Christmas Parade Luxembourg városában

Bár több, mint hét éve élek itt, bevallom, eddig még sosem hallottam a luxembourgi karácsonyi parádéról. Egészen mostanáig. Vera barátnőm volt az, aki néhány napja felrakta a “Christmas Parade” (karácsonyi parádé) linkjét a Facebookra, hátha valakinek dob egyet a hétvégi programján ez az attrakció. Bár a parádé honlapja csak német nyelven olvasható, ami nekem ugye kínai, de azért mint egy olvasni nem tudó gyereknek a képek sokat elárultak. Na, meg ott volt a YouTube is, ahol rátaláltam egy pár évvel ezelőtti videóra. Igaz, hogy ez meg luxemburgiul volt, amivel szintén nem boldogulok, de szerencsére a képsorok itt sem hagytak cserben.

Amit láttam, az tisztára olyan volt, mint amilyen az amerikai karácsonyi filmekben szokott lenni. Tudják, mint például a “Hull a pelyhes” (Jingle all the way) című filmben, ahol a főszereplő, Howard (Arnold Schwarzenegger) egy karácsonyi parádén bizonyítja be a kisfiának, hogy mégis képes Turboman babát szerezni neki karácsonyra. Ha másképp nem, hát úgy, hogy ő maga lesz Turboman. Vagy a másik filmben, a Csoda New Yorkban (Miracle on 34th Street) címűben, ahol egy hatéves kislány szobájának ablakából szomorúan és kiábrándultan nézi a vidám karácsonyi forgatagot, a Cole áruház karácsonyi parádéját. Rezignáltságának oka, hogy zsenge kora ellenére, ő már tudja, hogy ez az egész parádé csak üzlet, és hogy a Télapó nem is létezik. Mindezt anyucikája korai felvilágosító munkájának “köszönheti”.

Hát, szerencsére mi még nem tartunk itt, az én gyerekem még hisz a Télapóban, ha nem is az áruházi ál-Télapókban. És mivel vasárnapra nem volt jobb programom, már kora délután átszemtelenkedtem Vera barátnőmhöz bizonyos tárgyak átadása ürügyén. Utólag is csak veregetem a vállam, hogy milyen ügyes voltam! Veránál ugyanis már be volt gyúrva egy adag mézeskalácstészta, ami csak arra várt, hogy együtt kiszaggassuk, megsüssük, kidíszítsük és nyomban meg is együk őket. Igazi remek, karácsonyos program volt, amivel hamar elrepült az idő a Christmas Parade kezdetéig.

Az öt órakor kezdődő parádéra így a két család együtt indult el − sőt, igazi meglepetésként, még a férjem is csatlakozott. Ahogy közeledtünk a belvároshoz egyre nagyobb tömeg volt, és én mondom, nagy mákunk volt, hogy mégis sikerült egy parkolóházban helyet találnunk a felvonulás útvonalának közelében. A parádé a Rue de Strasbourgról indult végig az Avenue de la Libertén, át a Pont Adolphe-on, hogy aztán jobbra fordulva megérkezzenek a Notre Dame katedrális elé. Mi egészen az Avenue de la Liberté első harmadáig sétáltunk, a Place des Martyrs-ig, ahol végül letáboroztunk, mert már láttuk feltűnni az első kamionokat.

Lili és Eszter az újabb szerzeményt nézegetik

Legelőször egy óriás télapósipka érkezett a Christmas Parade logójával. Aztán jött a Diekirch, az egyik luxemburgi sörgyár, akik világító mini sörösüveget osztogattak a bámészkodóknak. A Coca-Cola több kisebb-nagyobb kamionnal is jelen volt a rendezvényen, így a Coca-Cola többször is felbukkant jellegzetes piros télapós kamionjával, kólát osztogató hoszteszeivel. Ami érthetetlen volt számomra, hogy a hosztesz lányok mielőtt a kezünkbe nyomták volna a dobozos kólát, azzal a mozdulattal gyorsan fel is bontották. Pedig higgyék el, annyira nem voltak elgémberedve az ujjaink, hogy ne tudtunk volna elboldogulni egy fémkapszlival. Nyilvánvaló volt, hogy szigorúan, csak helyben fogyasztásra szánták a promó üdítőt. Mi viszont a “vízügyi-helyzetre” tekintettel, nem akartunk nagy iszogatásba kezdeni, így a kólás lányokat az est hátralevő részében inkább elkerültük.

