Rakjuk a fészket

Vége a vetyengésnek és tötymörgésnek, amit az ingatlanvásárlás témájában a férjemmel folytattunk sok-sok éve már. A venni vagy nem venni kérdése eldőlt: venni. El sem hiszem, hogy megszületett a döntés, és szinte egyik pillanatról a másikra. Ehhez nem kellett mást tenni, mint ősz közepén a merli parkba vinni játszani Esztert, ahol találkoztam egy magyar apukával, aki hosszasan ecsetelte lakásvásárlási próbálkozásait. Mondtam neki, hogy a lakásvásárlás témáját mi erre az évre ejtettük, mire ő őszinte csodálkozással kérdezte tőlem: „Te nem hallottad, hogy jövőre eltörlik az illetékkedvezményt?“ Basszus! Nem, nem hallottam. Aztán ő tovább részletezte: a gazdasági válságra hivatkozva 2011. január 1-től új rendeletet akarnak életbe léptetni, amivel eltörlik az első ingatlan vásárlása után járó illetékkedvezményt. Január 1-jétől már ki kell fizetni a 7,5 százalékot.

A merli park

Alig vártam, hogy hazaérjek. Már útközben azon töprengtem, hogy miként adjam be az én drága férjemnek, hogy mostmár igazán nekünk is rá kellene szánnunk magunkat a luxemburgi fészekrakásra. Most vagy soha! Különben cirka 40 000 eurónk fogja bánni, ha jövőre halasztjuk a dolgot. Mikor előadtam a parkban hallottakat, legnagyobb megdöbbenésemre a férjem egyáltalán nem tiltakozott. Mindössze ennyi feltételt szabott: „Ha intézed, akkor felőlem…“ Juhééé! Ettől kezdve az „athome.lu“  állandó látogatója lettem, ezzel keltem és feküdtem, de szerencsére nem sokáig.

Az egész október 11-én, hétfőn kezdődött, ekkor kezdtem lakásokat válogatni, majd 12-én már hívogattam az ügynökségeket. Voltak, akiket hiába hívtam, mert már csak annyit tudtak közölni velem, hogy már eladták, vagy hogy már komoly érdeklődő van, akivel megegyezett az eladó, ahogy ők fogalmaztak: compromis en cours. Persze a honlapon ezekkel a frissítésekkel állandó elmaradásban voltak.  

Aztán találtam egy nekünk minden szempontból ideális lakást Bereldange-ban, az első településen Luxembourg városától északra, ami nagyon közel van Eszter iskolájához. A tulaj, egy kínai férfi saját maga árulta a lakását. Az ingatlanközvetítők „segítségéből“ köszönte, de nem kért. Ezzel akarta elkerülni, hogy lakásának árából 2,5 százalékot egyből egy ügynöknek kelljen átadnia. Már szerda estére kaptam időpontot, s mivel a férjem nem ért rá, Eszter kísért el lakásnézőbe. Kiderült, nem mi vagyunk az egyetlen érdeklődök. Míg ott voltunk náluk, legalább hárman jöttek még rajtunk kívül. Szerencsére Eszter nagyon jól eljátszott a kínai-japán házaspár gyerekeivel, így nyugodtan szét tudtam nézni.

A lakás 100 négyzetméteres garázsos, minden szempontból megfelelő lakás volt, csak egyetlen dolog nem tetszett, az, hogy mindenütt járólap volt, még a hálószobákban is, de az, hogy garázs is tartozott a 100 négyzetméteres lakáshoz, és hogy „csak“ 430 000 euró volt a meghirdetett ár, teljesen meggyőző volt.

Pénteken újra visszatértem ide, mostmár a férjemmel, hiszen ezt neki is látnia kellett. A gyerekem továbbra is nagyon jól elvolt a kislányokkal, mi pedig ezalatt jót beszélgettünk a tulajjal. Mikor eljöttünk már tudtuk, hogy nekünk ez a lakás kell, mert ennyi pénzért egy ekkora lakást ilyen kvalitásokkal – jó helyen, jó fekvéssel, garázzsal – nem igazán fogunk találni a közeljövőben. A lakás teljesen rendben, beköltözhető állapotban volt, a járólapot pedig – gondoltuk – később bármikor kicserélhetjük parkettára.

