Idén elmúlt hároméves az autóm, s mint ilyen vizsgakötelessé vált. Ha ezzel nem lettem volna tisztában, az se lett volna baj, mert a sandweileri vizsgaközpont, ahová tartozom, automatikusan figyelmeztetett erre egy levélben, amelyben hatékonyságból vagy udvariasságból, automatikusan felajánlottak egy időpontot. Ezzel a lehetőséggel természetesen nem kötelező élni, de mint számomra később kiderült: jobb, ha igen. Sajnos, ha akartam volna se tudtam volna elmenni azon a szeptember eleji napon, amit nekem megjelöltek, mert mi akkor még nyaraltunk. Így hát magam választhattam ki azt a viszonylag nyugis napot és órát, amikor már túl voltunk az iskolakezdés hercehurcáin, és tudtam, hogy Eszternek hosszú napja lesz az iskolában. Mert oda lehet ám látogatni a Contrôle Technique-hez időpont nélkül is.
Soha nem voltam még műszaki vizsgán, nemhogy Luxemburgban, de Magyarországon sem, mivel soha nem volt előtte autóm. Eléggé be voltam parázva miatta. Mert nem elég, hogy most csináltam először, de mindezt még külföldiül is kellett megoldanom. Egy pszichológus tutira azt mondta volna nekem, hogy „igen, igen, fél kimerészkedni a komfortzónájából“. Próbáltam rávenni a férjemet, hogy ugyan már, menjen el ő helyettem, vagy legalább jöjjön el velem – mindhiába. Megingathatatlan maradt azzal az elképzelésével, hogy ezt nekem egyedül kell megoldanom. Az érvei a következők voltak: először is, ez az én autóm, másodszor, felnőtt ember vagyok, és harmadszor, neki erre nincs ideje. Mit sem ért a szempilla-rezegtetés, amit bevetettem, ezzel sem jártam nála sikerrel. Bezzeg a lányom! Neki mindig bejön – bár könnyű annak, aki méretes pillákkal rendelkezik. Arra azért rá tudtam venni, hogy átnézzük a kocsi papírjait, amiket majd kérhetnek tőlem, és hogy átvegyük a fontosabb szavakat, mint phare (fényszóró), feux anti-brouillard (ködlámpa), feux de route (reflektor), clignotant (index) és a többi. Aztán jöhetett a nagy levegő és az indulás.
Mikor odaértem két sor közül lehetett választani – avec rendez-vous (időponttal rendelkezők) és sans rendez-vous (időponttal nem rendelkezők). Az egyikben legalább hat autó várakozott, a másikban senki. Mit gondolnak, melyik volt az, ahol senki nem várakozott? Bár lehet, hogy logikusabbnak tűnne, hogy a randevú nélküliek várakoznak, ez esetben azonban én állhattam be az üres sorba. Itt egy katonásan pattogós stílusban beszélő úriember kérte el tőlem az autó papírjait, majd megkért, hogy adjak nagy gázt. Az első bénázásom itt esett – elfelejtettem neutrálisba rakni a sebességváltót (automata autóról van szó). Mázli, hogy nem nyomtam egyből tövig a gázpedált, mert lehet nagyon kilőttem volna. Miután ezzel megvoltunk megkaptam egy sárga műanyag dosszié kíséretében az eligazítást, hogy álljak az egyes számmal jelzett sorba. Nos, hiába kárörvendeztem magamban az elején, hogy milyen jó, hogy nem randevúval jöttem, mert – hahaha! – náluk sorállás van, nálam meg – hahaha! – senki. Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy az a sor, amelynek tagja lettem majdnem kilométeres, míg a randevús autók lendületesen egyből a következő ablak elé hajthattak. Eleinte azzal biztattam magam, hogy óh sebaj, biztosan nagyon gyorsan halad majd a sors, ám miután harminc percen keresztül meg se mozdult a sor, rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Ötpercenként néztem az órám, és kezdtem nagyon elkeseredni. Hívtam a férjem, hogy panaszkodjak, jó hosszan – azzal is telik az idő. Ha nem viszek könyvet, meg ipodot, esküszöm csendben meg is őrülök.