Vera kislánya, Lili meg az enyém egyre jobban vérszemet kapott a sok ajándéktól, és  mániákusan kapni akartak mindenből − na jó, Lili azért ezerszerte visszafogottabban produkálta mindezt. Eszter viszont egyre harciasabbá vált. Képes volt percekig futni a Luxlait, majd később a Télapó járműve után, tőlünk teljesen eltávolodva. (Persze én meg futhattam utána, hogy el ne vesszen a tömegben.) Azért elég lehangoló látvány volt, hogy a gyerekem csak fut-fut kezét kitárva a kamion után, és a Luxlait csapata mindenfelé szórja az édes süteményt, csak a gyerekem felé nem. Végül egy valaki mégis megkönyörült rajta, és dobott neki egy műsütit. Most komolyan, felnőtt fejjel az ilyen hozzáállásra én azt mondom: “Akkor kell a fenének! Egyék meg, amit sütöttek!”. Az én gyerekemben viszont még nincs ilyen cinikus lemondás, ő még foggal-körömmel akar, bármi legyen is az. A csatából győztesen kikerültek diadalmas mosolyával jött végül vissza az édességgel, amit gondolkodás nélkül megfelezett kis barátnőjével. Hát, ez is az én lányom!

A Grincs

Legnagyobb sikerük mégis a mesebeli lényeknek volt. A felvonulók között volt Shrek és Csizmás Kandúr, de ők sajnos csak gyorsan elrohantak mellettünk. Grincset ellenben igazán sokáig nézegethettük, de ő meg tőlünk több méter magasan, a szánkóján ült. Volt még mézeskalács házikó mézeskalács emberkével, és voltak zöld ruhás manók kackiásan hegyes fülekkel. Voltak barnamedvének, jegesmedvének, hóembernek, nyúlnak beöltözött, a gyerekekkel szívesen kezet fogó, fényképezkedő animátorok. Eszter és Lili egy kis buzdításra minden jelmezes alakhoz odaszaladtak, hogy egy-egy ölelés erejéig odabújannak hozzájuk. A karácsonyi felvonulást végül a Télapó díszes kamionja zárta rénszarvasokkal és karácsonyfákkal.

Télapó szánkója

Ha jól tudom, ez már a tizedik alkalommal megrendezett parádé volt idén, ami körülbelül ötvenezer látogatót vonzott Luxembourgba. Közel hatszáz résztvevő és rengeteg luxemburgi cég vonult el az est folyamán előttünk. A már említett Luxlait, Coca Cola és Diekirch-en kívül, a Poll Fabaire pezsgőgyár, az Adler Mode, a Pizza Hut, az RTL és a DNR Radio is.

Még valami: a felvonulást megelőző két hétben Luxemburgban egyfolytában esett, mit esett, szakadt az eső. Különös módon, ezen a hétvégén viszont napsütéses, kellemesen hideg idő volt. Amint azonban vége lett a Christmas Parade-nak, és elindultunk hazafelé, újra be kellett indítani az ablaktörlőt az autóban. A felhők azóta újra besimultak Luxemburg felett, újra szürke minden, és az eső azóta is, szinte megállás nélkül ömlik.

Luxmburgi Nemzetközi Bazár

Legutóbb 2009-ben voltunk, de most idén is kinéztünk a Luxexpo területére a Nemzetközi Bazár miatt. Ilyenkor minden évben az első adventi hétvégén a világ számos országa hozza el ide kézműves termékeit, nemzeti ételeit és italait, hogy megmutassa a luxemburgi közönségnek. Mi pedig fedett helyen, az időjárási viszonyokra fittyet hányva, kedvünkre nézelődhetünk, kóstolgathatunk azzal a boldog tudattal, hogy remek programot találtunk a családnak egy hideg téli hétvégén.

A Luxemburgi Nemzetközi Bazárt 1961 óta minden évben megrendezik, de a fél évszázad alatt azért jelentős átalakuláson ment át. A hatvanas évek elején az egész nem volt más, mint néhány ráérő hölgy önkéntes munkája, akik egy szabad vasárnap délután árusítottak  ezt-azt, hogy aztán a befolyt összegből valamilyen luxemburgi szervezetet támogassanak. Azóta a bazár nemzetközi jelleget kapott, és a megrendezésére már nem elég egy vasárnap délután, így aztán egy egész hétvégén fogadják a több tízezer látogatót a Luxexpo területén. Idén 57 nemzet 65 standon állította ki megvételre portékáit és konyhai specialitásait. Az évtizedek során a bazár kétségtelenül hatalmasra duzzadt, amihez kevés lenne csupán két tucat önkéntes. Ezért van az, hogy ma már több százan közreműködnek a bazár lebonyolításában, illetve ennyien segítik a kilenc tagú állandó bizottság munkáját.

