A hétvégék bizonyos szempontból csigalassúsággal szoktak eltelni. Tudják, a gyerek itthon van, és arra vár, hogy az anyja, meg az apja szórakoztassa. A szombat még csak-csak, de a vasárnap már szinte katasztrófa. Játszótérre menni nem nagyon érdemes novemberben, mert minden nedves, és én, szerencsétlen szülő még egy padra sem tudok ilyenkor leülni. Nem tehetek mást: állok, de az sem sokkal jobb, mert akkor is előbb-utóbb majd megfagyok a mozdulatlan gyerekpásztorkodástól. A beltéri játszóházak pedig kisebb vagyonba kerülnének, ha mindig oda járnánk. Ezért kell jóban lenni olyan anyukákkal, akik hasonlóan gondolkodnak erről a gyerekdologról, és ezért hajlandóak a hétvégéjükből legalább egy napot feláldozni és velünk tölteni. Nekem sikerült! Így már a múlt héten is, és most is pompásan telt a vasárnapunk. Mit telt? Szinte elrepült!
Ez a vasárnap is amolyan játszós-beszélgetős délelőttnek indult, azzal az eltéréssel, hogy a barátnőmék kicsit késtek. Az okát egyből megtudtuk, amint megérkeztek, mert kis műanyag edénykékben kóstolókat kaptunk: csoki- és narancshabot. Kiderült, hogy barátosném kölcsönadta a konyháját egy mesterszakácsnak, a kecskeméti Jakab Tamásnak, aki az idei Villeroy & Boch Gasztronómiai Világbajnokságon (Villeroy&Boch Culinary World Cup) egyéniben mérette meg magát. Érdekes módon az egyéni versenyzőknek nem biztosítottak konyhát. Sőt még a békés megyei regionális csapatnak sem, annak ellenére, hogy előzetesen ígéretet kaptak rá. Mindenki úgy oldotta meg a főzést, ahogy lehetőségei vagy luxemburgi ismerősei engedték - Jakab Tamás barátnőm konyhájában, a békés megyeiek Lorentzweiler önkormányzat konyháján.
Mondanom sem kell, hogy a habok nagyon finomak voltak – különösen a narancsos –, és mivel a kölkök valahogy semmin nem egyeztek, meg az ebédidő is közelgett, úgy döntöttünk inkább elvisszük őket a Luxexpo területére, hogy megnézzük mit főztek a magyar szakács bácsik. Balgán azt feltételeztük, hogy esetleg mi is ehetünk ott valami finomságot.
Mondanom sem kell, hogy a habok nagyon finomak voltak – különösen a narancsos –, és mivel a kölkök valahogy semmin nem egyeztek, meg az ebédidő is közelgett, úgy döntöttünk inkább elvisszük őket a Luxexpo területére, hogy megnézzük mit főztek a magyar szakács bácsik. Balgán azt feltételeztük, hogy esetleg mi is ehetünk ott valami finomságot.
 |
| Jakab Tamás alkotása |
A belépő, a maga 13 eurójával nem volt olcsó, de nem is volt különösebben drága, főleg ha azt vesszük, hogy ezért a pénzért legalább megpróbáltak szórakoztatni minket, és valamiféle látványt nyújtani. Volt idomítottállat-bemutató (egy border collie ludakat terelt), volt minifolyó úszó halászhajókkal, jegesmedvének öltözött animátor, kitömött vadállatok, ketrecben lévő, még élő szárnyasok (kakasok, tyúkok, pulykák és egyebek), valamint volt egy olyan mesterséges kert, ahol zöldségek-gyümölcsök kompozíciójából álltak a virágok és a káposztaember volt a madárijesztő. Mondanom sem kell, a gyerekek nagyon jól szórakoztak! Mi is hasonlóan, bár bevallom, néha nekem összeszorult a gyomrom, amikor a gyerkőcök nagy elánnal közelítettek egy-egy náció standjához, ahol aztán teljes testtel és kézzel-lábbal mutogatták a nekik tetsző, több órás munkával elkészített remekműveket. Azon szorongtam, hogy vajon melyik nemzet reményeit fogja ez a két eleven gyerek teljesen romokba dönteni, de szerencsére megúsztuk, meg a versenyzők is.
