2012. január 9., hétfő

A Kockelscheuer-i korcsolyapálya

Megint Vera barátnőm ötlete volt a új hétvégi program, hogy menjünk korcsolyázni. Én meg persze egyből benne voltam. Hiába, lelkes kosok vagyunk mindketten! Egyébként pedig már nagyon régóta készültem a Kockelscheuer-i korcsolyapályára, mivel  rengetegen említették nekem, hogy járnak ide, és kérdezték tőlem, én miért nem. Hát kérem most bevallom, egy rossz élmény volt az oka eddigi távolmaradásomnak. Úgy 17 éves koromban, pár év kihagyás után nem tudtam állva maradni Karcag egyik befagyott taván. Állandóan elestem, lényegében többet érintkezett a tó jegével a fenekem, mint a korcsolyám éle. Igaz, hogy baromira hideg volt, és egyáltalán nem éreztem a lábamat, annyira kővé fagyott, de ez az eset akkor is nagyon megtépázta önbizalmamat. 

Korábban, azaz általános iskolás koromban ugyanis egész jó korcsolyázónak számítottam. Karcagon volt egy tűzoltópálya, ahová rendszeresen jártam az apukámmal meg az osztálytársakkal tanítás után - persze csak télen.  Oké, nem állítom, hogy képes voltam a dupla leszúrt Rittbergerre, de biztosan tudtam gyorsan haladni előre meg hátrafelé, és még valamilyen hullámmozgást is képes voltam véghezvinni. 17 éves koromban viszont szentül meggyőződtem arról, hogy elfelejtettem korcsolyázni. Hát ezért nem mertem egy gyerekkel egyedül elindulni korcsolyázni. Persze kérdezhetik, hogy “és a férjem?”, nos neki semmilyen gyerekkori élménye nincs korcsolyázás terén: ő abszolút kezdő, akár csak kislányunk.

A luxembourgi korcsolyapálya fedett, és szeptember 15-től április 30-ig üzemel. A nyári időszakra bezárnak. A belépő nem túl drága, felnőtteknek 3, gyerekeknek 2 euróba kerül. Lehet korcsolyát is bérelni 2.50-ért. Feltéve, hogy van gusztusunk beletenni zoknis lábunkat egy olyan cipőbe, amibe előttünk már több ezer embertársunknak izzadt vagy fagyott bele a lába. Ám, ha még nem tudtuk eldönteni, hogy nekünk való sportág-e a korcsolyázás, akkor ezeken a gondolatokon érdemes felülkerekedni, és a cipőbérlést előnyben részesíteni. Mi is így tettünk.



Patinoire egyenlő korcsolyapálya



A belépésnél minden igényünket be kell táplálni egy hatalmas méretű fizetőautomatába. Azt, hogy hány felnőtt és hány gyerek lép be, hogy kérünk-e cipőt vagy fejvédőt. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a hatalmas gépméret hatalmas (mesterséges) intelligenciát takar, akkor nagyon csalódnunk kell. A gép nem fogad el sem bankkártyát, sem 50 eurós bankjegyet. Nálunk viszont − ilyen a mi formánk − csak ez a kettő volt, illetve bankkártyákból több is, de hasznosságuk, illetve haszontalanságuk okán akár egynek is vehetem őket. Még szerencse, hogy Vera barátnőm 50-esnél kisebb címletekkel is rendelkezett.

Mielőtt elindultunk nagy talány volt, hogy tudunk-e korcsolyacipőt bérelni Pepinek, akinek aprócska 21-es, vagy a férjemnek, akinek pont ellenkezőleg, hatalmas 46-os lábai vannak. Nos igen, sikerült, 21-től 47-ig minden méretben tartanak itt cipőt. Így aztán szegény férjem számára sem volt kibúvó, aki szerintem titokban abban reménykedett, hogy az ő nagy patáira úgy sem lesz cipő, és ő majd fényképezőgéppel a kezében kintről kibicel nekünk.

Mielőtt azonban jégre léphettünk volna még meg kellett küzdenünk az öltözőszekrénnyel is, ami szintén elég bosszantó helyzetbe tudja hozni az olyan felkészületlen egyéneket, amilyenek mi is voltunk. A szekrény ugyanis csak 2 euróval működik. Már, miért is ne! Nálam általában 1 eurós és 50 centes mindig akad a nyilvános WC-k és a bevásárlókocsik miatt, de természetesen ide 2 eurós kellett. Nagy nehezen találtunk egy 2 euróst, mire kiderült, hogy ezeknek a fránya szekrényeknek 2 darab 2 eurós érmére van szükségük a működéshez. Mielőtt gutaütést kaphattunk volna rátaláltunk egy olyan kezes szekrénykére, ami 1 darab 2 eurós bedobásával is engedte nekünk elfordítani a kulcsot. Utólag is, "merci" eme becses darabnak!



A szekrény 2 eurós igényei



A kezdeti nehézségek után, kedvünket nem veszítve léptünk jégre. Belül azért mindenkiben lehetett egy kis félsz, egy kis drukk. Én azért szurkoltam magamnak, hogy meg tudjak állni a jégen, és hogy sikerüljön magamra találni, hogy segíteni tudjak Eszternek. Na meg izgultam Eszterért is, nehogy olyan dolog történjen vele, mint velem 17 évesen, hogy aztán ő is 20 évig kerülje a korcsolyapályákat. És ha ez még nem lett volna elég, akkor szoríthattam az én hatalmas termetű emberemnek, nehogy ő meg egy nagyot zúgjon a jégen, mert az nemcsak ránézve lett volna veszélyes, de a körülötte levőkre is. Hozzám képest tehát Vera barátnőm egészen a jégpálya sztárjának érezhette magát, mert neki csak egy totyogóval és négyéves betanításával kellett megküzdenie.






Nos, mit mondjak? Főhajtás és mély gratuláció mindenkinek! Kis totyogónk, aki még nincs kétéves mosolyogva tűrte, hogy hol az anyja, hol az apja siklik vele a jégen. A négyéves Lili pár kör után magától megállt és haladt a jégen, akár az én lányom, aki már a második kör után elküldött, hogy “Menj anya nyugodtan, gyakorolj!” És én eleget is tettem a felkérésnek. Magamon is meglepődve egészen gyorsan tudtam már haladni a végére, és egyszer sem estem el. Persze könnyű nekem, mondja erre a férjem mert alacsonyan van a súlypontom, mint egy Subaru Legacy-nak. Neki meg ugyebár....


Eszter megúszta fél tucat eséssel a végül négyórásra sikeredett korizást, és egy óra elteltével már ő próbálta tanítgatni az apját a tőlem hallott utasításokat, tanácsokat ismételve. Azért nehogy azt higgyék, hogy a gyerekem ügyesebb volt az apjánál, ezt csak a drága szentem képzelte magáról, mi meg meghagytuk ebben a hitében  hadd örüljön. Igazából, ő is, meg a férjem is édesen totyogtak, egészen aprókat lendülve csak a jégen. Szóval ne izguljanak, a műkorcsolya bajnokságoknak továbbra is csak nézői maradunk − legalábbis egyelőre!




Lili és Eszter