Egy valami nem változott az évek alatt: a cél, és ez pedig a jótékonykodás. A 2011-ben résztvevő 57 ország 98 különböző szervezetet és alapítványt támogat. A Luxemburgi Nemzetközi Bazár pedig közösen támogatja a Target elnevezésű emberi jogi alapítványt, amely az etióp nők fiatalkori genitális megcsonkításának körülményeit szeretné elviselhetőbbé tenni. Mivel ennek a barbár szokásnak a megszüntetésére nincs mód, a szervezet orvosi segítség, műszerek és gyógyszerek felajánlásával szeretné elérni, hogy ezeknek a fiatal lányoknak ne kelljen belehalnia ebbe a beavatkozásba, vagy hogy elkerüljék a súlyos szövődményeket. A magyar stand a Dévény Anna Alapítványnak és az Igazgyöngy Alapítványnak ajánlja fel a befolyt összeget.

Mivel közel a karácsony, azok az országok, akik ünneplik a karácsonyt többnyire karácsonnyal kapcsolatos árucikkeket árusítottak  −   karácsonyi süteményeket, adventi koszorúkat, egyedi készítésű, antik vagy akár bóvli karácsonyfadíszeket. Leginkább a Németország, az Egyesült Államok és a Skandináv régió bővelkedett ezekben.

Eszter egyik kedvence már két évvel ezelőtt is, és az idén is az orosz stand volt. Mivel mindjárt ott helyezkedtek el, ahol a második csarnok bejárata volt, ki sem lehetett volna kerülni őket. Na nem mintha ki akartuk volna! Három hölgy népviseletbe öltözve orosz dalokat énekelt és táncolt. Külön bravúr volt a részükről, hogy képesek voltak rávenni a bámészkodókat, hogy velük együtt énekeljenek és táncoljanak. A magyarul “Ábrándos szép napok” címmel ismert nóta például sokakat dalra fakasztott, de persze mint kiderült, nem az angol verzióját énekelték (Those were the days...), hanem az eredeti oroszt. Ugye nem tudták, hogy az orosz az eredeti? Én sem. Ennek “Дорогой длинною” a címe, ami állítólag egy Konsztantyin Podrevszkij nevű költő versének megzenésítése.

Sajnos csak 2009-es képeim vannak, de az orosz hölgyek szinte változatlanok

Aztán végül sikerült az oroszoktól továbbmozdítanunk Eszter, hogy a magyar pult felé vegyük az irányt. Persze nem volt ezt olyan nehéz elérni nála, csak ki kellett mondani a varázsszót: Túró Rudi. Aznap egyébként elég sok mindent elértem a lányomnál a Túró Rudi emlegetésével. Legnagyobb bánatunkra viszont, mire vasárnap dél körül odaértünk, nekünk már egy darabot sem tudtak adni. És bár a magyar pult kínálata sokat javult a 2009-es színvonalhoz képest, egy valamin azért van még mit javítani: fokozni kell e Túró Rudi mennyiséget!

Túró Rudi ide vagy oda, mindenképp érdemes kimenni a magyar standra ilyenkor, főleg azoknak, akik nem tervezik a karácsonyi hazautazást. Az ugyanis, aki nem tud élni Pick szalámi, csabai kolbász, kalocsai paprika, Erős Pista, Unicum, pálinka, magyar bor vagy Borsodi sör nélkül, az itt jelentős túlélő készletet szerezhet be magának.

Ez is 2009-es kép

A magyar pultnál egyébként a kiállított játékok voltak azok, amik engem teljesen le vettek a lábamról. A Marbushka Játékmanufaktúra társasjátékai szemet gyönyörködtetőek voltak, és bátran ki merem jelenteni, hogy a bazáron árult játékok között messze ezek voltak a legszebbek. Az illusztrációk mind Bohony Beatrix munkái, aki férjével, Zöld Lászlóval közösen készíti természetes anyagokból: fából, papírból és féldrágakövekből a játékaikat. A “Huh, mi van a szekrényben?” és az “Az elveszett nyakék” című társasjátékokat már ki is néztem Eszternek. "Az elveszett nyakék” különösen azzal fogott meg, hogy a játékosok nem egymás ellen játszanak, hanem egymásért csapatjátékban, hogy együtt győzzék le a homokórát, az “időt”. Ehhez a játékhoz használtak fel féldrágaköveket  −  ametisztet, hematitet és korallt  −, amiből a játékosok ki tudják rakni a királykisasszony nyakékét.

