Emlékeznek erre a
60-as évekbeli gyerekdalra? Mostanában nagyon sokszor meghallgattuk és
énekeltük együtt a lelkes hangú gyermekelőadóval. Talán azért, hogy
ráhangolódjunk a gazdivá válásra, na meg mert innentől kezdve a dal szövege
kicsit ránk is igaz lett. “Mert oly rég szeretnék egy bozontos kiskutyát,
Hogyha nem lesz fajtiszta az se baj...”
Nos igen, az
előző bejegyzésben részletezett vetyengés után, végül sikerült választanunk
magunknak egy házi kedvencet. Nemcsak hogy választottunk, de időközben meg is
vásároltuk. Így aztán február közepétől kutyatulajdonosok lettünk, ráadásul
meglehetősen titokban. Szerintem nagyon sok barátunk és ismerősünk, most innen
értesül először erről a hírről. Azt hiszem sokan közülük csodálkozni is fognak,
sőt talán egyesek meg is döbbennek majd, főleg azok, akik ismerték korábbi
elvemet: “Kutya-macska csak kertes házba való!” Ezt az elvet adtam fel nemrég
sok-sok áttanakodott nappal és éjszaka után.
Ott fejeztem be
legutóbb, hogy Eszternek − az előző írásban részletezett okokból − szüksége
volt egy kis kedvencre, akihez szólhat, akit babusgathat. Magányos, egyke
kislányunk számára további előnyöket is tartogat egy kutya. Egy kutyával lehet
szaladgálni a parkban, lehet vele együtt bóklászni és játszani. Ugyan a kutya
sok luxemburgi játszótér területéről ki van tiltva, azért biztosan fogunk
találni olyat, ahol meg fogják tűrni a kutyánkat. A mellettünk lévő kis
játszótér például pont ilyen hely. A leghíresebb luxembourgi parkban, a merli
parkban például lehet kutyát sétáltatni, csak a gyerekek játszótér részére nem
lehet bevinni.
Attól kezdve,
hogy a kutya mellett tettük le a voksot, még korántsem volt eldöntve minden. Az
említett dalban a kisfiú egyáltalán nem volt válogatós, nekünk viszont nem volt
mindegy, hogy egy lakásban milyen kutyát tartunk. Fontos szempont volt, hogy
kicsi legyen, de nem extrémen kicsi, mert az számunkra nem túl esztétikus.
Fontos volt, hogy lakásban is jól meglegyen, és ne legyen egy kis megátalkodott
ördög, aki állandó ugatással érvényesíti az akaratát. Ezért kapásból kiesett
két régi kedvencem a West Highland white terrier és a törpe schnauzer. Ugyanis
mindkettő erős akaratú és egy kissé makacs eb, fajtájukra jellemző
betegségekkel.
Ám létezik egy
olyan fajta, ami minden általunk támasztott szigorú kritériumnak megfelelt: ez
a bichon bolognese. A bolognese más bichonokhoz hasonlóan társasági kutya, azaz
azért tenyésztették ki, hogy az embereket szórakoztassa, és hogy az ember
kiváló társa legyen. Nem egy csaholós típus, hiszen a társasági kutyák
tenyésztésénél fontos szempont volt a bosszantó ugatás kiküszöbölése. Nem egy
ideges vagy izgága fajta. Mária Teréziának és Nagy Katalinnak is ilyen kutyája
volt, mert biztosak voltak benne, hogy ez a kutya nem ugat bele a politikába és
nem harap a nagykövetek fenekébe. Finom, puha szőre van, amit nem hullajt,
tehát a lakás nem lesz tele a szőrével. Sőt, a kutya szagtalan! E két
tulajdonsága miatt hipoallergén kutyának számít.
Miután előnyös
tulajdonságai miatt megtaláltatott az ideális eb, már csak az volt a kérdés,
hogy hol szerezzük be. Innen Luxemburgból, vagy valamelyik határon túli −
belga, francia, német − településről, esetleg Magyarországról? Ez a kérdés is
hamar eldőlt, hiszen Luxemburgban nem találtunk bolognese-tenyésztőt, a hozzánk
legközelebbi kennel Hollandia északi részén lett volna. Ami meg végképp
eltérített minket Nyugat-Európa eme régiójától, hogy a komolyabb tenyészetek
500 eurótól felfele kínálták kutyájukat, de általánosabb volt a 700 és 1000
euró közötti ár.
Ezért aztán
elkezdtük nézegetni a magyarországi bolognese-tenyésztőket, azaz a weblapjukat,
mert ekkora távolságból csak ez volt megoldható. Megállapítottuk, hogy
Magyarországon a top ár az 500 euró, de ennél sokkal olcsóbban is árulnak bolognai pincseket. A magyarországi tenyésztőkkel kapcsolatban három
elvárásunk volt: legyen kislány kutyusa, aki egészséges, és aki vagy a
karneváli, vagy a húsvéti szünetre eléri a 8 hetes kort, azaz elválasztható.
(Mi ugyanis csak ebben a két időszakban tudunk Magyarországra menni az iskola
miatt.)
Az általunk
kiválasztott tenyésztő, az El Pandilla Kennel tulajdonosa már több évtizede
foglalkozik bolognesékkel, és 2012 december 9-én született kiskutyái a februári
szünetre lettek pont 9 hetesek, azaz elhozhatóak. A kennel tulajdonosa, Erika a
fajta kiváló ismerője, aki több szaklapba is írt már cikkeket. Tagja a Bichon
Rescue Hungarynak, akik kidobott vagy
elkóborolt bichonok mentésével foglalkoznak. Megkeresik a régi gazdit, vagy ha
szükséges újat keresnek nekik. Gondoskodnak róluk, és ha kell ivartalanítják
őket. Erika 2005 óta már nem tagja a MEOE-nek (Magyar Ebtenyésztők Országos
Egyesülete), hanem egy másik, független klubhoz, a Hunor Dog Clubhoz
csatlakozott. Így az ő kutyusai bár rendelkeznek 4 generációra visszamenőleg származási lappal, de ezt nem ismeri el az FCI (Nemzetközi Kynológiai Szövetség).
Magyarországon
ugyanis csak a MEOE ad ki olyan származási lapot, törzskönyvet, amit az FCI is elismer. Azaz, ha a kutyatartó a nemzetközi FCI által szervezett versenyekre akarja
benevezni kutyusát, akkor olyan tenyésztőt kell választania, aki tagja a MEOE-nek. Tehát, ha a magyar kutyatenyésztő más, alternatív kutyaklub tagja,
akkor ugyanúgy kap származási lapot, de ezzel nem versenyezhet
FCI-rendezvényeken. Na de, mivel nekünk nem ez a célunk, így minket hidegen
hagy a MEOE által kiadott törzskönyv. Nekünk az volt a fontos,
hogy a kutya egészséges legyen és ne
legyenek azonos nagyszülei.
A mi bolognesénknek nincs tehát FCI-törzskönyve. Van viszont származási lapja,
mikrocsipje, állatútlevele és határtalan cukisága. Van még neki egy szépségesen
hangzatos neve is. Ő Rosabella El Pandilla, aki persze nekünk egyszerűen csak
Rozi.
