Nyílt nap a luxembourgi színházakban

Szeptember 25-én, vasárnap nyílt napot tartottak két luxembourgi színházban: a Grand Théâtre-ban (olyasmi, mint nálunk a Nemzeti Színház) és a Théâtre des Capucines-ben. A nyílt nap célja, hogy minél nagyobb közönség ismerje meg az új évad programjait és a luxemburgi színházi világot. Ennek érdekében az összes színházi dolgozó  −  beleértve színészt,  rendezőt,  zenészt és dekoratőrt  −  készséggel állt a látogatók rendelkezésére, hogy beszéljen a színházról és válaszoljon a kérdésekre. Idegenvezetőként járták körbe az épületet az érdeklődőkkel, hogy megmutassák nekik a kulisszák mögötti területeket is.

Minden nagyrabecsülésem az övéké, amiért külön programmal készültek a gyerekeknek. Mert kérem, ez az, ami hét év után minket újra becsábított a színházba. Tudom, iszonyú ciki, de bizony mi már ilyen hosszú ideje nem mentünk színház közelébe. Ez a mi esetünkben azért különösen furcsa, mert annak idején a férjemmel rendszeresen jártuk Budapest különböző színházait. Legkedvesebb színházunkban, a Katonában még pártoló tagok is voltunk, hogy elsőként foglalhassunk jegyet minden hónap elején akár több darabra is.

Mióta Luxemburgban élünk sikerült teljesen immúnissá válnunk a színházzal szemben. Ha jól végiggondolom, ennek egyik oka kezdetben az volt, hogy annyi más új dolog volt, amit fel lehetett fedezni. Na, meg nálam a nyelvtudás hiánya is ott volt akadályként. Később pedig... hát ugye a gyerek, akire minden mást is rá lehet fogni. Most mégis Eszter volt az, aki miatt újra betettük a lábunkat egy színházba, sőt végre egy luxemburgi színházba.

Grand Théâtre

11 órakor kezdődött a Tock Tock (Kopp-kopp) című előadás, amit három- és hét év közötti gyerekeknek szántak a Grand Théâtre-ban (Nagy Színházban szó szerint). Eszter már látta egyszer ezt, amikor tavaly az óvó nénije elhozta az egész osztályt erre a darabra. Állítólag akkor tetszett neki, így számunkra nem volt teljesen zsákbamacska a produkció. A belépés ezen a napon ingyenes volt, emiatt hosszú sor kígyózott a színház egy részén folyosókon át tekergőzve. Mégis meglepetésként ért minket, amikor bejelentették, hogy megtelt a terem, nem lehet már senkinek bemenni. Pedig szinte mi következtünk volna!

Szerencsére a színház repertoárjában voltak hoppon maradt gyerekek szórakoztatására szánt programok is. Ilyen volt az emelet aulájában berendezett arcfestés. Négy igazán profi sminkesnek köszönhetően a gyerekeink a szemünk előtt változtak át fantasy-lényekké. Aztán ott volt a rengeteg szuvenír − minitükör, kitűző, toll, lufi −, ami mind-mind a színházat hivatott reklámozni, a gyerekek pedig mint lelkes kis szarkák gyűjtötték be őket. Ezzel egy időben elemi erővel szabadultak rá az előre kikészített nyalókákra, gyümölcsízű cukorkákra és Haribo-gumimacikra. A lejmolás végső fázisaként még színházi reklámszatyrot is kértünk, hogy legyen mibe tenni a rengeteg “szajrét”.

Míg Eszter barátaink csemetéivel ilyen jól elbandázgatott, addig férjemmel a különböző színházak programjairól tájékozódhattunk. Kiderült, a legtöbb színháznak vannak gyerekelőadásai, sőt legtöbbször különböző korcsoportokat megcélozva. Luxembourg többnyelvűségéből adódóan ugyanannak a darabnak lehetnek luxemburgi és francia nyelvű változatai is, de nem ritka a szöveg nélküli  előadás sem.