Miután végre sikerült Esztert leimádkoznunk a szintén magyar Enduro kismotorról, megnéztük hogyan festik az indiai lányok a látogatók kezeit hennával, hogy milyen szúrós az izlandi gyapjú, hogy mennyi színes áru van a perui asztalokon, és hogy milyen ízű a kanadai vattacukor. Ezt mind a gyerek tempójában és ízlésének megfelelően.

Már távozóban fedeztük fel, hogy volt a bazár területén gyerekmegőrző is, ahova ha leadtuk volna a lányunkat lett volna egy kis időnk arra, hogy olyasmiket is megnézzünk, ami minket érdekel, vagy akár olyan helyen álljunk sorban, ahol a mi ízlésünknek megfelelő ínyencségeket árulnak. Bár én nem szólhatok semmit, mert én legalább megihattam egy deci bort a magyar pultnál, viszont szegény férjemnek −  mivel vezetett  −  még ennyi sem járt. És ráadásul még a kedvenc sapkáját is elvesztette a bazárban!

Train Saint-Nicolas, Niklos Dampzuch, Mikulás-vonat - kinek mi tetszik

Van egy apuka, akivel, ha találkozom mindig rádumál valamire. Annak idején Csaba miatt vettük meg az iRobit, a magától szívó porszívót, és lakásbérlőkből is miatta lettünk lakástulajdonosokká. Szerencsére továbbra sem hagyott fel azzal a jó szokásával, hogy mindenféle tuti tippekkel lásson el minket, így jutottunk el most vasárnap a Mikulás-vonatra. Történetem erről szól, de inkább kezdem az elején.

Úgy cirka egy hónapja kaptam egy e-mailt Csabától, hogy van egy nosztalgiavonat Pétange-ban, ami november végén átalakul Mikulás-vonattá. Átküldte a “Train 1900” linkjét meg némi fogódzót ahhoz, hogyan kell tőlük jegyet rendelni. Azon nyomban írtam a honlapon megadott címre, hogy két felnőtt és egy gyerekjegyet kérjek, ez utóbbit csomaggal megspékelve. Azért hozzá kell tennem, hogy egy ideje már − mióta Eszter gondolkozó és kérdezősködő gyerek lett − mi nem szoktunk ilyen ál-Mikulásos rendezvényekre menni. Számomra is röhej, amikor az ilyen alkalmakra “beáldoznak” egy tapasztalatlan, csöppet sem ősz szemöldökű apukát, akinek kikandikál a sportcipője, és még a hangja is egyből elárulja. Amint lehetett, én az áruházi Mikulásokról is “lehúztam a leplet”, hogy elejét vegyem a véget nem érő kérdezősködésnek, és megelőzendő, hogy hazugságon kapjon a lányom. Simán elárultam a gyereknek, hogy ezek csak az áruház felkérésére beöltözött bácsik, hiszen mindenki tudja, hogy az igazi Mikulást nem láthatja senki. Hogy mi lesz a Mikulás-vonat Mikulásával azt most a véletlenre és a gyerek ítélőképességére bíztam. Az az igazság, hogy annyira kíváncsi voltam rá, hogy milyen egy luxemburgi szervezésű Mikulás-rendezvény, hogy most nem érdekeltek a következmények.

Megérkezett a vonat a Fond-de-Gras-i állomásra

Jegykérő levelemre szinte egyből jött a válasz, amiben visszaigazolták a foglalásomat. Megírták mennyibe fognak kerülni a jegyek, és biztosítottak arról, hogy ha átutalom a megadott folyószámlaszámra a pénzt, ők már postázzák is a jegyet. Habár én egyből utaltam a pénzt, a jegynek több, mint egy hétre volt szüksége, hogy ideérjen. Azért nem panaszkodom, végül is 10 nappal előtte már a birtokunkban voltak a jegyek. Ez a 10 nap pedig igazán hasznos volt gyereknevelési és fegyelmezési szempontból, mert ha a gyerek szófogadatlan volt, egyből megfenyegettem, hogy akkor nem megyünk a Mikulás-vonattal.

