, hanem száraz papírzsebkendővel próbálták letörölni azt. A festéket így teljesen beledolgozták a szemébe, amitől az vörös lett és könnyezett. A kozmetikusnő méltatlankodva jegyezte meg, hogy nem gondolta, hogy barátnőmnek ilyen érzékeny a szeme. „Mi van?“ – kérdem én utólag is felhorkanva az eseten. Nem tudom a hölgyike mit szólna, ha bemasszíroznék a szemébe én is egy kis szemfestéket?! (Ha hüledeznek és hitetlenkednek, akkor is állítom, hogy ezek mind megtörtént esetek, és nem az én elszabadult fantáziám szüleményei.)

Na, és mik azok, amiket mindig Magyarországról hozunk? Magyar nyelvű folyóiratok, női magazinok, könyvek – ez utóbbiakat jó előre megrendeljük és házhoz szállíttatjuk az internetes könyváruházakkal. Az újságokat pedig, miután átolvastuk, közprédává tesszük a kinti magyarok körében.

Magyar élelmiszerek: Túró Rudi és pilótakeksz – bár mi nem annyira vagyunk odáig a pilótakekszért, de babaklubos összejöveteleken tapasztaltam, hogy amikor egy-egy magyar anyuka felajánlott ebből egy dobozzal, akkor a többség mindig örömujjongásban tört ki. Túró – aki túrós tésztát akar készíteni, annak ugyan megfelelő az itt kapható cottage cheese is, lévén enyhén sózott, de túrós sütemények készítésére teljesen alkalmatlan. Aki tehát mégis szeretne mondjuk egy finom túrós palacsintát csinálni, annak otthonról kell hozni, de kérhet a Hungarofutártól vagy egy bizonyos lengyel árustól is. Magyar borok (az itteni szűkös kínálat miatt), pálinka, unikum, Erős Pista, Pick szalámi stb. – kinek mire van igénye, gusztusa.

Mivel mi karcagiak vagyunk, egy-egy látogatáskor a férjem családja és az enyém is gondoskodó szeretettel olyan elképesztő élelmiszer-mennyiséggel látnak el, hogy komolyan úgy érezzük, mintha még mindig kollégisták lennénk, és létkérdés lenne ezen élelmiszerek magunkkal hozatala. Anyósom 10 literes vödrökben vásárolja nekünk a mézet, a férjem nyírségi rokonaitól almát kapunk, a szüleim kiskertjükben megtermelt vörös- és fokhagymával, saját kapirgáló tyúkjaik tojásaival látnak el. Így aztán nálunk az autóba bepakolás kész kabaréjelenet, a kalaptartót már eleve Luxembourgban hagyjuk, mert tudjuk, nálunk a szintig pakolás sem lesz elég. Próbálunk racionalizálni, csomagokkal sakkozni, átcsoportosítani, de a végén mégis ítéletet kell hozni és valami ellenében dönteni: „krumpli marad, alma jöhet!“ – szól ilyenkor a verdikt, és még így sem tudjuk elkerülni, hogy fél Európát török vendégmunkásokat megszégyenítő módon szeljük át.