A színház első emeleti folyosója

Ilyen szöveg nélküli előadás volt a Tock Tock is, amit aznap másodjára is bemutattak 13.30-as kezdettel. Biztosra akartunk menni, ezért 13 órakor már ott álltunk a sorban, és bár nem a legelején, de kétségtelenül az élmezőnyben. Mikor beléptünk a terembe, akkor értettem meg, hogy 11 órakor miért nem sikerült bekerülnünk. Egy picike kis kamaraterem volt, körülbelül húsz felnőtt férőhellyel és mondjuk úgy harminc gyerekhellyel. A gyerekek a felnőttek előtt külön, egy fából készült, lépcsősen kiképzett dobogón ültek, meg páran a dobogó előtt szivacspárnákon, a földön. Köztük volt Eszter is. Annak ellenére, hogy elől álltunk, nekem már csak egy pótszék jutott a gyerekek sora mellett, a férjem pedig mivel gálánsan átadta a helyét egy pici babás apukának, előttem a földön próbálta meghúzni magát. Iszonyat sokan zsúfolódtunk össze ebben a parányi teremben, ahol az emiatt kialakuló levegőtlenség engem eléggé megviselt.

A színpad fából készült, és különálló, külön mozgatható téglatestekből állt. A táncosnő, az előadás elején, az egyik felnyíló téglatestből csusszant ki egy madzagot szorítva. Majd csecsemőpózban szopta az ujját, rúgkapált a lábával és kalimpált a kezével, végül egyik oldaláról a másikra gurult végig a színpadon. Kellett egy kis idő, amíg megértettem, hogy a madzag a köldökzsinórt szimbolizálja, és ahogy a szűk téglatestből kipréselte magát, az nem volt más, mint maga a születés. A darab folyamán végigvették a gyermekkor összes stációját: a csúszó-mászó korszakot, a tárgyak-játékok felfedezését, a dackorszakot. Mindezt ütemes, táncmozdulatokra emlékeztető mozgással, amit végig kísért a zene és a különböző hangeffektusok, de szöveg (luxemburgiul) csak annyi volt, ami egy gyerek beszédpróbálkozásaiból fakad.

A színház előcsarnoka

Én ugyan megértettem miről szólt a darab, de nekem is kellett egy kis idő, amíg leesett a tantusz. Ám vegyünk egy három- vagy akár hétéves gyereket, lefogadom, hogy ha nem magyarázzák el neki előtte, akkor erre nem jön rá magától. Ellenben harminc percig néma csöndben kell végignéznie, amíg egy néni furcsa koreográfiára táncikál a színpadon. Egy ilyen korú gyerek azt szereti, ha van egy hős, akivel azonosulhat, akivel önfeledten végigkacaghatja és végigszurkolhatja az előadást. Még szerencse, hogy néha beiktattak egy-egy humorosabb részt, hogy egy kicsit oldják a légkört. Ilyen volt, amikor a táncosnő-gyerek durcizott, vagy amikor saját magát pofon ütötte, vagy amikor belerúgott a saját lábába.

Amit viszont nagyon élveztek a gyerekek, hogy a darab végén megengedték nekik, hogy felfedezzék a színpadot, csúszkálhassanak rajta, bujkálhassanak benne, ahogy a néni tette. Sőt, a táncosnő a végén együtt táncolt a kicsikkel, és minden mozdulatát lesve utánozták a darab különös koreográfiáját.

Ki tud többet a Nagyhercegségről?

Ha Magyarországon vagyunk és régi ismerősökkel találkozunk a beszélgetés természetes folyamataként előbb-utóbb mindig sor kerül a kérdésre: “Hol is vagytok ti most?” Ezzel eddig nincs is semmi baj, én sem tudom egy csomó régi ismerősömről, hogy hol él és mit csinál. Sőt, nagyon hízelgő, hogy felőlünk érdeklődnek. Ilyenkor tehát várakozás-teljesen áruljuk el, hogy: Luxemburgban. Hogy mire várunk? Nos, a reakcióra. Illetve arra, hogy kiderüljön, az illető, hét évvel ezelőtti önmagunkhoz hasonlóan, ugyanolyan tudatlan-e Luxemburggal kapcsolatban? Hogy általában milyen eredményre jutunk? Hozzánk hasonlóakra.