November 20-án vasárnap, végül csak kettesben vágtunk neki a nagy kalandnak Eszterrel. Sajnos a férjemnek közbejött valami, egy határidő, és ugye a munka nem várhat, a feleség meg igen. Sebaj gondoltam, csak azért is jól fog sikerülni a napunk. Közben azonban azon imádkoztam, hogy legalább Csabáék ott legyenek családostul, mert akkor van esélyem arra, hogy én is jól érezzem magam, és ne csak a gyerekpásztorkodásról szóljon az egész délutánom. Imáim meghallgatásra leltek, így már a vonaton lett Eszternek játszópajtása, nekem meg felnőtt társaságom.

13.45-kor gyönyörű, napsütéses délutánon pöfögött ki a kis fapados gőzmozdony Pétange-ból, hogy elvigyen minket Fond-de-Gras-ba. Az út során egyszer csak három koromfekete arcú, fekete ruhájú szőrmók ember jelent meg, akik bár ijesztő külsejűek voltak, de nagyon békés természetűek. Ők voltak az itteni krampuszok (pére fouettard franciául, Housecker luxemburgiul), akik nem huhogtak és nem csapkodtak a virgácsukkal, helyette cukorkákat és diókat osztogattak a gyerekeknek. Eszter ezért oda is nyújtott az egyiknek egy rajzot, aki nem tudta mire vélni a dolgot, és azt tanácsolta a gyereknek, hogy adja inkább a Saint-Nicolas-nak. A gyerek mondta, hogy nem-nem, ezt neki szánta, a Mikulásnak van másik.

Pere Fouettard, Housecker, Krampusz - kinek mi tetszik

A Fond-de-Gras-i megállónál a tömeget követve egy hangárba léptünk be, ahol padok és asztalok sorakoztak, és forralt bor illata töltötte be a levegőt, így aztán már ettől rózsás kedvem lett. A gyerekek beálltak a sorba, hogy a Mikulás (Saint-Nicolas franciául, Niklos vagy Kleeschen luxemburgiul) elé járulhassanak és átvehessék csomagjaikat. Én végre megihattam az idei téli szezonban az első pohár forralt boromat, amit ugyan túl édesnek találtam, de azért nem rontottal el nagyon a kedvem. Amúgy sem ihattam többet, mert utána még vezetnem kellett. (Ezért is lett volna jó, ha jön a férj...) Eszter és kis pajtija, mikor visszatértek a Mikulástól, egyből nekiestek csomagjaiknak. Aztán a sok cukortól felturbózva össze-vissza szaladgáltak, megnézték a működő vasútmodelleket, a Mikulás távoztával pedig beleültek a székébe, majd a dobogón kergetőztek.

A nagy csarnok megtelt emberekkel

Az addig elviselhető tömeg 15 óra után kezdett elviselhetetlenné válni. Ekkor érkezett be egy újabb vonat, aminek az utasai ugyanabban a csarnokban kötöttek ki, mint mi. Ők is ugyanúgy sorba álltak a Mikulásnál meg a forralt bornál, és ugyanúgy le akartak ülni. Mi viszont még mindig ott voltunk, mert csak 16.30-kor ment vissza az első vonat. Mikor már nem bírtuk tovább szemmel követni a nagy tömegben a kölköket, inkább kimentünk levegőzni a vonatindulásig.

Hazafelé az autóban teszteltem a lányomat, megkérdeztem tőle, hogy szerinte ez az igazi Mikulás volt-e. Hümmögött és dünnyögött, majd azt mondta: “Nem tudom....” Egyelőre ennyiben maradtunk.

Eszter a Mikulással

Másnap a barátnőmmel megbeszéltük a közös élményeket, ők ugyanis délelőtt voltak ott egy nagyobb baráti társasággal együtt. Mivel több szem többet lát, több fül többet hall, ők több információt szereztek a Mikulás és a gyerekek között folyt párbeszédről, amiről a gyerekem azóta is mélyen hallgat. A Mikulás szerintük mindenkinek három kérdést tett fel: “Jársz-e már iskolába? Jól tanulsz-e? Jó voltál-e?” Az egyik magyar anyuka szeretett volna egy kis színt vinni az unalmas kérdések sorába, és megkérdezte a Mikulást, hogy szeretne-e hallani egy magyar Mikulás-dalt. A Mikulás kurtán-furcsán csak ennyit mondott: “Nein.” Ejnye Mikulás! Ezzel nálunk felkerültél a virgácsos listára...

