Az ugyanezen a címen megjelent írásomat folytatom most, ígéretemhez híven. Ott hagytam abba az első részt, hogy a férjemmel, miután számba vettük az összes lehetőséget, rájöttünk, hogy tökéletes megoldás nincs, és arra is, hogy Luxemburgban egyáltalán nincs is olyan nagy választék iskolákból, mint ahogy első pillantásra tűnik. Ugyanis, ha az ember nem akar évente több mint 10 ezer eurót fizetni a gyerek iskoláztatásáért, akkor máris drasztikusan szűkül a kör. A bölcsőde ugyan hasonló anyagi megterhelést jelentett nekünk, de hogy még minimum 14 évig így legyen…, na azt már nem!
A francia iskolák már az előző részben ismertetett okok miatt kiestek a szóba jöhető kategóriából ezért Önöket is kímélve, erre most nem térek ki ismét. Maradt tehát a lakóhelyünkhöz legközelebbi luxemburgi állami iskola és az EU-s iskola magyar osztállyal. Azért volt még egy – a Waldorf.
Március-áprilisban, amikor már tényleg égetően sürgőssé vált, hogy döntsünk iskolakérdésben, de mi még mindig hezitáltunk, meg érveltünk pro és kontra egyik-másik iskola kapcsán, akkor néha hol egyikünk, hol másikunk előhozakodott lehetőségként a Waldorffal. Az ok, amiért nem tudtunk egyértelműen rábólintani az volt, hogy ez is luxemburgi nyelvű. Mindketten egyetértettünk azonban abban, hogy ha az EU-s iskola ellenében, mégis inkább a luxemburgi iskolát választanánk, akkor jobb lenne a Waldorf, ahol hagynak időt a gyereknek a dolgok megemésztésére. Ez különösen fontos lehet a kezdetekben Eszternek, hiszen az első években két teljesen új idegen nyelvet kell megtanulnia, a luxemburgit és a németet.
Ebből adódik a következő szempont, amiért azt gondoltuk, hogy igen, bevállaljuk. Ugyanis, ha most 4 éves korában elkezd Eszter a luxemburgi rendszer szerint tanulni, akkor még van két évünk arra, hogy kiderítsük, boldogul-e vele, szereti-e. Ha a gyerekem kudarcként élné meg a luxemburgi nyelvet és oktatást, akkor 6 éves korában, amikor itt is megkezdődik a tényleges tanítás, még mindig válthatunk az EU-s iskolára, és ezzel együtt a magyar oktatásra, mert az anyanyelvével a gyereknek nem szakad meg a kapcsolata, oda emiatt könnyen, remélhetőleg gond nélkül fog beilleszkedni, míg fordítva ez már sokkal nehezebben menne. Később már nem igazán gondolhatjuk meg magunkat, hogy hoppá, a gyereknek hosszú távon mégiscsak jobb lenne, ha luxemburgi iskolába járna.
Nagy szerencsénk volt, hogy április végén, egy szombati napon a Waldorf-iskola nyílt napot szervezett. Már sokat olvastunk erről az alternatív iskoláról, Vekerdy Tamás könyvét, internetes fórumokat, illetve sokat hallottunk róla, sokszor egymásnak teljesen ellentmondó véleményeket is. Most kíváncsian vártuk, hogy mi lesz a benyomásunk.
Miután nagy nehezen találtunk egy parkolóhelyet a limpertsbergi Waldorf-iskola közelében, elindultunk az épület felé. Hát, hogy is fogalmazzak? Nem valami hívogató látvány. Ronda, szürke kocka betonépület. Belül viszont teljesen más világ, természetes anyagok és faborítás mindenütt. A folyosókon a gyerekek alkotásai vannak kiállítva: fatálak, faevőeszközök, szobrok, gyönyörű, színes rajzok. Bemehettünk minden osztályterembe. A kicsiké nagyon otthonos, kuckós és szintén minden fa – fajátékok, faszékek, faasztalok. „Volt egy fakatona, fából volt a lova…“ Fonott kosarak, évszaknak megfelelő dekoráció, narancspirosas falakon angyalképek. A teremben van egy kis konyha, körbeülhető nagy asztallal – reggelente itt készítik a zsemlét, kenyeret, amit, ha megsült, meg is ehetnek.
