Nem is tudom pontosan, úgy tíz napja lehetett, hogy Eszter iskolai üzenőfüzetébe beletettek egy kitöltendő papírcetlit. Az iskola azt tudakolta, hogy a gyerekem részt akar-e venni október 2-án a Walfedange-i futóversenyen, az 1 km-es távon. Egyből megkérdeztem erről a legilletékesebbet, aki azt mondta, hogy nem, semmi kedve. Aztán másnap reggel, mielőtt még leadtam volna a füzetet, még egyszer, utoljára rákérdeztem. Naná, hogy lelkesen rávágta: “Igen, megyek!” Lehet, hogy csak arról volt szó, hogy amikor először kérdeztem fáradt volt, amikor meg másodjára, akkor kipihent. Ez esetben tényleg igaz a mondás, hogy minden az időzítésen múlik, különösen az én szeszélyes, változékony hangulatú lányomnál!
Ahogy teltek a napok és közeledett a futás időpontja, elég furcsának találtam, hogy az iskola nem szól hozzánk. Nem közölték, hogy mikorra érjünk a helyszínre, van-e valamilyen találkozási pont, és egyáltalán, hol kapjuk meg a rajtszámot. Pedig higgyék el, általában ez az iskola minden apró részletről tájékoztatja a szülőket. Eljött a péntek délután is, és semmi. Szombat este, fürdetés közben aztán szóba hoztam a lányomnál a másnap délelőtti futást, mire elújságolta nekem, hogy a tanító néni pénteken ráadott egy számot, amit majd a futáskor kell viselnie. “Na, és hol van ez a sorszám?” − kérdem tőle. “Hát, a cipős szekrényemben!” − mondja magától értetődően, majd hozzáteszi. “Anya! Nem hoztad el?!” − nos, ez már határozottan vádlón és számon kérőn hangzott tőle. Nem, nem hoztam el, mert nem vagyok gondolatolvasó, és nekem erről senki nem szólt. Majd vita keveredett közöttünk arról, hogy kinek a hibája is volt ez a malőr, a gyerekem ugyanis teljesen meg volt győződve arról, hogy ez az anyja felelőssége. Minden anya nevében ezúton kikérem magamnak, hogy bár legtöbb rezdülésem és energiám még mindig a gyerekemé, azért nem vagyunk egy test és egy lékek. Nincs egy agyunk, hogy tudjam, mit gondol éppen, és nincs harmadik szemem sem, hogy lássam, mi volt aznap a suliban. Bár néha jó volna!
Vasárnap persze nem indultunk időben, ugyanis valakire mindig várni kellett. Pedig mi csak hárman vagyunk. Te jó Isten, mi lenne, ha többen lennénk? Szerintem egész nap itthon rostokolnánk, mert minden programot lekésnénk. Még szerencse, hogy vasárnap délelőtt viszonylag gyér volt a forgalom, így sikerült a városon viszonylag hamar átjutnunk. A Rue de Beggen viszont már forgalmas volt, és az út végén, Walferdange-ba érve, elkezdődtek az útelterelések. Parkolóhelyet szinte képtelenség volt találni. (Talán, ha idejében elindultunk volna...)
Mikor kerülő úton valahogy mégis sikerült megközelíteni a helyszínt, mi Eszterrel kiugrottunk az autóból, a férjem meg tovább hajtott, hogy megoldja a lehetetlennek tűnő feladatot, a parkolást. Rám egy másik megoldandó probléma hárult: valahogy sorszámot keríteni a gyereknek. Sejtettem, hogy hiába találnám meg a torna tanárt, ő sem tudna nekünk sorszámmal szolgálni. A célom tehát valamilyen központi helyiség, stand megtalálása volt, ahol a rajtszámokat lehet felvenni. Nem voltam rest - érdeklődtem. Sajnos, a közlekedést irányítók semmit nem tudtak arról, hogy honnan és mikor indulnak a kicsik, vagy hogy hol lehet rajtszámot kapni. Sokuk még franciául sem tudott. Végül megtaláltuk a sportpályát, és átverekedtük magunkat a tömegen a csarnokig. Kicsit aggasztó volt közben látni, hogy ezalatt valamilyen versenyszám már javában zajlott, amin aprócska gyermekek is futottak. Miközben megfeszített tempóban szedtük a lábunkat a stadion felé, próbáltam Esztert felkészíteni, hogy lehet már nem tud futni, mert lekéstük az ő versenyszámát is.