Vannak olyanok is, akik kapiskálják, hogy valami EU-s országban vagyunk, ezért ők a szokásos lekáderezés során azzal szokták megtoldani az alapkérdést, hogy: “És hol is éltek? Brüsszelben?” A legszórakoztatóbb az az ismerős, akinek minden nyáron elmondom, hogy hol élünk, de ő minden nyáron, ha újra találkozunk, következetesen Brüsszelről beszél. Egy másik történetben szereplő ismerősünk, a Belgium-Brüsszel vonalnál maradva, Luxemburg hallatán rögtön visszakérdezett: “Az Brüsszelben van?”

A férjem anyukája, aki gyakran postáz nekünk hivatalos okiratokat ajánlva és elsőbbségivel, szintén sűrűn találkozik hasonló kérdésekkel, értetlenkedésekkel a postahivatalban: “Luxemburg? Az melyik ország? Belgium?” Előfordult az is, hogy a postáskisasszony kedvesen figyelmeztette őt, hogy Luxemburgot véletlenül kétszer írta le. Egyem a szívét, ő sem tudta, hogy Luxemburg fővárosát is Luxembourgnak hívják, csak mi a magyarban egy kis különbséggel írjuk a kettőt. A város nevéhez még betoldunk egy “o” betűt. Előfordult olyan is, hogy a luxemburgi küldeményt egyszerűen belföldiként kezelték és a belföldi díjszabást alkalmazták rá.

Egy antik darab Pálfy Józseftől

Vannak azonban bizarrabb hozzászólások is. A következő mondatot már nekem szánták, és mikor hallottam, sajnálatos módon nem mertem kijavítani az illetőt. Talán a régi reflexek miatt, amikor még azt tanították nekünk: Fiam, a tanárnak mindig igaza van! Gondolom kitalálták, egy tanár az illető, aki miután megtudta, hogy Luxemburgban élünk, nagy okosan hozzátette: “Igen-igen, mint tudjuk Luxemburg városállam.” Hát, nem! Luxemburg nem városállam. Honnan veszi ezt a csacskaságot? Talán onnan, hogy Luxemburg fővárosát is Luxembourgnak hívják?

Másik diplomás ismerősöm nemrég azt kérdezte tőlem, hogyan utazok haza Luxemburgból. Én meg panaszkodtam, hogy Luxemburgból sajnos nincs közvetlen repülőjárat Magyarországra. Ő erre kapásból azt ajánlotta nekem, hogy akkor menjek Svájcból. Aha,  esett le ekkor! Ezek szerint ő meg Liechtensteinnel keveri Luxemburgot.

Egyébként, bármilyen mókás is ezeket a tévedéseket hallani a Nagyhercegségről, nem az emberek értelmi képességével van a baj, és megkockáztatom, nem is a tájékozatlanságukkal, hanem azzal, hogy olyan kevés információhoz lehet hozzájutni Luxemburgról magyar nyelven.

Puszta kíváncsiságból a nyáron tüzetesen átvizsgáltam néhány nagyobb könyvesboltlánc kínálatát, és egyikben sem találtam Luxemburg útikönyvet. Önálló Luxemburg útikönyv nem is létezik, de még olyat se találtam, ami Belgiummal együtt tárgyalná Luxemburgot. A külföldön kiadott útikönyveknél Luxemburggal általában úgy járnak el, hogy a belga útikönyv végére, csak úgy mellékesen még oda szokták csapni. Lehet, ezért hiszik sokan, hogy Belgium és Luxemburg ugyanaz? Magyar nyelvű útleírásokról, útinaplókról pedig ne is álmodjunk!

A Lonely Planet angol nyelvű útikönyve, amelyben 22 oldal jutott Luxemburgnak!

Nagy nehezen, végül az interneten, a Cartographia-honlapján rábukkantam egy tisztességesnek tűnő Luxemburg útikönyvre Szombathy Györgyi és Szombathy Győző tollából. A probléma csak az vele, hogy mivel ilyen elszánt keresés kell ahhoz, hogy megtaláljuk és megvegyük ﹣ plusz a szállítási költség kifizetése − pusztán azok fogják megvenni, akik már-már kétségbeesetten akarnak magyar nyelvű útikönyvet a Nagyhercegségről. Azok, akik kedvtelésből lapozgatnának egy új útikönyvben, hogy inspirációt nyerjenek egy addig ismeretlen ország bebarangolására, azok biztosan nem fogják így Luxemburgot kiválasztani.