A Demokrata Párt mókamestere

2004. október 23-án ünnepséget szervezett az akkor még létező luxembourgi magyar nagykövetség. Mivel segítségre volt szükségük hárman csatlakoztunk a nagykövetség munkatársaihoz szendvicset készíteni, mosogatni, felszolgálni és ruhatáros nénit játszani. A rendezvényre a nagykövetség munkatársai a luxemburgi politikusokat hívták meg. Mi meg attól függően, hogy mire volt szükség végeztük egyik vagy másik feladatot. A megemlékezés hivatalos kezdetekor a ruhatárhoz kellett állnunk, hogy a frissen érkezett vendégektől elvegyük a kabátokat. A vendégek között volt kedves és udvarias, volt hűvösen udvarias, és volt olyan is, aki szinte átnézett rajtunk.

Mikor azt gondoltuk, hogy már mindenki megérkezett, készülődni kezdtünk, hogy az ételek-italok felszolgálásban is segédkezzünk. Ekkor toppant be az ajtón egy különleges figura, egy velünk egykorú pasas, aki széles gesztusokkal nekünk, ruhatárosoknak szabadkozott, hogy “uuujujjj, már megint elkésett!”. Sajnos, én ekkor még egyáltalán nem beszéltem franciául, ezért inkább a mimikáját figyeltem ennek a roppant mókás férfinak, aki látványosan nem akart továbbhaladni, és belépni a politikustársak közé. Inkább ott időzött velünk a ruhatár előtt. A beszélgetés során beszámolt egyik budapesti látogatásáról is, meg arról, hogy járt az egyik híres fürdőnkben, ha jól emlékszem, akkor talán a Gellértben. Amikor ehhez a részhez ért megint teátrálisak lettek a kézmozdulatai, és meglehetősen érzékletesen próbálta nekünk előadni a fürdőzés élményét és a víz hullámzását. Dőltünk a nevetéstől. Még én is, aki alig értettem valamit abból, amit magyarázott, de előadásmódja mindenért kárpótolt. Lehet, hogy nála sokkal nagyobb méltóságok is megjelentek akkor ezen a rendezvényen, de egyedül ennek a pasinak a fizimiskája volt az, amit akkor az emlékezetembe véstem. Ma már tudom, hogy ki volt ő, Xavier Bettelnek hívják, és nemrég Luxembourg város polgármesterévé választották.

Egy luxembourgi rendezvényen

2011. október 9-én Luxemburgban önkormányzati választásokat tartottak, és ezen a napon választották meg Xavier Bettelt Luxembourg város következő polgármesterének. Összesen 514 szavazattal kapott többet, mint elődje Paul Helminger, az ugyancsak Demokrata Párt színeiben induló polgármester, aki 1999 óta folyamatosan töltötte be ezt a tisztséget. Na itt álljunk meg egy kicsit! Van valami, amit ezzel kapcsolatban nem értek. El tudják azt képzelni, hogy Budapest főpolgármesteri címéért a Fidesz két tagját is elindítja? Persze, hogy nem. A Fideszben különben is erős központi akarat van, ahol nincs helye az ilyesfajta erőmegosztásnak, de még az MSZP, az SZDSZ és az LMP sem tett ilyet soha, és feltételezem, hogy a jövőben sem fog. A párton belül jó előre kiválasztanak egy embert, akit a legesélyesebbnek látnak, nagy lendülettel reklámozzák és népszerűsítik, majd magától értetődően egyedül ezt a személyt indítják a választásokon. Luxemburgban ezzel szemben Paul Helminger (71) és Xavier Bettel (38) is a Demokrata Párt tagja.

Paul Helminger 

A liberális és antiklerikális Demokrata Pártot (Demokratesch Partei) 1955-ben alapították. Ehhez a párthoz fűződik a válás és az abortusz legalizálása a hetvenes években, és a halálbüntetés megszüntetése Luxemburgban. A Demokrata Párt az, aki felkarolja a kisebbségi csoportokat, aki fellép többek között az etnikai csoportok, a menekültek, az egyedülálló anyák és a homoszexuálisok érdekeikért. A párt törekvései között szerepel az egyneműek házassága és a bölcsődei ellátás ingyenessé tétele. Jelenleg 9 taggal képviselteti magát a 60 tagú parlamentben, így ez a harmadik legerősebb párt a Nagyhercegségben. Annak ellenére, hogy Luxemburgban a Keresztény Szocialista Néppárt (Christlich Soziale Volkspartei) a legerősebb, Luxembourg várost 1970 óta a liberális Demokrata Párt irányítja. A luxembourgi városi tanácsban 27 helyből 10 hely a  Demokrata Párt tagjaié.