Szemben velem, az úttest túloldalán sorakoztak hívogatóan a boltok – az Aldi, a Chausea, a Casa –, ahová simán átugorhattam volna egy kényelmes bevásárlásra. Aztán ott volt a Passage Fitness is, ahol egy rövid edzést is megejthettem volna. A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy egy olyan sávban kellett végighaladni a következő állomásig, ami jobbról-balról műanyag elválasztó elemekkel volt kirakva, olyanokkal, amiket autópályákon is használnak sávelhúzáskor. Szóval, ha a hosszú várakozási idő miatt elszámítom magamat, és mennem kellett volna a gyerekért, vagy ne adj isten, véletlen rám jött volna a pisilés, akkor sem állhattam volna ki a sorból, hacsak nem okozok nagy ribilliót. Szerencsémre Eszternek hosszú napja volt, és a pisilés se kerülgetett, de az adrenalinszintem vészesen emelkedett.
Két óra elteltével, már egészen belenyugodtam a sorsomba, amikor egy lámpához közelítettem, ami egyszer csak zöldre váltott. Szinte éreztem, hogy nálam már pirosra akar váltani a dög, de nem hagytam magam, eljátszottam azt a kisautó-tulajdonost, aki azt képzeli, hogy mindenhová befér és mindenhová bepofátlankodhat, és áterőszakoltam magam a képzeletbeli sorompón. Itt egy fazonnak 23 eurót kellett átnyújtani, ami nevetséges összeg a magyarországi vizsgadíjakat ismerve. Igaz, hogy odahaza nem kell évente menni, de a 17 ezer forintos díj, amit otthon elkérnek, így is elég vérlázítóan hangzik.
Az ötös számú sor, ahová irányítottak megint lassabban haladt, mint a többi. Ám a szaki, akihez kerültem, nagyon bizalomgerjesztő volt. A legértelmesebb és legbarátságosabb ábrázatú férfiember a teremben. Pont ilyenre volt szükségem. Megnyugtató hangján azonban olyan halkan beszélt, hogy a zajos teremben semmit nem hallottam abból, amit kért. Amikor viszont mégis megértettem a clignotant (index) kifejezést, lányos zavaromban a jobboldali kart mozdítottam el, ezzel beindítva az ablaktörlőt. Azt hittem elsüllyedek, vörös voltam és továbbra is összevissza kapkodtam. A végén a pasi, már minden kérés után egyből jött az ablakomhoz és inkább maga kapcsolta be a kért lámpákat. Mikor látta mennyire zavarban vagyok, még valami megnyugtatót is próbált mondani. Utólag is, csók az édes pofikájára ezért!
Aztán szerencsémre, már nem nagyon kellett csinálnom semmit. Az, hogy egy szerelőakna felé kellett állnom, már gyerekjátéknak tűnt. A fékvizsgálatnál pedig az autóból is ki kellett szállnom, és ezzel már vége is volt a műszaki átvizsgálásnak.
Azért még hátra volt egy utolsó megmérettetés. Mivel csak egy ablak volt nyitva, hogy a sikeres vizsgáról szóló papírokat átvehessük, egy sorba kellett az összes, körülbelül hat sorból érkező autósnak rendeződnie. Hál' istennek, mindenki udvarias volt, még én is, pedig akkor már a harmadik óra eléréséhez csak perceim voltak hátra.
Hazaérve azért az a jóleső érzés kerített hatalmába, hogy igen, megcsináltam, bár azt hiszem, elcsigázottabbnak éreztem magam, mint egy óra futás után. Sebaj, jövőre már komfortzónán belül leszek, ha újra jön a levél Sandweilerből!