Otthon aztán elhatároztuk, hogy megadjuk érte a kért árat, mert bár én az egyik látogatás alkalmával próbáltam alkudni az árból, a férfi határozottan értésemre adta, hogy ennek az ingatlannak nem irányára van. Így szombat reggel, az első kávé után egyből hívtam a tulajt, hogy szeretnénk megvenni a lakásukat, és hajlandók vagyunk megadni érte a kért árat. A pasi a telefonban nagyon megörült nekem, és annak is, hogy mi vesszük meg a lakást (ezt teljesen életszerűnek is találtam, mivel mi is, a gyerekek is nagyon jól szót értettünk). Kérte, hogy küldjem el az adatainkat interneten, hogy a „compromis“-t meg tudja írni. Majd pár perc beszélgetés után hallható döbbenettel realizálta, hogy mi a magyarok vagyunk, és nem a csehek. Ettől kezdve a pasi kezdett kihátrálni, és az ígéretesen induló lakásvásárlásból nem lett semmi. Igen-igen, kiderült, hogy a pasinak volt egy első lakásnézője, egy cseh házaspár, akik egy hét gondolkodási időt kértek. Sűrű elnézéskérések közepette magyarázta, hogy ő megígérte nekik, hogy hétfőig vár, és ő állja a szavát. Az elsőbbség őket illeti.

Ezt hallva, olyan nagyon elkeseredtem, hogy sírni tudtam volna. Letettük a telefont, és éreztem, hogy ennek a történetnek számunkra itt vége. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a csehek nem lehetnek olyan buták, hogy lemondjanak erről a lakásról. Természetesen a következő hétfőn, a megbeszélt időpontban a csehek is igent mondtak.

A lakásnézős első hétnek számomra volt egy nagy tanulsága: nem szabad ilyen nagyon rágörcsölni a lakásvásárlásra. Én ugyanis teljesen be voltam kattanva, állandóan agyaltam, és folyton ezen a lakáson morfondíroztam. Még fizikai tüneteket is produkáltam: egész héten fájt a fejem.

Luxembourg óváros

Az ingatlanvadászat második hetének hétfőjén visszanyertem optimizmusomat, és új lakást szemeltem ki magunknak. A helyszín ezúttal Luxembourgtól keletre volt. Az ügynököt sikerült még reggel utolérnem, és délre már a lakásnál beszéltünk meg randevút. A déli időpontnak meg volt az az előnye, hogy a férjem is el tudott szabadulni. A lakás üresen állt, bármikor beköltözhető állapotban, és parkettás volt, még a konyhája is! Voltak már úgy, hogy megnéztek egy lakást, és azt érezték: hazajöttek? Mert mint később kiderült, a férjemmel, egymástól függetlenül mindketten ezt éreztük ott. Igaz, az ára kicsit magasabb volt, mint amit eredetileg terveztünk, de mikor az ügynök mondandójában elejtette, hogy az árról lehet beszélni, én vérszemet kaptam, és egyből 35 000 euróval alacsonyabb árat kértem tőle. És nem küldött el a fenébe! Sőt, érezhetően nekünk akarta eladni a lakást. (A lányom szerint ő a Télapó.) Szerencsére a tulajdonosnak is szimpatikusak voltunk, így nem csigázom Önöket tovább, ma mi írhattuk alá a lakásvásárlási szerződést.

