Orvost, de azonnal!

- Jó napot kívánok! Időpontot szeretnék kérni a doktornőnél.

- Terhes?

- Nem.

- Akkor májusban van legközelebb időpont.

- De épp az a problémám, hogy nem vagyok terhes! – próbálkoztam.

- Sajnálom, májusnál előbb, akkor sincs hely.

Ugye értik? Ha nem vagyok terhes, legyen akármilyen jellegű problémám, 4 hónapot kell várnom arra, hogy bejussak egy nőgyógyászati vizsgálatra! És még hálás is lehetek ezért a „korai” időpontért, mert egyik ismerősömnek a másik klinikán a hívástól számított 8 hónap múlva tudtak csak felajánlani időpontot! Ez esetben, ha testünk egyszer is megmakacsolja magát, és csak egyszer is késik a menstruációnk, akkor borul az egész, és oda a régóta várt randevú.

Persze régi nőgyógyászomnál, egy katonás német úriembernél – akit annak idején angol nyelvtudása miatt választottam – egy hónapon belül biztos kapnék időpontot, de valahogy az ember nem kívánkozik olyan valakivel újra bizalmas viszonyba kerülni, aki miután hangot adtam kétségeimnek egy gyógyszer hatékonysága kapcsán, közli velem, hogy ezt a kérdést nem velem fogja megvitatni.

Az sem volt piskóta, amikor a szülés utáni 6 hetes kontrollon arról érdeklődött, hogy meddig akarok szoptatni, majd előadta endokrinológiai szakvéleményét, amely röviden és tömören a következő: semmiképp sem szabad 6 hónapos koráig szoptatni a gyereket, mert el fogok hülyülni! Szoptatáskor ugyanis a női hormonháztartás – magyarázta – olyan, mint egy változókorban lévő nőé, olyankor pedig már kezdünk leépülni.

Egy másik magyar anyukát nem a nőgyógyásza, hanem a háziorvosa akarta lebeszélni a szoptatásról, amikor megtudta, hogy - Úristen! – még 9 hónaposan is szoptatja a kislányát. Ő másfajta érvekkel hozakodott elő. Szerinte ez esetben a gyerek nem lesz normális! Túlságosan függő, önállótlan ember lesz, amit pszichológiai kutatások is alátámasztanak.

Azt sem volt kellemes megemészteni, hogy a választott gyerekorvosunknál nem kapunk időpontot, ha nagyon beteg a gyerek, sürgős esetben is legalább egy hetet kellene várni, hogy fogadjon. Helyette mehetünk az ügyeletre, ahol lehet, hogy egy-másfél órát is várni kell a lázas, nyűgös gyerekkel. Ha szerencsénk van, akkor jó gyerekorvos kezébe kerülünk, ha nem… És el ne képzeljék, hogy esetleg itt is házhoz jön az orvos, ha a gyerek tényleg alig áll a lábán! Dehogy! Akkor is be kell menni a klinikára! Szerencsésebbek autóval, kevésbé szerencsések busszal vihetik a kisbeteget.

Azt sem nagyon tudom, hogy hol tanulták az itteni orvosok a tudományt, mert elég furcsa nézeteket hangoztatnak. Amikor elmeséltem a gyerekorvosunknak, hogy milyen klassz találmány az orrszívó-porszívó, ami rendkívül hatékonyan takarítja ki a gyerek orrát, akkor azt találta mondani, hogy felesleges szívni bármivel is, mert úgyis újabb váladék keletkezik, és ezzel csak serkentem annak termelődését. Hát, erre nem mondtam semmit! Az nem számít, hogy az orrüregben pangó váladék milyen egyéb gyulladásokat okozhat. Az itt banális!