Mivel a luxemburgi önkormányzati választásokat hatévente írják ki, Xavier Bettel az elkövetkezendő hat évre kapta meg a luxembourgi polgármesteri címet. Legkésőbb 2012 januárjában veszi át elődjétől a stafétát, és akkor ül be a polgármesteri székbe. Xavier Bettel 1973. március 3-án született. Eredeti foglalkozását tekintve jogász, aki 1989 óta, azaz 15 éves kora óta tagja a Demokrata Pártnak. 1999-ben választották meg először parlamenti képviselőnek, és azóta minden ötödik évben újraválasztották. (Luxemburgban ötévente tartanak parlamenti választásokat.) A luxembourgi városi tanácsnak 2000 óta tagja, 2005-től Luxembourg alpolgármestere.

A képen a harmadik Xavier Bettel

Xavier Bettel igazi mának élő ember, aki személyes hitvallását a “Carpe Diem!” (Tépd le a napot! − Használj ki minden pillanatot!) horatiusi mondatba sűríti. Szeret kertészkedni, golfozni, utazni és szórakozni járni. Bár legnagyobb bánatára mostanában ez utóbbiról e komoly tisztség miatt és idő hiányában le kell mondania. Szereti a jó borokat is, házának pincéjében tekintélyes borgyűjteménnyel rendelkezik.

Bettel az új kihívás, a városvezetés miatt lemondott parlamenti képviselőségéről, és ezzel együtt frakcióvezetői tagságáról. Reméli, hogy Luxembourgot nyitott várossá alakíthatja, de lényegesen nem akar elődje politikájától eltérni. Programjának egyik mottója: “MultipliCITY”. És még valami: Bettel nyíltan vállalja másságát. Megválasztásával, Berlin és Párizs után Luxembourg a harmadik olyan főváros, aminek meleg polgármestere van. Most mondjam azt, hogy akkor már értem is, miért volt Xavier Bettel ennyire közvetlen és kedves hozzánk. Tényleg lehet abban valami, hogy a meleg férfiak EQ-ja (érzelmi intelligenciája) magasabb, mint hetero férfitársaiké. Bocsáss meg Drágám − ha olvasod −, természetesen Te vagy a kivétel, aki erősíted a szabályt!

Polgármester akarok lenni!

2011. október 9-én vasárnap önkormányzati választásokat tartottak Luxemburg 116 településén. Sajátos expat (expatriate szóból eredő kifejezés azokra, akik külföldön élnek, de jogilag a hazájukhoz tartoznak) helyzetünkből adódóan nem mentünk el szavazni, bár lehetőségünk lett volna rá. Azok ugyanis, akik már öt éve itt élnek Luxemburgban és elmúltak 18 évesek, kérvényezhetik a választói névjegyzékbe való felvételt. Ha az idei októberi önkormányzati választásokon részt szerettünk volna venni, akkor legkésőbb 2011. július 15-ig jeleznünk kellett volna ezt az igényünket.

Ám mint mondtam, sajátos jogi és lelki helyzetünknél fogva nem akartunk beleszólni a luxemburgi választásokba. Igen, ez lelki dolog is, egy kettős érzés, ami végigkíséri itteni életünket − ide is tartozunk, meg nem is. A magyar választásokon, rendes állampolgárokként mindig szavaztunk, még akkor is, amikor már itt éltünk. Valahogy mindig úgy alakítottuk az életünket, hogy erre sort tudjunk keríteni, pedig sokszor már azt sem tudtuk-tudjuk, hogy mi történik odahaza. Ha néha az ismerősök panaszkodnak valami tényleg felháborító és égbekiáltó politikai baromság miatt, és véletlen in medias res kezdik mondandójukat, kihagyva az előzményeket, én csak hümmögök, amíg szóhoz nem jutok, hogy meg tudjam kérdezni, miről is van szó. Ekkor persze döbbenten és kissé sértődötten hangzik válaszuk eleje: Hát, te nem olvasol híreket?

