2011. április 1., péntek

Viandeni vár

Van a Ravensburgernek – tudják, aki a kirakós játékokat is csinálja – egy könyvsorozata, a “Mit? Miért? Hogyan?”, amiből tavaly nyáron megvettem párat a gyereknek, amikor Magyarországon jártunk. Az egyik könyvnek az a címe: “A lovagvár”. Egyik este, ahogy nézegettük a képeket, és olvastam hozzá a magyarázatokat, késztetést éreztem, hogy életnagyságban is megmutassam a lányomnak a lovagi páncélt és kardot. Szerettem volna, ha a valóságban látja, hogyan nézett ki egy várkapu, egy várudvar, vagy egy vártorony. Egy  modern szülő manapság tudatosan, külön program keretében viszi tanyára csemetéjét, hogy ne csak képeskönyvben és hűtőpulton lásson csirkét, marhát, meg birkát az a szegény gyerek. Azt hiszem az én mozgatórugóm is valami hasonló lehetett, amikor várlátogatásra szándékoztam vinni Esztert.



Viandeni vár



Kézenfekvő volt, hogy Viandenbe megyünk, ahol egy – nem túl magas – szikla tetején áll egy nagy kora középkori vár, majdnem olyan, mint amilyen Eszter könyvében szerepel. Van neki mindene, ami egy lovagi vár kötelező tartozékának mondható, így – gondoltam – prímán lehet szemléltetni vele az előző napon olvasottakat. Talán csak a várárok hiányzik egyedül, de azt majd később, ha megint Magyarországon járunk, megmutatom neki a tatai váron. Végül is, ha tágabban értelmezzük a dolgot, akkor az Our folyó völgyét is betudhatjuk a várat körülvevő vizesároknak.

Egyik hétköznap délután, amikor a gyereknek rövid napja volt az iskolában, elindultunk Viandenbe. Luxembourg várostól északnak, Beggen felé vettük az irányt. Az összesen 56 kilométeres út egy részét már autópályán tudtuk megtenni, mert a most épülő északi autópályának (A7-es) már elkészült a Lorentzweiler és Colmar-Berg közötti szakasza. Nagyon nyugis utunk volt, a gyerek sem hangoskodott, hisztizett, inkább sziesztázott egyet a gyerekülésben. Mivel még nincs nyár, és hétköznap volt, alig lézengett egy-két turista. Parkolóhely is rengeteg volt a vár környékén lévő parkolókban.




A bizánci galéria



Az egyik hivatalos turista csalogató szöveg szerint Viandenben található az egyik legszebb kora középkori vár az Ardenneknek ezen a részén. Valóban lenyűgöző látvány, amikor autóval megközelítjük Viandent, és egyszer csak az egyik kanyar után elénk tárul ez a hatalmas feudális építmény.

A várat a 11. és 14. század között építették egy római kori erődítmény helyére a viandeni grófok, akiknek a birtokához tartozott még a várat körülvevő város és földek. A viandeni grófokat szoros családi kötelék fűzte a francia királyi családhoz, a Capetingekhez, és a német-római császárhoz is. 1417-ben örökség révén a német Nassau-ház kezébe került a vár, de nekik már nem ez volt a lakóhelyük. (A Nassau-házból származnak Luxemburg nagyhercegei és nagyhercegnői.) 1820-ban I. Vilmos király, az Orániai-Nassau-házból, eladta egy kereskedőnek, aki aztán mindent értékesített, ami mozdítható volt a várban. Innentől kezdve a vár folyamatos pusztulásra volt ítélve, mígnem 1977-ben a tulajdonjogot a luxemburgi hercegi családról átruházták az államra, és végre megkezdték az azóta is folyamatosan tartó felújítást, restaurálást. Ez oly annyira igaz, hogy nem lehet olyan időpontban menni a várba, hogy ne lenne valamelyik része éppen felállványozva – ezt lassan hét év távlatából mondom.