Summa summarum, ne csodálkozzak hát, hogy annak idején én sem tudtam mást, mint elhelyezni a térképen Luxemburgot. Azért mégis bosszantó, hogy ha Európa bizonyos fővárosai külön útikönyvet érdemelnek, akkor a Luxemburgi Nagyhercegséggel miért bánnak ilyem mostohán az útikönyvek írói-szerkesztői? Abban teljesen biztos vagyok, hogy ki tudná tölteni az ehhez szükséges minimális oldalszámot. Ha csak arra gondolok, hogy Luxemburg bevételének nagy része a turizmusból jön, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Luxemburgba érdemes ellátogatni. Egészen különös azonban, hogy a Luxemburgban kiadott hivatalos útikönyv is olyan vékonyka, hogy az embernek az az érzése támad, mintha ezek rejtegetni akarnák saját országuk nevezetességeit.

A mindössze 150 oldalas luxemburgi Luxemburg útikönyv

Nemrég egy karcagi ismerős hölgy lelkesen mesélt nekünk buszos, Benelux államokban tett utazásáról, és külön kiemelte − Eszternek hízelegve ezzel −, hogy ellátogatott Luxembourgba, abba a városba, ahol Eszter született. A további beszámolóból azonban kiderült, hogy a látogatás mindössze annyit jelentett, hogy néhány óra alatt megnézték a város nevezetességeit, majd indultak tovább a sokkal “érdekesebbnek” ígérkező Belgium felé. A gyereknek mégis az volt a lényeges, hogy a néni járt Luxembourgban, és a beszélgetés végén legnagyobb meglepetésemre azzal búcsúzott a nénitől, hogy: “Nagyon fogsz hiányozni!”  Nem akarom túldimenzionálni, de ezek szerint a gyerek is érzi azt, hogy különleges, ha valaki ismeri Luxembourgot!

Tanévkezdet - 2011

Szeptember 12-én Eszternek elkezdődött az iskola. Érdekes módon idén három nappal korábban. A luxemburgi általános iskolákban csak szeptember 15-én indul az iskolai év. Az első napon sikerült kapásból egy órát késnünk. Tudatosan, ám nem rosszaságból. Értelmezési problémám akadt ugyanis a francia nyelvvel. Az École Française (francia iskola) honlapján, mindjárt a kezdő oldalon a következő felirat szerepelt: Iskolakezdés óvodásoknak: szeptember 12-én, hétfőn 12.30-ig. (“Rentrée maternelle: lundi 12 septembre jusqu'à 12H30”) Én meg ezt úgy raktam össze a fejemben, hogy 12.30-ig bármikor megérkezhetünk. Meg is találtam rá egyből a magyarázatot. Ez még az első, amolyan szabadabb, kötetlenebb nap, ezt még nem veszik olyan komolyan.

Ez az okoskodás kapóra is jött nekem, mert még reggel el akartam szaladni a közeli bevásárlóközpontba, hogy vegyek két nagy dossziét, egy festős hacukát, meg kartonlapokat, amik még hiányoztak a gyerek iskolakezdési csomagjából. A gumicsizma így is elmaradt, mert a tavalyit kinőtte, én meg azóta se vettem neki újat. Naná, hogy az első boltban nem találtam rá valót.

Nos, én úgy 9 óra tájban gondoltam a “becsatlakozást” az iskolába − nem túl korán és nem is túl későn. Természetesen, az École Française-ben nem így értelmezték az ominózus mondatot! (Ilyen az én formám). A 12.30 szerintük arra vonatkozott, hogy annak ellenére, hogy ma hosszú nap lenne, amikor 16 óráig maradnak a gyerekek, ma csak 12.30-ig kell az iskolában lenniük. Aha, tényleg értelmezhetjük ilyen formán is, de ez akkor sem volt egyértelmű.

Szerencsére az óvó néni nem nyelt le bennünket keresztbe és nem is ejnye-ejnyézett, ellenben teljesen nyugodtan és kedvesen fogadta a mentegetőzésemet, majd üdvözölte Esztert. Pedig hogy tartottam ettől a naptól! Eszem ágában sem volt elkésni, hiszen az idei tanévkezdet ismét nagy változásokat hozott Eszter életében.