Még egy hír a végére. Aki most kapna a fejéhez, mert most hallott először arról, hogy a lakásvásárlás után az illetéket (droits d’enregistrement) ezentúl be kell majd fizetni, azzal örömmel közlöm, hogy január 1-jével mégsem törlik el a kedvezményt, határozatlan ideig… Bonne chance! (Sok szerencsét!)

http://bonjour.news352.lu/index.php?p=edito&id=56585

Venni, vagy nem venni

Lassan hat éve élünk Luxemburgban. Istenem, hogy elrepült ez a hat év! És mi még mindig albérletben élünk, és még mindig tulajdonosokkal és ügynökökkel tárgyalunk, egyezkedünk, harcolunk, ha valami nem stimmel a lakásban. De hát valahol lakni kell, és ha az ember kiköltözik egy idegen országba, ritkán kezdi lakástulajdonosként az életét. Mert ugyebár eleinte azt sem tudjuk, hogy meddig szándékszunk tartózkodni az adott országban. Először várjuk a kinevezést, aztán próbálunk akklimatizálódni, és persze közben élvezzük a ránk szakadt dolce vitát, így a lakás- vagy házvásárlás kérdése fel sem merül.

Közben persze telik az idő, és lassan rádöbbenünk, hogy még nem döntöttünk a meddig is akarunk idegenben élni kérdésben, már pedig enélkül nem lehet hosszú távra tervezni, s így addig az ingatlanvásárlás kérdését is hanyagolni kell. Az itt élő és dolgozó magyarok egy része kezdettől fogva tudja, hogy csak pár évig marad, addig próbálnak anyagilag egy kicsit megerősödni, majd visszatérnek az őket hazaváró családhoz, barátokhoz. És természetesen vannak olyan esetek is, ahol a pár egyik tagja menne, a másik pedig maradna, mint nálunk is, ahol én néha elgyengülök, rám tör a honvágy, de szerencsére nem túl súlyosan, mert bizonyítottan gyógyítható pár napos magyarországi tartózkodással. Hiányzanak ugyan a családtagok, a barátok, a megszokott környezet, de közben Luxembourgban is kezdünk gyökeret verni, itt is lettek barátaink, itt is ismerősek már az utca lakói, a parkok, fák, bokrok, virágok – hogy lírai húrokat pengessek! Már itt is rutinosan intézünk ügyeket, vesszük igénybe a szolgáltatásokat, és néha egészen otthon érezzük magunkat, ha egy magyarosan mogorva luxemburgi eladóba botlunk. Na, de a család! Hát igen, ez nagy húzóerő! De ez lassan csak egy szempont lesz, ami Magyarország mellett szól. Kétségtelenül, ütős érv!

Latolgatjuk, ha hazamennénk el tudnánk-e tartani ilyen, vagy akár megközelítő színvonalon magunkat. Egyáltalán kapnánk-e állást? Miután a válasz ezekre a kérdésekre is bizonytalan, és miután teljesen fel vagyok vértezve észérvekkel, hogy itt maradni mégis érdemesebb, keresek egy másik problémát. Annak ellenére, hogy nem erősségem a matek, elkezdek számolni, hogy mennyit is fizettünk eddig albérletre. 2004 májusa óta élünk itt, azóta eltelt durván 6 év. Mi az előző albérletért, és ezért is 1200 eurót fizetünk. Azt mondja, 12-szer 1200, az annyi mint 14 400 euró, ez az összeg szorozva 6-tal: 86.400 euró! Most ha ezt átváltom forintra, akkor kapok szívrohamot, 23 500 000 jön ki! Atyaisten! Ezért az összegért Budapesten már egy normál méretű lakást vehettünk volna hitel nélkül! Nem tehetek róla, felszökik bennem az adrenalin, ha erre gondolok! Valószínű más is így van ezzel, mert a játszótéren a beszédtémák között a gyerek, mint főtémát egyre inkább kezdi kiszorítani, a lakásvásárlás támája, hogy ki vett már, hol, mennyiért, és milyen részletre, és ki szándékozik venni, hol, mennyiért, és milyen részletre.

