Vége a vetyengésnek és tötymörgésnek, amit az ingatlanvásárlás témájában a férjemmel folytattunk sok-sok éve már. A venni vagy nem venni kérdése eldőlt: venni. El sem hiszem, hogy megszületett a döntés, és szinte egyik pillanatról a másikra. Ehhez nem kellett mást tenni, mint ősz közepén a merli parkba vinni játszani Esztert, ahol találkoztam egy magyar apukával, aki hosszasan ecsetelte lakásvásárlási próbálkozásait. Mondtam neki, hogy a lakásvásárlás témáját mi erre az évre ejtettük, mire ő őszinte csodálkozással kérdezte tőlem: „Te nem hallottad, hogy jövőre eltörlik az illetékkedvezményt?“ Basszus! Nem, nem hallottam. Aztán ő tovább részletezte: a gazdasági válságra hivatkozva 2011. január 1-től új rendeletet akarnak életbe léptetni, amivel eltörlik az első ingatlan vásárlása után járó illetékkedvezményt. Január 1-jétől már ki kell fizetni a 7,5 százalékot.
 |
| A merli park |
Alig vártam, hogy hazaérjek. Már útközben azon töprengtem, hogy miként adjam be az én drága férjemnek, hogy mostmár igazán nekünk is rá kellene szánnunk magunkat a luxemburgi fészekrakásra. Most vagy soha! Különben cirka 40 000 eurónk fogja bánni, ha jövőre halasztjuk a dolgot. Mikor előadtam a parkban hallottakat, legnagyobb megdöbbenésemre a férjem egyáltalán nem tiltakozott. Mindössze ennyi feltételt szabott: „Ha intézed, akkor felőlem…“ Juhééé! Ettől kezdve az „athome.lu“ állandó látogatója lettem, ezzel keltem és feküdtem, de szerencsére nem sokáig.
Az egész október 11-én, hétfőn kezdődött, ekkor kezdtem lakásokat válogatni, majd 12-én már hívogattam az ügynökségeket. Voltak, akiket hiába hívtam, mert már csak annyit tudtak közölni velem, hogy már eladták, vagy hogy már komoly érdeklődő van, akivel megegyezett az eladó, ahogy ők fogalmaztak: compromis en cours. Persze a honlapon ezekkel a frissítésekkel állandó elmaradásban voltak.
Aztán találtam egy nekünk minden szempontból ideális lakást Bereldange-ban, az első településen Luxembourg városától északra, ami nagyon közel van Eszter iskolájához. A tulaj, egy kínai férfi saját maga árulta a lakását. Az ingatlanközvetítők „segítségéből“ köszönte, de nem kért. Ezzel akarta elkerülni, hogy lakásának árából 2,5 százalékot egyből egy ügynöknek kelljen átadnia. Már szerda estére kaptam időpontot, s mivel a férjem nem ért rá, Eszter kísért el lakásnézőbe. Kiderült, nem mi vagyunk az egyetlen érdeklődök. Míg ott voltunk náluk, legalább hárman jöttek még rajtunk kívül. Szerencsére Eszter nagyon jól eljátszott a kínai-japán házaspár gyerekeivel, így nyugodtan szét tudtam nézni.
A lakás 100 négyzetméteres garázsos, minden szempontból megfelelő lakás volt, csak egyetlen dolog nem tetszett, az, hogy mindenütt járólap volt, még a hálószobákban is, de az, hogy garázs is tartozott a 100 négyzetméteres lakáshoz, és hogy „csak“ 430 000 euró volt a meghirdetett ár, teljesen meggyőző volt.
Pénteken újra visszatértem ide, mostmár a férjemmel, hiszen ezt neki is látnia kellett. A gyerekem továbbra is nagyon jól elvolt a kislányokkal, mi pedig ezalatt jót beszélgettünk a tulajjal. Mikor eljöttünk már tudtuk, hogy nekünk ez a lakás kell, mert ennyi pénzért egy ekkora lakást ilyen kvalitásokkal – jó helyen, jó fekvéssel, garázzsal – nem igazán fogunk találni a közeljövőben. A lakás teljesen rendben, beköltözhető állapotban volt, a járólapot pedig – gondoltuk – később bármikor kicserélhetjük parkettára.