Először is, grande section-os, azaz nagycsoportos lett. Ez azzal jár, hogy idén már nem alhatnak délután a gyerekek, bármennyire is igényelné a szervezetük. Tudom, hogy vannak olyan gyereknek álcázott minierőművek, akik már 2-3 éves koruktól sem hajlandóak délután sziesztázni, és így is jól működnek, viszont az én gyerekemre ez nem igaz. Tény, hogy egyre ritkábban, de még mindig elvonul délután aludni. Az iskolai időszakban pedig, mivel neki a francia nyelv miatt folyamatosan koncentrálnia kell, sokkal fáradékonyabb. Sebaj, legalább este hamarabb lefekszik a kis pimasz, és végre hagyja a szüleit egy kicsit élni!

A másik változás, hogy teljesen új óvó nénije van. A tavalyi óvó néni, habár szintén kapott egy nagycsoportos osztályt, senkit nem vihetett magával az előző osztályából. A gyerekek ugyanis minden évben új pedagógust kapnak. Ezzel elkerülik, hogy az óvó néni túlságosan kötődjön valamelyik gyerekhez, és hogy kivételezzen a kis szíve csücskével. Szerencsére az első benyomásaim nagyon jók az új óvó néniről.

Ilyen táblák hirdetik, hogy kezdődik az iskola

Harmadszor pedig, a régi osztályukat felbontották. Minden új iskolaévben a régi osztályokat újraszervezik. Páran együtt maradnak, de arra azért jól vigyáznak, hogy a rendetlenkedőket szétválasszák. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy Eszter kis barátaival a csend és a nyugalom megzavarására alkalmas klikket alkottak, így nem ért váratlanul, amikor kiderült, ők hárman három különböző osztályba kerültek.

Azért, amikor a tavalyi év közepén, először hallottam egy anyukától az osztályok felszabdalásáról, teljesen ledöbbentem, és kicsit még fel is háborodtam. Előre elkezdtem sajnálni a gyerekemet, hogy mi lesz vele, ha két hónap kihagyás után egy teljesen új közösségben találja majd magát. Hogy fogja majd szegénykém hiányolni a barátait! Egyáltalán, hogyan alakulhatnak így ki mély és évekre szóló barátságok?! Kialakulhat-e így osztályközösség? 

Mint megtudtam ez nem valami franciás hóbort. Ezt hasonlóan csinálják a luxemburgi iskolákban és a luxemburgi angol iskolában, a St George’s-ban is. Több mint valószínű, hogy a luxemburgi iskolarendszer ezen elemét átvették az itteni francia és angol nyelvű iskolák is, mint ahogy igazodnak a luxemburgi iskolákban kiadott szünetekhez is. Az én gyerekem is akkor van őszi, téli, tavaszi és nyári vakáción, amikor a luxemburgi gyerekek. Egyedül az európai uniós iskola tér el ettől, ők az EU-s szülök szabadságához alakítják az iskolai szüneteket.

Kezdeti felháborodásom elmúltával, egyből keresni kezdtem az előnyeit és az értelmét ennek az újrastrukturálásnak. Az egyik pozitívuma egyértelműen az, hogy ha a gyerekemnek mégse jönne be az óvó-, illetve később a tanító néni, vagy esetleg Eszter nem jönne be a tanító néninek, akkor csak egy évet kell “kibírnia”, és a jövő évben új lappal kezdhet. Nincs kivételezés és pikkelés. A barátok és főleg a rosszalkodók szétválasztásával feltételezhetően azt próbálják elérni, hogy az órákon a gyerekek tényleg a tananyaggal foglalkozzanak. Az azonos évfolyamba járó gyermekek jobban megismerik egymást, velünk ellentétben, akik alig ismertük a párhuzamos osztályba járókat. Sőt, csúfoltuk őket. Mi B-sek az A-ba járókat, hogy “A-sok pelenkások!” Ők meg mondtak nekünk cifrábbat. Ennek a fajta “csoportöntudatnak” itt nem lesz semmi értelme. Olyan lesz az iskola, mint egy nagy család, mindenki ismer mindenkit. Egyenlő esélyeket nyújtanak mindenkinek. Szabadság, egyenlőség, testvériség! Nem lehet, hogy mégis a franciák találták ki ezt az egész szétszabdalósdit?