Fegyverterem



A belépődíj egészen szolid, felnőtteknek mindössze hat euró, míg gyerekeknek hat év alatt ingyenes a belépés. Nos, a belépésig minden nagyszerűen alakult. Aztán elkezdődött egy zaklatott, ide-oda rohangálós várnézés a gyerek tempójában. A fő baj az volt, hogy volt egy téves elképzelésem egy már-már csöpögősen idilli anya-lánya várnézésről, amikor is gyermekem áhítattal csüng a szavaimon, okos megjegyzéseimen, miközben részletesen megtekintjük a kiállított tárgyakat, gótikus mennyezeteket.



Páncélosok a fegyvereteremben



Az első teremben, a fegyverteremben még egész jól elvoltunk. Itt legalább megnézte a páncélokat, és feltehetően a könyvben olvasottak alapján, még a vértezet részei is külön érdekelték. Megkérdezte például, hogy melyik a pajzs. Sőt, az ágyúk, a kardok, és a trükkösen nyitódó kincsesláda is tetszett neki ebben a teremben. Csakhogy, felfedezte, hogy nyilak és számok mutatják az utat, amelyek teremről teremre vezetnek. Innentől kezdve a figyelme leginkább a nyilakra és számokra összpontosult. Úgy érezte magát, mint valami kincskereső, aki ha végére ér a számoknak, eljut a rejtett aranyhoz.  

Azon a termen például szabályosan átszaladt, ahol maketteken keresztül mutatják be a vár fejlődését a különböző évszázadokban. Még szerencse, hogy Eszter születése előtt is jártam már itt korábban!

A Szent Antal-kápolna viszont rövidebb maradásra késztette, talán mert színes volt, talán mert volt egy középső kút alakú rész, ahonnan le lehetett tekinteni egy alsóbb szintre. Ez az alsó szint volt ugyanis a szolgálók helye, ahonnan ők is követhették a vallási ceremóniát anélkül, hogy zavarták volna a grófi családot.




Szent Antal-kápolna



A bizánci galériában a röpködő galambok érdekelték inkább, és sajnos a lakószárny sem nagyon nyűgözte le. Hiába voltak gyönyörű székek, szekrények és csillárok. Egy gyerek ugyebár mégsem régiségkereskedő vagy antik bútor kedvelő. Élvezkedjenek itt azok helyette!




Az ún. különterem



A másik hely, amiről sejtettem, hogy leköti majd az a nagy, korhűen berendezett konyha volt. Itt ugyanis hatalmas edények sorakoztak lógó sonkákkal és szalámikkal, amikből viasznéni viaszbácsival együtt készítette az az aznapi ebédet. Ilyen hasonlóan életképszerűen kialakított konyhát Hampton Courtban láttam évekkel ezelőtt. Bár az sokkal nagyobb volt (naná, az mégis királyi palota), és viaszfigurák helyett kitömött elejtett vadak sorakoztak feldolgozásra várva. Lehet ám, hogy ez ma már tendencia a vármúzeumoknál, és csak én nem látogatok elég várat és kastélyt, hogy tudjak erről a trivialitásról.



A konyha viasznénivel



Az 53 méter mély kút szintén nagyon izgalmas volt számára, a lovagteremből viszont angolosan távozott.



A lovagterem



Azért nem adom fel, legközelebb talán július végén-augusztus elején térünk ide vissza, amikor középkori fesztivált tartanak, ahol a korra jellemző ruhába öltözött lovagok, zenészek és mutatványosok szórakoztatják a népet. Van kézművesvásár, lovagi torna és táncbemutató. Minden, ami egy középkori hangulathoz kell. És különben is, ha a nagybecsű Time magazin szerint is Vianden az egyik ok (mindössze ötöt sorolt fel), amiért érdemes Luxemburgba látogatni, akkor igazán szerencsésnek mondhatom magam egy gyorsra sikeredett várlátogatás után is.