Az expo területén nemcsak a négyévenként megrendezett szakács világbajnokság folyt, hanem ezt összekapcsolták egy gasztronómiai kiállítással is, ahol borokat, sajtokat, sonkákat lehetett kóstolni és vásárolni. Mindenki képviseltette magát, aki valamilyen módon kapcsolódik a szakácsművészet és az éttermek világához, azok ellátásához: voltak konyhai felszereléseket, evő- és tálalóeszközöket gyártó cégek, láthattunk tűzhelyeket, asztalokat és székeket. Mindezeket sokszor csak perifériálisan érzékeltem, hiszen leginkább a gyerekekre fókuszáltam.
Nem tudom, ismerik-e a zsűrizés menetét egy ilyen gasztronómiai versenyen, de én abban a tévhitben voltam, hogy a zsűri odamegy a kiállított ételkreációkhoz, és miután szemrevételezte a tálalás művészi színvonalát és precizitását, mindegyikbe belekóstol. Ízlelgeti, nyammog rajta, és meggyőződik, hogy nemcsak gusztusosan van tálalva, de valóban remek minőségű és ízű fogásról van szó. Hát, kérem szépen, erről szó sincs! Legalábbis a hidegkonyhai ételek esetén. Itt nem foglalkoznak a belbeccsel, csak a külcsínnel. Nyilván megnézik, hogy mi a menü neve, és az összetételéről is tájékozódnak, de hogy az valóban olyan ízélményt nyújt-e, mint ahogy a leírtak sejtetik, arról furcsa mód, nem győződnek meg. Ha minden igaz, egy kis tűvel megszurkálják néha őket, hogy az állagukról szerezzenek némi információt, de ennyi. Megelégszenek a „mindent a szemnek“ elvével. A barátnőmnél felkészülő mesterszakács szerint itt is trendek érvényesülnek – ami divatos azt kell követni, azt várják el.
A magyarok, más nemzetekhez hasonlóan több versenyszámban indultak. A már említett egyéni szám mellett Magyarországot egy nemzeti felnőtt, egy ifjúsági, egy katonai és egy regionális csapat képviselte. A regionális válogatott a Békés Megyei Culinary Team tagjaiból állt. Ezeknek a csapatoknak a tagjai külön, egyéni számban is indultak. Számomra nagy meglepetésként, a katonai teamek ugyanolyan remekműveket, gondosan megkomponált falatkákat készítettek, mint a többiek. Szó sem volt nagy kondér levesről vagy raguról. Ez úgy látszik, csak az én képzeletemet uralta eddig – tévesen!
 |
| A svéd katonai menü |
A nemzeti csapatoknak viszont nem kellett külön konyhát bérelniük, ők ott a helyszínen, a zsűri és látogatók szeme láttára készíthették el meleg- és hidegkonyhai menüsorukat, amit aztán a zsűri becsületére legyen módva, végre megkóstoltak. Erre a látogatóknak is lehetőségük nyílt, hacsak nem két rosszcsont kölökkel mentek, akikkel képtelenség egy kóstolónak még a gondolatával is eljátszadozni.
 |
| A magyar csapat remeke |
Szerencsére az összevissza rohangáló gyerkőcökkel is sikerült rátalálnunk a magyar nemzeti csapat és Jakab Tamás hidegkonyhai ínyencségeire. Hát, én bizony a zsűrivel ellentétben szívesen megkóstoltam volna őket, de tény, hogy ha mindenki így gondolkozott volna, akkor nem maradt volna a kiállítás végére semmi. A békés megyei csapat tökszobrokat is készített, amelynek központi témája a kéz volt. A kéz szerepe az életben, amellyel adunk és kapunk, dolgozunk, játszunk és szeretünk…
 |
| A tökszobrok |
A sorok között haladva találtunk rá az egyik legviccesebb standra, a románokéra, akiket valószínűleg egy erdélyi csapat képviselt, mert a kiíráson nem Románia, hanem „Transylvania“ szerepelt. Bár az is lehet, hogy csak azért írtak ki Erdélyt, mert az egész világon jól ismert Draculával akarták magukra felhívni a figyelmet, és hát az ő neve ezzel a térséggel fonódott össze. Nos, ők egy kővár tetején álló vicsorgó Dracula szoborral akarták feldobni fogásaikat. A fő poén számunkra az volt, hogy ottjártunkkor éppen a vegetáriánus menüjüket mutatták be a vérszívó gróffal. Humorérzékből nálam egyből ötöst kaptak.
A magyar csapatoknak sok-sok gratuláció, már az első napon több egyéni arany- és ezüstérmet szereztek hidegkonyhai artisztikában! Csak így tovább!
 |
| A csokiszobor címe: Spoil me! (Kényeztess!) |