Paul Helminger Luxembourg város volt polgármestere

Én meg próbálok valami érthető magyarázatot adni arra, hogy miért nem. Tényleg régen volt, hogy reggel a magyar sajtó átolvasása volt az első dolgom. Na, de már bocsánat, először is, akkor még nem volt gyerekem. Másodszor, akkor még frissen végzett diplomás voltam, ráadásául politológia diplomával a zsebemben. És ha ez nem volna elég, a Magyar Rádió Archívuma is az az inspiráló közeg volt, ahol illett tudni a napi eseményekről. Viszont már hét éve eljöttem Magyarországról, és bár eleinte próbáltam lépést tartani az otthoni eseményekkel, rájöttem, hogy ez képtelenség. Egyébként is, néha azt érzem, hogy nem is érdekel. Csináljanak, amit akarnak. Nincs egy olyan politikai hír, amire az utóbbi hét évben büszke lehetnék, mint külföldön élő magyar: botrányok, válságok, acsarkodás, elbaltázott döntések, folyamatos elszegényedés. Elkeserítő. Inkább nem is akarok tudni róla.

Ám akárhogy is nézem luxemburgi sem leszek soha. Valószínű, hogy fennmaradó életemből egy évet sem fogok arra áldozni, hogy megtanuljam a luxemburgiak identitását leginkább meghatározó luxemburgi nyelvet. Meg azt is mondhatnám, hogy itt meg olyan jól megy minden nélkülem is, hogy minek is akarnám akárcsak egy icikepicike százalékban is befolyásolni az eredményeket, hogy ki legyen itt a polgármester vagy akár a miniszterelnök. Máskülönben meg, jobb alaposan átgondolni ezt a részvételesdit, mert ha egyszer szerepelek a választójogi névjegyzékben, onnantól kezdve nincs kibúvó, meg kell jelennem a szavazófülkében. Luxemburgban ugyanis, Magyarországgal ellentétben kötelező a szavazásokon való részvétel. Ha igazolatlanul távol maradok pénzbírságra számíthatok.

Azzal, hogy elmúltam 18 éves, hogy nem vagyok eltiltva a közügyektől, és hogy már öt éve itt élek, arra is jogosultságot szereztem, hogy választható legyek. Miután 2011 januárjában módosították a választójogi törvényt, még arra is esélyem lenne, hogy képviselő legyek az önkormányzatnál vagy akár arra is, hogy én legyek a polgármester. Persze itt van egy nagy bökkenő. Beszélnem kellene a luxemburgit, mivel a luxemburgi önkormányzatok legfontosabb hivatalos nyelve a luxemburgi. Beszélhetnek ugyan más nyelven is, németül vagy franciául, de nem kötelezhetik őket erre. Aki tehát nem beszéli a luxemburgit, az komoly hátrányba kerül.

Nos, azt hiszem ezek után már sosem lesz belőlem luxemburgi polgármester. Azt azért utólag most már nagyon bánom, hogy nem kérvényeztem mégis a választójogomat. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos dolog miatt nagyon berágtam időközben a polgármesterünkre, és kisebb bosszútól vezérelve szívesen lettem volna protest szavazó az idei önkormányzati választásokon, hogy ha elenyésző százalékban is, de ronthassam az elért eredményét. Hiába vigyorog ugyanis a drága polgármester úr, mint a tejbetök a választási plakátokon, és a sűrűn postaládánkba szórt választási szórólapokon, én mégis legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra.

(A képek nem a blogbejegyzés szereplőit ábrázolják)

Haragom oka az, hogy már hónapok óta várunk egy engedélyre az önkormányzatnál, és ha igaz a technikai osztály alkalmazottjának állítása, akkor ők már jóváhagyták a kérésünket, és már régen csak a polgármester aláírása hiányzik a boldogságunkhoz. A drága jó embernek azonban nincs ideje aláírni a papírokat, mert egy ideje már gőzerővel kampányol, és hát biztos megfontolt döntést akar hozni az estünkben, nehogy már holmi aláírógépnek nézzük őt. Csakhogy emiatt nálunk már több, mint egy hónapja nem lehet folytatni a felújítási munkálatokat, és ez felettébb bosszantó.

Így aztán most ott tartok, hogy legalább egy napra, mint a mesében, polgármester szeretnék lenni! Ezen a napon minden kérvényt magamhoz kéretnék − legelőször is miénket −, és mint egy jóságos tündér mindent aláírnék, és mindenkinek mindent engedélyeznék. Aztán kit érdekelne a következmény, másnap már úgysem én lennék a város, akár felelősségre is vonható vezetője. Utánam az özönvíz!