Kérek egy kiskutyát!

Emlékeznek erre a 60-as évekbeli gyerekdalra? Mostanában nagyon sokszor meghallgattuk és énekeltük együtt a lelkes hangú gyermekelőadóval. Talán azért, hogy ráhangolódjunk a gazdivá válásra, na meg mert innentől kezdve a dal szövege kicsit ránk is igaz lett. “Mert oly rég szeretnék egy bozontos kiskutyát, Hogyha nem lesz fajtiszta az se baj...”

Nos igen, az előző bejegyzésben részletezett vetyengés után, végül sikerült választanunk magunknak egy házi kedvencet. Nemcsak hogy választottunk, de időközben meg is vásároltuk. Így aztán február közepétől kutyatulajdonosok lettünk, ráadásul meglehetősen titokban. Szerintem nagyon sok barátunk és ismerősünk, most innen értesül először erről a hírről. Azt hiszem sokan közülük csodálkozni is fognak, sőt talán egyesek meg is döbbennek majd, főleg azok, akik ismerték korábbi elvemet: “Kutya-macska csak kertes házba való!” Ezt az elvet adtam fel nemrég sok-sok áttanakodott nappal és éjszaka után.

Ott fejeztem be legutóbb, hogy Eszternek − az előző írásban részletezett okokból − szüksége volt egy kis kedvencre, akihez szólhat, akit babusgathat. Magányos, egyke kislányunk számára további előnyöket is tartogat egy kutya. Egy kutyával lehet szaladgálni a parkban, lehet vele együtt bóklászni és játszani. Ugyan a kutya sok luxemburgi játszótér területéről ki van tiltva, azért biztosan fogunk találni olyat, ahol meg fogják tűrni a kutyánkat. A mellettünk lévő kis játszótér például pont ilyen hely. A leghíresebb luxembourgi parkban, a merli parkban például lehet kutyát sétáltatni, csak a gyerekek játszótér részére nem lehet bevinni.

Attól kezdve, hogy a kutya mellett tettük le a voksot, még korántsem volt eldöntve minden. Az említett dalban a kisfiú egyáltalán nem volt válogatós, nekünk viszont nem volt mindegy, hogy egy lakásban milyen kutyát tartunk. Fontos szempont volt, hogy kicsi legyen, de nem extrémen kicsi, mert az számunkra nem túl esztétikus. Fontos volt, hogy lakásban is jól meglegyen, és ne legyen egy kis megátalkodott ördög, aki állandó ugatással érvényesíti az akaratát. Ezért kapásból kiesett két régi kedvencem a West Highland white terrier és a törpe schnauzer. Ugyanis mindkettő erős akaratú és egy kissé makacs eb, fajtájukra jellemző betegségekkel.

Ám létezik egy olyan fajta, ami minden általunk támasztott szigorú kritériumnak megfelelt: ez a bichon bolognese. A bolognese más bichonokhoz hasonlóan társasági kutya, azaz azért tenyésztették ki, hogy az embereket szórakoztassa, és hogy az ember kiváló társa legyen. Nem egy csaholós típus, hiszen a társasági kutyák tenyésztésénél fontos szempont volt a bosszantó ugatás kiküszöbölése. Nem egy ideges vagy izgága fajta. Mária Teréziának és Nagy Katalinnak is ilyen kutyája volt, mert biztosak voltak benne, hogy ez a kutya nem ugat bele a politikába és nem harap a nagykövetek fenekébe. Finom, puha szőre van, amit nem hullajt, tehát a lakás nem lesz tele a szőrével. Sőt, a kutya szagtalan! E két tulajdonsága miatt hipoallergén kutyának számít.

Miután előnyös tulajdonságai miatt megtaláltatott az ideális eb, már csak az volt a kérdés, hogy hol szerezzük be. Innen Luxemburgból, vagy valamelyik határon túli − belga, francia, német − településről, esetleg Magyarországról? Ez a kérdés is hamar eldőlt, hiszen Luxemburgban nem találtunk bolognese-tenyésztőt, a hozzánk legközelebbi kennel Hollandia északi részén lett volna. Ami meg végképp eltérített minket Nyugat-Európa eme régiójától, hogy a komolyabb tenyészetek 500 eurótól felfele kínálták kutyájukat, de általánosabb volt a 700 és 1000 euró közötti ár.