Otthon aztán elhatároztuk, hogy megadjuk érte a kért árat, mert bár én az egyik látogatás alkalmával próbáltam alkudni az árból, a férfi határozottan értésemre adta, hogy ennek az ingatlannak nem irányára van. Így szombat reggel, az első kávé után egyből hívtam a tulajt, hogy szeretnénk megvenni a lakásukat, és hajlandók vagyunk megadni érte a kért árat. A pasi a telefonban nagyon megörült nekem, és annak is, hogy mi vesszük meg a lakást (ezt teljesen életszerűnek is találtam, mivel mi is, a gyerekek is nagyon jól szót értettünk). Kérte, hogy küldjem el az adatainkat interneten, hogy a „compromis“-t meg tudja írni. Majd pár perc beszélgetés után hallható döbbenettel realizálta, hogy mi a magyarok vagyunk, és nem a csehek. Ettől kezdve a pasi kezdett kihátrálni, és az ígéretesen induló lakásvásárlásból nem lett semmi. Igen-igen, kiderült, hogy a pasinak volt egy első lakásnézője, egy cseh házaspár, akik egy hét gondolkodási időt kértek. Sűrű elnézéskérések közepette magyarázta, hogy ő megígérte nekik, hogy hétfőig vár, és ő állja a szavát. Az elsőbbség őket illeti.
Ezt hallva, olyan nagyon elkeseredtem, hogy sírni tudtam volna. Letettük a telefont, és éreztem, hogy ennek a történetnek számunkra itt vége. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a csehek nem lehetnek olyan buták, hogy lemondjanak erről a lakásról. Természetesen a következő hétfőn, a megbeszélt időpontban a csehek is igent mondtak.
A lakásnézős első hétnek számomra volt egy nagy tanulsága: nem szabad ilyen nagyon rágörcsölni a lakásvásárlásra. Én ugyanis teljesen be voltam kattanva, állandóan agyaltam, és folyton ezen a lakáson morfondíroztam. Még fizikai tüneteket is produkáltam: egész héten fájt a fejem.
 |
| Luxembourg óváros |
Az ingatlanvadászat második hetének hétfőjén visszanyertem optimizmusomat, és új lakást szemeltem ki magunknak. A helyszín ezúttal Luxembourgtól keletre volt. Az ügynököt sikerült még reggel utolérnem, és délre már a lakásnál beszéltünk meg randevút. A déli időpontnak meg volt az az előnye, hogy a férjem is el tudott szabadulni. A lakás üresen állt, bármikor beköltözhető állapotban, és parkettás volt, még a konyhája is! Voltak már úgy, hogy megnéztek egy lakást, és azt érezték: hazajöttek? Mert mint később kiderült, a férjemmel, egymástól függetlenül mindketten ezt éreztük ott. Igaz, az ára kicsit magasabb volt, mint amit eredetileg terveztünk, de mikor az ügynök mondandójában elejtette, hogy az árról lehet beszélni, én vérszemet kaptam, és egyből 35 000 euróval alacsonyabb árat kértem tőle. És nem küldött el a fenébe! Sőt, érezhetően nekünk akarta eladni a lakást. (A lányom szerint ő a Télapó.) Szerencsére a tulajdonosnak is szimpatikusak voltunk, így nem csigázom Önöket tovább, ma mi írhattuk alá a lakásvásárlási szerződést.
Még egy hír a végére. Aki most kapna a fejéhez, mert most hallott először arról, hogy a lakásvásárlás után az illetéket (droits d’enregistrement) ezentúl be kell majd fizetni, azzal örömmel közlöm, hogy január 1-jével mégsem törlik el a kedvezményt, határozatlan ideig… Bonne chance! (Sok szerencsét!)