Eszter egyből otthon érezte magát. Mi nyugodtan beszélgethettünk a nevelőkkel, tanárokkal, mert bár ez nem jellemző rá, most jól eljátszott magában. Több mint 4 órahosszát töltöttünk ott, és ha jól összeszámolom, legalább 6 különböző pedagógussal beszéltünk hosszabban-rövidebben. A beszélgetéseink alatt a gyerekem lekötötte magát a tantermi játékokkal, és csak ritkán jött oda hozzánk, általában akkor ha megfőzte az ebédünket és a kávénkat, mert azt gyorsan meg kellett enni-inni. Aztán invitálásra elment kis zsemléket sütni egy kedves, mosolygós, igazi nagymama kinézetű nénivel, aki végig luxemburgiul beszélt a lányomhoz, de ez egyáltalán nem szegte kedvét, sőt, leste a néni minden mondatát, mozdulatát. A végén persze jót falatozott a zsemléjéből. Olyan látványosan jól érezte magát a gyerek és olyan meggyőző volt, amit ott hallottunk a tanároktól, hogy még a záróra előtt megszületett az elhatározás, és ott helyben leadtuk a jelentkezést a Waldorf-iskolába.
Azóta voltunk interjún is. Itt két kedves óvó néni Eszterrel kapcsolatban minden apró momentumról kikérdezett minket. Olyan dolgokra voltak kíváncsiak, hogy: milyen volt a terhességem Eszterrel, természetes módon született-e, mikor kezdett el mászni, és mikor jött ki az első foga, meddig szopott, mikor kezdett el járni, mi volt az első szava, és mióta szobatiszta. Mivel már hónapok óta nem találom a babanaplót, néhány kérdésre csak megközelítő választ tudtunk adni, mert bármilyen furcsán is hangzik, olyan régen voltak már ezek a dolgok, és azóta annyi minden történt. Pedig még csak négy és fél éves a lányom. Így aztán mostanra teljesen megértettem, miért van az, hogy anyukám szinte semmire nem emlékszik csecsemőkori ténykedéseimből. Azért, ha valaki hozzánk hasonlóan a Waldorfot választja, előre szólok, készüljön fel ezekre a kérdésekre.
A beszélgetés pedig azzal zárult, hogy megkérdezték tőlünk, hogy mi mit várunk ettől az iskolától a gyerek fejlődése szempontjából. Mondanom sem kell, hogy ezzel a kérdéssel teljesen a szívünkbe zárták magukat. Tud valaki még olyan iskolát mondani, ahol erre még kíváncsiak a pedagógusok? Mert én egész eddig nem tudtam.
Igaz, hogy ez is fizetős iskola, és bár korábban határozottan hangoztattam, mennyire kizárt, hogy mi ilyen intézménybe írassuk a gyerekünket, de azért az a havi 350 euró, amit a Waldorfért kell fizetni, összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint például a St. George’s 1000 eurója, vagy amit jelenleg a bölcsiért fizetünk. Nos, azt hiszem, csak kibírjuk gazdálkodni valahogy.
Ha a Waldorfra és a gyerekemre gondolok mostanában, akkor néha némi irigység is vegyül a dologba. Komolyan mondom azt érzem, hogy kedvem lenne nekem is kijárni ezt az iskolát, és a csuda vigye el, nekem nem lehet! Pedig milyen jó lenne énekelve megtanulni a szorzótáblát, órán kötögetni, horgolni, szobrászkodni, epochális rendszerben tanulmányozni mondjuk az ókort. Milyen jó, hogy itt értékelnek a tanárok és nem feleltetnek a visszaböfögött tananyagban hiányosságokra vadászva. Itt meghallgatják majd az egyéni véleményeket és ötleteket is. A fene vigye el, hogy már 37 éves vagyok! De talán egy másik dimenzióban, most lehet éppen waldorfos kisdiák és Eszter osztálytársa vagyok…