Ezért aztán elkezdtük nézegetni a magyarországi bolognese-tenyésztőket, azaz a weblapjukat, mert ekkora távolságból csak ez volt megoldható. Megállapítottuk, hogy Magyarországon a top ár az 500 euró, de ennél sokkal olcsóbban is árulnak bolognai pincseket. A magyarországi tenyésztőkkel kapcsolatban három elvárásunk volt: legyen kislány kutyusa, aki egészséges, és aki vagy a karneváli, vagy a húsvéti szünetre eléri a 8 hetes kort, azaz elválasztható. (Mi ugyanis csak ebben a két időszakban tudunk Magyarországra menni az iskola miatt.)

Az általunk kiválasztott tenyésztő, az El Pandilla Kennel tulajdonosa már több évtizede foglalkozik bolognesékkel, és 2012 december 9-én született kiskutyái a februári szünetre lettek pont 9 hetesek, azaz elhozhatóak. A kennel tulajdonosa, Erika a fajta kiváló ismerője, aki több szaklapba is írt már cikkeket. Tagja a Bichon Rescue Hungarynak, akik  kidobott vagy elkóborolt bichonok mentésével foglalkoznak. Megkeresik a régi gazdit, vagy ha szükséges újat keresnek nekik. Gondoskodnak róluk, és ha kell ivartalanítják őket. Erika 2005 óta már nem tagja a MEOE-nek (Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete), hanem egy másik, független klubhoz, a Hunor Dog Clubhoz csatlakozott. Így az ő kutyusai bár rendelkeznek 4 generációra visszamenőleg származási lappal, de ezt nem ismeri el az FCI (Nemzetközi Kynológiai Szövetség).

Magyarországon ugyanis csak a MEOE ad ki olyan származási lapot, törzskönyvet, amit az FCI is elismer. Azaz, ha a kutyatartó a nemzetközi FCI által szervezett versenyekre akarja benevezni kutyusát, akkor olyan tenyésztőt kell választania, aki tagja a MEOE-nek. Tehát, ha a magyar kutyatenyésztő más, alternatív kutyaklub tagja, akkor ugyanúgy kap származási lapot, de ezzel nem versenyezhet FCI-rendezvényeken. Na de, mivel nekünk nem ez a célunk, így minket hidegen hagy a MEOE által kiadott törzskönyv. Nekünk az volt a fontos, hogy  a kutya egészséges legyen és ne legyenek azonos nagyszülei.

A mi bolognesénknek nincs tehát FCI-törzskönyve. Van viszont származási lapja, mikrocsipje, állatútlevele és határtalan cukisága. Van még neki egy szépségesen hangzatos neve is. Ő Rosabella El Pandilla, aki persze nekünk egyszerűen csak Rozi.

Ebben a témában írtam még:

Családi kedvenc

Családi kedvenc

Az a helyzet, hogy Eszter elmúlt hétéves, és még mindig nincs kistestvére. Ez nem is lenne baj, ha nem vágyna rá, de ő bizony nagyon vágyik. A környezetében mindenkinek van legalább egy, hanem kettő, de lehet hogy három testvére is. És ő csak azt érzékeli, hogy egyedül neki nincs testvére. És hát nincs mit tenni, a gyerekek (még mi felnőttek is) mindig arra vágynak, ami a másiknak van, és észérvek sem tudják őket meggyőzni az ellenkezőjéről. 

Ezzel együtt Eszter nagyon magányos is. Én hiába próbálok sokat foglalkozni vele, nem lehetek a játszótársa. Én az anyja vagyok, és bár sokat játszunk együtt, Eszter elvárásai szerint nem eleget. Az anyja nem csúszdázik és nem libikókázik vele, és a magas toronyba sem megy fel vele. Illetve ez sem igaz, néha megteszem ezeket, de nem mindig, ahogy ő várná.

Nincs annál szívszorítóbb, amikor azt látom, hogy a gyerekem egyedül bóklászik egy játszótéren. Hiába próbálok gyerekes programot szervezni neki, vagy csatlakozni gyerekes programokhoz, ez sem mindig megoldható. És egyre többször van úgy, hogy neki nincs kedve menni. Az én, korábban nyitott kislányom kezd bezárkózni.

Félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem szeretnénk másik gyereket, csak valamiért még nem jön. Próbállkoztunk-próbálkozunk, de eddig sikertelenül. Még mielőtt tollat vagy még inkább billentyűt ragadnának azért, hogy jó tanácsokkal és tuti tippekkel lássanak el, kérem Önöket, ne tegyék! Elhihetik, hogy a hét év alatt akár kértem, akár nem, kaptam elég okos tanácsot. Mostanra elegem lett belőlük!