Elkövettem egyszer azt a hibát is, hogy pusztán beszélgetési céllal megkérdeztem ugyanezt az elmés doktort, hogy milyen vitamint adjak fokozottabban a gyereknek megfázásai alkalmával, és kiemeltem a C-vitamint. Nem is tudom, mit vártam, talán azt, hogy helyeslően bólogat, és egymást licitáljuk túl a C-vitamin fontosságát sorolva, majd forrón megrázza a kezem, és gratulál Szent-Györgyihez és a magyar Nobel-díjhoz. Na ja, álmomban! Ehelyett megkaptam, hogy szerinte felesleges pluszban C-vitamint adni, elég a gyümölcs, meg a krumpli, mert úgyis kipisili. Drága doktor úr, és mi van ha a beteg gyerek nem nagyon akar enni? És ahhoz mit szól, hogy közben a C-vitamin végighalad az emésztőrendszeren, és a szervezet felszívja magának azt, amire szüksége van? Sebaj, ez Önnek megint csak mellékes!

Hogy ne legyek ennyire kekeckedő, pozitívumként meg kell említenem, hogy az orvosi ellátás üzleti részével nagyon elégedett vagyok. Igénybe veszek egy szolgáltatást – már ha igénybe tudom venni, ha-ha! – amiért egyből fizetek, majd a kapott számlával a biztosítómnál igényelhetem vissza az összeget, aki annak 80 százalékát vissza is téríti. Nem kell megijedni, egy több ezer eurós műtétnél a biztosító közvetlenül a kórháznak fizet. Így nincsenek kínos szituációk – nem kell pénzt tömködnöm az orvos köpenyének a zsebébe, és attól sem kell tartanom, hogy mond egy olyan szemtelenül magas összeget, amitől én köpni-nyelni nem tudok. Magyarországon a magánrendelések sem teremtettek tisztább körülményeket e téren, mert én bármikor mentem el maszek rendelésre, még egyszer nem kaptam számlát az orvosomtól, pedig azt hiszem illenék…

Egyik korábbi levelemben már említettem, hogy az itteni orvosok nagy része több nyelven beszél, nem gond számukra a német, francia, angol és luxemburgi nyelvek közötti zsonglőrködés. A megértéssel tehát nincs gond, csak sokszor a tartalommal, amit közölnek.

A luxemburgi nagyherceg

Első bejegyzésemben már említettem különös találkozásomat a luxemburgi nagyherceggel, akit Luxemburgban töltött legeslegelső napomon, egy május elsejei estén láttam meg. A nagyherceg éppen turistáknak pózolt egy fényképhez, és aztán ugyanolyan járókelőként sétálgatott tovább feleségével a téren a vásárosok pavilonjai mellett, mint a többi majálisozó. Sajnos, azóta sem sikerült így összefutnunk, pedig mint mondják ez nem lehetetlenség, hiszen a hercegi család is jár moziba és vásárolni.

A most 54 éves luxemburgi nagyherceg, Henrik (Henri) 2000 óta uralkodója a nagyhercegségnek, ekkor váltotta édesapját, Jánost (Jean), akinek szerencsére ehhez nem kellett elhaláloznia, egyszerűen csak nyugdíjba ment 79 éves korában. Milyen bölcs döntés, hogy a fiatal, életerős trónörökösöknek nem kell anyuci vagy apuci halálára várni, hanem egy ceremónia keretében az éppen hatalmon lévő lemond a trónról és átadja azt legidősebb gyermekének. Az öreg herceg pedig élvezheti a boldog nyugdíjas éveket, megmenekülve a sok fárasztó protokolltól. János herceg ugyanígy vette át a hatalmat édesanyjától, Sarolta hercegnőtől 1964-ben, aki ezután még 20 évig élt nyugdíjban és nyugiban 89 éves koráig.

Nem így szegény Károly, aki ki tudja, lesz-e brit uralkodó valamikor? Ha II. Erzsébet ugyanolyan szívós, mint édesanyja, aki 102 éves korában halt meg, akkor Károly már csak akkor lesz király, amikor a hamut is mamunak mondja. És az is lehet, hogy walesi herceg marad mindörökre.