 |
| Rajtra várva |
Végül sikerült egy értelmes fiatal lányra bukkannom, aki egyből tudta a megoldást a helyzetre, és elmagyarázta, hol találjuk a “Dossard” (rajtszám) feliratú helyet. Itt már nem volt akadékoskodás, a szervezők egyből értették mit akarok, csak épp az idő sürgetett nagyon, mert itt az is kiderült, hogy az 1 km-es futást 10 percen belül indítják. Félig futva kirohantunk a sportcsarnok elé, ahol az egyetem előtti téren megpillantottam egy École Francaise feliratú táblát, meg egy kordonnal elkerített területet. A kordon mögött gyülekeztek a gyerekek, ahová a szülők nem léphettek be − erre több szervező is figyelmeztetett. Mikor megpillantottam a tesi tanárt megnyugodtam, hogy Eszter jó helyen van, magára hagytam, csak azon izgultam, hogy aztán nehogy elkallódjon a tömegben egyedül.
Szerencsére, nem veszett el. Amikor elindították a rajtot az egyik kis osztálytársának fogta a kezét, és leghátulra álltak be a rajtnál. Ennek nagyon örültem, mert így szemmel tarthattam. Amint elindultak, tisztes távolságot tartva a szurkolók sora mellett próbáltam utánuk futni. Nem tehetek róla, izgultam a lányomért, akinek ez volt élete első “versenye”, és először futott egyhuzamban ekkora távolságot. Sokáig nem mertem megközelíteni őket, de amikor észrevettem, hogy van rajtam kívül legalább két szülő, aki a kisgyerekével együtt futott, én is felbátorodtam, és gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy utolérjem Esztert. Pont akkor találtam rá, amikor leállt. “Fáj a szívem, anya!” − mondta nekem, én meg feltételeztem, hogy nem valami komoly szívbetegsége van, hanem csak a szíve alatti bordák közé szorulhatott be a levegő. Mondtam neki, hogy lélegezzen mélyeket, de nem is kellett sokat noszogatni, egyből nyúlfokozatra kapcsolt, és ettől kezdve meg sem állt a célig. Szerintem nem túlzok, ha azt állítom, hogy boldogabb voltam, mint a lányom. Magasba emeltem, puszilgattam, és mérhetetlenül büszke voltam.
A célvonal mögött nagyon sok régen látott magyar ismerőssel találkoztunk. Eszter volt bölcsis társaival, két kislánnyal együtt álltunk sorba az ilyenkor szokásos szuvenír csomagért. A Walferdange-i futóversenyt 1975 óta rendezik, és meglehetősen népszerűvé vált az évek során. Ennek több oka lehet. Egyik talán az, hogy több versenyszámot is indítanak kényelmes, könnyen teljesíthető távokban: 1 km, 4.5 km és 12 km. A gyerekek futószáma ingyenes, és a többi versenyszám ára sem haladta meg a 8 eurót. Aki vett már részt futóversenyen tudja, hogy milyen jó tudni a tényleges időt, ami alatt teljesítettük a távot. Ehhez időmérő chip kell. Itt mindenki automatikusan kapott egy kártya alakú chipet. Ezt – kártya jellegéből adódóan − nem a cipőfűzőre kellett nehézkesen felfűzni, hanem a rajtszám hátoldalára volt eleve felragasztva. A Walferdange-i futóverseny jelképe pedig egy kedves pofájú, vidám róka.
 |
| Egy megviselt rajtszám |