Csöpi

Szóval, mivel kistestvérrel nem tudunk szolgálni, hát gondoltuk egy kis állat jót tenne Eszternek. Első ötletünk a papagáj volt. Úgy egy éve, az egyik kedves baráti családtól elirigyeltük a törpepapagájukat, Artúrt, és elhatároztuk, hogy egy ilyet mi is beszerzünk. Láttak már ilyet? Érdemes megnézni, mert igazán gyönyörű jószág a törpepapagáj! Kicsi, formás madárka, káprázatos színekkel. A hullámos papagáj színei egészen szürkének tűnnek a törpepapagájé mellett. 

Artúr

Luxemburgban azonban nem olyan egyszerű papagájt vásárolni, főleg nem törpepapagájt. Az állatkereskedésekben szinte csak hullámos papagáj van. Végül azért mégis találtunk egy kereskedést, a howaldi Josy Weltert, ahol árultak törpepapagájt. Ott viszont az eladó azt tanácsolta nekünk, hogy vegyünk tenyésztőtől, mert az állatkereskedésben tartottak viselkedése megváltozik. Nem mondta ki: idegbetegek lesznek. 

Rendes volt az eladó hölgy, mert ajánlott egy nevet, Luxemburg egyes számú, papagájokra szakosodott állatorvosának a nevét, akivel szerinte érdemes felvenni a kapcsolatot. Több se kellett nekünk, gyorsan írtunk egy e-mailt dr. Carlo Manderscheidnak, amiben előadtuk törpepapagáj vásárlásával kapcsolatos elképzeléseinket. A doki egyből válaszolt, és megadta annak a lelkiismeretes tenyésztőnek a nevét, aki rengeteg türelemmel, kézhez szoktatva szelíd törpepapagájok tenyésztésével foglalkozik. Az idős hölgy papagájaira viszont hónapokat kellett volna várnunk, mert épp költözött, így az újabb fiókák érkezése teljesen bizonytalan volt. Szerencsénkre!

Időközben ugyanis megkaptuk két hétre Artúrt, hogy vigyázzunk rá, míg a barátok nyaralnak. Nos, az első nap után hálát adtunk az égnek, hogy nem lett törpepapagájunk. A törpepapagáj ugyanis hihetetlenül éles hangon rikácsol. Ha ő rákezdett, akkor egymás hangját sem hallottuk. Képtelenség volt tőle tévét nézni vagy zenét hallgatni. Két hétig ezt elviseli az ember, na de évtizedekig!

Ekkor azonban még mindig nem mondtunk le a papgáj-projectről. Lázas keresésbe kezdtem, hogy olyan fajtákat találjak, amik ugyancsak kicsik, szép színesek is, de kevésbé hangosak. Rengeteg szakkönyvet és internetes oldalt áttanulmányozva kiválasztottam két fajtát, a Katalin-papagájt, amiről azt írták, hogy “lágyan hangicsáló madár”, és a verébpapagájt, amiről szintén azt állították, hogy halk madár. Újra megkerestem dr. Mandescheidot, és olyan tenyésztők neveit kértem tőle, akik az említett két fajtát tenyésztik a környéken. Sajnos nem tudott ilyet mondani, és az általa ajánlott két német tenyésztő, illetve madárpark üzemeltető sem foglalkozott ezzel a két fajtával. Időközben pedig teljesen le is lohadt a papagáj utáni vágyunk. 

Csöpi

Szóba jött még a nyúl. Egy nyúlnak mégiscsak cirógatni valóan selymes, puha bundácskája és helyes kis pofija van, de valljuk meg őszintén, nem egy értelmes állat. Azaz hiába mondom neki, hogy “fújj, Nyúl Úr, ne rágja meg a kandallómat!”, akkor is megrágja. Történt ugyanis, hogy legutóbb kedves szomszédaink nyuszijára, Csöpire kellett vigyáznunk egy napig, és a kiengedett nyuszi, hiába guggoltunk mellette, az első adandó alkalommal megrágta a kandallót. Hiába vettem észre, és húztam el, akkor is lett egy-két fognyom. Csöpi persze ezután is újra meg újra próbálkozott, míg végül megelégeltem, és egy jutalomfalatkával becsaltam a ketrecébe. Máskor is nagyon szívesen vigyázunk Csöpire, de az biztos, hogy amíg nálunk lesz csakis a ketrecében tartózkodhat. A saját nyúltartás pedig ezzel a negatív tapasztalattal örök időre le lett véve a napirendről.

És ekkor jött képbe a kutya!




Ebben a témában írtam még:

Kérek egy kiskutyát!