Ha már Károlyt így belekevertem a történetbe, akkor hadd áruljam el Önöknek, hogy Henrik és Károly között van egy párhuzam – mindketten 1981-ben házasodtak meg. A különbség csupán annyi, hogy Henrik szakítva a hagyományokkal nem kékvérű nőt vett feleségül, hanem szerelemből választotta egyetemi évfolyamtársát, a kubai származású Maria Teresát. Talán éppen ezért, még most is boldogan élnek együtt 5 gyermekükkel. Azért nehogy azt képzeljék, hogy Maria Teresa valami szegény kubai lány, akit a szőke herceg fehér lován a kommunista Kubából menekített meg. A gazdag és előkelő családból származó Maria Teresa 1959-ben hagyta el családjával Kubát Castroék hatalomátvétele után. Először New Yorkba, majd 1965-ben spanyolországi birtokukra költöztek, míg végül Genfben telepedtek le. A Genfi Egyetemen politikatudományt tanult ugyanúgy mint Henrik – itt ismerkedtek meg.

Ez eddig lányregényeket megszégyenítően romantikusan hangzik, de sajnos a valóság itt is közbeszólt, az anyós személyében. A belga királyi családból származó Josephine-Charlotte ugyanis, nagy ellenzője volt a frigynek. Nem tartotta Maria Teresát megfelelő feleségnek a fia számára, mivel egyrészt, nem volt európai, másrészt, nem rendelkezett királyi felmenőkkel. Anyós és menye között soha nem alakult ki szeretetteljes viszony – ugye milyen ismerős sztori? már megint a britek! –, s erről 2002-ben Maria Teresa nyíltan beszélt belga és luxemburgi újságírók előtt. Hiába volt tanult, gazdag, katolikus, intelligens és bájos, hiába rendelkezett spanyol nemesi rokonsággal, az anyósa szerint ezek mind nem elegendőek egy jövendőbeli hercegné számára. Szerencsére nem lett igaza.

E kis kitérő után, vissza ismét a nagyherceghez, pontosabban a születésnapjához. A herceg születésnapját minden évben június 23-án ünneplik a luxemburgiak nagy csinnadrattával, katonai parádéval, tűzijátékkal és munkaszüneti nappal. Azonban nagyon elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy Henrik 1955. április 16-án látta meg a napvilágot, és nem június 23-án! Szóval, ez csak a hivatalos ünnepség, amit 1961-ben még Sarolta uralkodása idején választottak, mert ő is és fia is januárban született, és félő volt, hogy a rossz idő meghiúsítja a szülinapi bulit. Bár – megjegyzem – Luxemburgban júniusban is képes a rossz idő elrontani szabadtéri ünnepséget! Egyébként, ezzel a szokással a Nagyhercegség megint nincs egyedül, Nagy-Britanniában is júniusban ünneplik a királynő születésnapját.

Luxemburgban nagy tiszteletnek és szeretetnek örvend a herceg és családja. Tavaly viszont alkotmányos válságról cikkeztek az újságok a herceg személye miatt. Az történt ugyanis, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva a herceg visszautasította a parlament által elfogadott eutanázia törvényt. Luxemburgban a hercegnek nemcsak protokolláris feladatokat kell ellátnia, de például jogában állt a törvények megvétózása is, ha nem értett vele egyet. Ezzel a joggal eddig senki nem élt, s ezzel a parlamenti politikusok meg is voltak elégedve. Most viszont, minő abszurdum, a herceg élt egy törvény adta jogával! Bár én személy szerint nem ellenzem az aktív eutanáziát, de belátom, hogy egy katolikus államfőnek ezzel lehetnek gondjai. Így aztán felerősödött azoknak a parlamenti képviselőknek a hangja, akik szívesebben látnának egy elnököt az ország élén, és még azoknak is komoly fejtörést okozott a személye, akik eddig meg voltak békélve a hercegi intzéménnyel. A vita végül úgy oldódott meg, hogy elvették a hercegtől a vétójogot – egyébként ezt a herceg maga is javasolta – ezentúl csak kihirdetnie kell a törvényeket. Kérem, így működik egy parlamentáris monarchia luxemburgi módra: ha az uralkodó él a jogával, elvesszük tőle azt!