- Még
Luxemburgban éltek?
- Igen.
- És
dolgozol már?
- Nem,
még nem dolgozom.
- Eszter
hány éves is?
- Hétéves.
- Már
hétéves! És te nem dolgozol? Miért nem dolgozol?
Sajnos
az ilyen típusú kérdések, vagy inkább kikérdezések elég gyakran megtalálnak, ha
Magyarországon járok. Nem is nagyon tudom, hogy ki miatt aggódnak ilyenkor a
kedves ismerősök. A férjemért, aki - úgy vélik - halálra dolgozza magát, hogy
eltartsa a családját, miközben a felesége otthon lébecol? Vagy értem, akinek
emiatt nem lesz nyugdíja, és ha ne adj isten elhagyja a férje, akkor öregkorára
nincstelen koldus lesz? Vagy mindhármunkért, hogy emiatt nem tudunk megfelelő
színvonalon megélni itt a messzi nyugaton? Vagy csak egyszerűen azt érzik, hogy
nem felelek meg az általuk jól ismert társadalmi elvárásoknak, és hát micsoda
dolog ez? Az az igazság, hogy engem roppant bosszantanak ezek a kérdések, de
furcsa mód az nem bosszant, hogy nem dolgozom.
Az
egyik Luxembourgban élő magyar barátnőm − nevezzük Rebekának − viszont egy
ideje elég rossz hangulatban van amiatt, hogy mióta Luxembourgban él nem
dolgozik. Velem ellentétben őt nagyon zavarja, hogy nincs munkája, nincs
keresete, és hogy nincs más dolga, mint a lakás és a gyerek körüli teendők
ellátása. Szegénykém, nehezen viseli az expat feleségek sorsát. Bezzeg én...
Itt
aztán majdnem írtam egy egész bekezdést, amelyben részletesen leírtam volna, hogy
miket is csinálok idehaza, hogy lássa a kedves Olvasó, egyáltalán nem semmittevéssel telnek a napjaim, de aztán kihúztam, mert nehogy már magyarázzam a
bizonyítványomat. Elégedjenek meg annyival, hogy nem unatkozom, és hacsak nem gondolok bele, hogy
mi lesz öregkoromban, akkor meglehetősen prímán elvagyok háztartásbeliként.
Rebekát
viszont azt tenné boldoggá, ha végre bejárhatna dolgozni. Megkeresett már
néhány fejvadászcéget is, de a megszervezett állásinterjúkon valami
hiányosságot mindig találtak nála. Persze nehogy azt gondolják, hogy ezek valós
indokok. Ezek általában mondvacsinált érvek, amivel magasan kvalifikált, több
nyelvet beszélő, Magyarországon vezető beosztásban dolgozó barátnőmet távol
tarthatják a “zsírosbödöntől”. Egyszerűen arról van szó − amire egyik
versenyszférában dolgozó ismerősöm világított rá −, hogy ezeknél a jól fizető
állásoknál előnyben részesítik a francia, a belga, a német, illetve az
angolszász munkaerőt, és csak abban az esetben rúghat más is labdába, ha az
előbb említetteknek nem kell az állás.
Végső
elkeseredésében Rebeka hozzám fordult, hogy mit csináljon. Ekkor találtam meg
az interneten az ADEM, az Administration de l’Emploi (munkaerőközpont) nevű
szervezetet. Hogy további támogatásomról biztosítsam barátnőmet, na meg mivel a
sanyarú és hajléktalan öregkor képe is időközben befészkelte magát az
agyamba, egy esős délelőttön elkísértem Rebekát a Gare (vasútállomás) környékén
található ADEM-épületbe. Sorszámot húztunk, és szinte egyből sorra kerültünk. Ő
bement az egyik ajtón, én meg a másikon.
Az a jó Luxemburgban − és ezt rengetegszer írtam már −, hogy ha valaki annyira béna, mint én, hogy több évnyi luxemburgi lét után is angolul beszél legszívesebben, akkor itt azt is megteheti. A luxemburgiak ugyanis négy nyelven beszélnek (luxemburgiul, franciául, németül és angolul) tökéletesen, így a luxemburgi hivatalokban ezeken a nyelveken simán elboldogul az ember.
A
pasi, akihez kerültem csak az első grádics volt az áhított állás felé. Ő volt
az, aki felvette a legszükségesebb adataimat: név, lakhely, telefonszám,
iskolai végzettségek, eddigi munkahelyek, nyelvtudás. Ez utóbbihoz nálam a
francia is bekerült, amit ott helyben le is tesztelt. Korábban milyen
munkakörben dolgoztam, és a jövőben milyen munkakörben szeretnék dolgozni. Én
elég nehéz esetnek bizonyultam. Mert mit csinálhat itt az a valaki, akinek
politológia diplomája van és a Magyar Rádió Archívumában dolgozott prózai
dokumentátorként, de legszívesebben papírmasé szobrokat meg dekupázs dobozokat
készítene egész nap? A végén bejelöltettem vele a kommunikációt, mint fő
kategóriát, azon belül pedig az információ- és adatfeldolgozást. Arra a kérdésemre,
hogy ha ebben a kategóriában nem találok megfeleő állást, akkor átléphetek-e
másik kategóriába, igenlő választ kaptam.
A
pasit az is érdekelte még, hogy részmunkaidőben vagy teljes munkaidőben
akarok-e dolgozni. Naná hogy részmunkaidőben, de mivel ez neki nem nagyon
tetszett, mondtam, hogy álmaim állását nem fogom visszautasítani, ha teljes
munkaidőben kell is csinálni. Ettől megnyugodott, és továbbléphettünk.
Kaptam egy májusi időpontot, amikor találkozom majd jövőbeni ügynökömmel, akit nevezzünk Mr. Thillnek - itt ugyanis ez az egyik leggyakoribb családnév. A májusi találkozóra már vinnem kell egy önéletrajzot és a diploma másolatát is.
A találkozó végén a kezembe nyomtak egy mappát, melyben megannyi papír vár elolvasásra és kitöltésre. A brossúrák egy része tájékoztat a jogaimról és a lehetőségeimről. Így tudtam meg, hogy lehetőségem van képzésre, adott esetben átképzésre. Ha pedig olyan lehetetlen alak lennék, akinek nem találnak semmilyen képzettségének megfelelő munkát, akkor jogom van munkanélküli
segélyre is. Hát, majd meglátjuk mi lesz velem, de azt hiszem addig is csinálok egy
papírmasé szobrot.