Szóval, jó lenne találni egy saját kéglit, még inkább egy házat. Mert fontos, hogy nagy legyen, legalább három hálószobával, plusz a nappali, mert a Magyarországról ide látogató rokonok, barátok hosszabb fogadására is alkalmasnak kell lennie. Egy ilyen lakás pedig a fővárosban már 400-500 000 euró körüli áron mozog, ami meglehetősen húzós ár még egy uniós fizetéssel is, főleg ha az asszonyka nem dolgozik, csak kedvtelésből pöntyög egy kicsit a számítógépen, valami cikkfélék írogatására hivatkozva. A házak árai pedig a fővárosban megfizethetetlenek, vidéken pedig szintén 500 000-nél kezdődnek, de ezért az árért ne valami hiperszuper villát képzeljenek el, hanem csak olyan szerény külsejű házat, amit mindenhol járólappal burkoltak le – természetesen a leglepukkantabb fajtával – a szobákat is beleértve. Fűteni pedig nem lehet mással, mint az itt rendkívül népszerű olajjal, ami azt jelenti, hogy a pincét egy kamionméretű tartály foglalja el, amiből általában a legnagyobb hidegben fogy ki az olaj, és mire újra töltik a tankot, addig biztos pár napot dideregve töltöttünk fűtés nélkül. Tapasztalatból mondom, mivel abban a társasházban is, ahol jelenleg lakunk még csak pár éve cserélték le az olajfűtést gázra.

Luxemburgban pedig nem árt számolni azzal a jelenséggel is, hogy egy meghirdetett házra nem lefelé, hanem felfelé kell licitálni. Meghirdetik a lakást mondjuk 550 000 euróért, majd jönnek a potenciális vásárlók, és ahelyett, hogy a ház gyenge pontjait kidomborítva egy annál jóval alacsonyabb árat ajánlanának, tudomást szerezve a versenytársakról, elkezdnek ráígérni. Egy magyar család itt ezért esett el álmai otthonától.

Ha ezek ellenére mégis belevágnánk itt Luxemburgban egy ingatlanvásárlásba, az azt jelentené, hogy 2000 eurót kellene fizetnünk a banknak 30 éven keresztül, azaz egészen nyugdíjas éveinkig semmilyen váratlan nagyobb kiadás nem jöhetne közbe, mert akkor bukik a költségvetés, mi meg megyünk az adósok börtönébe.

Akkor menjünk határon túlra! Végül is, ha több, mint 140 ezer embernél ez működik – ennyien járnak ugyanis nap mint nap Németországból, Franciaországból és Belgiumból dolgozni Luxemburgba –, akkor nekünk miért ne menne. Na de, melyik ország legyen? Én németül nem beszélek, és mivel nem vagyok egy Lomb Kató, semmi kedvem egy újabb nyelv elsajátításához, így Németország kiesett a nálunk esélyes országok közül. Akkor legyen Belgium! Ki is néztünk egy félkész házat Belgiumban 370 000-ért, amire még 100 000-et rá kellett volna költeni, hogy egyáltalán beköltözhessünk. Erre még mindig azt mondtuk, hogy oké, majd megtudtuk, hogy az illeték Belgium Luxembourg tartományában 12.5 százalék, ami plusz 45 000 eurót jelentett volna, és akkor azt mondtuk, hogy köszi álmodozás, inkább maradunk. Franciaországnak már neki se futunk! Mert igaz ugyan, hogy a Nagyhercegségben drágábbak valamennyivel az ingatlanok, de itt az illeték csak 7.2 százalék, s ezt az összeget az állam fejenként 20-20 000 euróval csökkenti első vásárlás esetén, azaz végső soron nem kell illetéket fizetni.

Tavaly a luxembourgi magyarok honlapján megjelent egy hirdetés, amelyben egy Magyarországon élő pasi lakást vagy házat keresett Luxembourgban 700 000 és 1 000 000 euró közötti áron. Ha olvassa cikkemet, kérem, nem venne nekem is egyet? Nekem elég lenne 500 000-ért is!