Amikor valaki megkapja az uniós tisztviselői állását, akkor fel kell készülnie rá, hogy itt meglehetősen hosszú, 9 hónapos próbaidővel kezdődik munkája. Így aztán mi óvatosan és megfontoltan úgy döntöttünk, hogy bútorozott albérletbe költözünk, hogy ne kelljen bútorokat hurcibálni Magyarország és Luxemburg között, ha esetleg csak a próbaidő végéig tartana luxemburgi kalandunk. Mások, nálunk bátrabban bútorozatlan albérletet vettek ki, ami mellett szintén nagyon sok racionális érv szól: egyrészt, az EU állja egy költözés költségét ide, és egyet vissza; másrészt, itt is lehet olcsó bútorokat kapni; harmadrészt, így nekik nem kell vigyázni a tulaj sokszor furcsa ízléssel berendezett lakásának bútoraira és dekorációira. A tulajdonosnak pedig sajnos nemcsak Magyarországon, de itt sem érdeke, hogy lakását praktikus, könnyen rendben és tisztán tartható berendezéssel szerelje fel. Volt olyan tulaj, aki a bérlőnek különböző nippeket tett a WC-jébe, amiket nem lehetett elmozdítani, és mivel a bérleti díjban itt a takarítás is benne foglaltatott – ami egyedülálló pasiknak ideális – a tulaj alkalmazásában álló takarító néni ezt hetente ellenőrizte is.
A bérleményre itt tényleg nagyon-nagyon kell vigyázni! Egy pecsét a falon, és oda a kaució kiköltözéskor. Azt itt már többen megtapasztaltuk, hogy hiába vagyunk mi meggyőződve arról, hogy a lakást rendben adjuk vissza a tulajdonosának, ő akkor is előállhat egy olyan okkal, amire mi álmunkban sem gondoltunk volna, és máris oda az egy-, sok esetben kéthavi bérleti díjnak megfelelő kaució. Íme egy indok, amire én azt mondom mondvacsinált. Az egyik lánynak azért nem adta vissza a tulaj a kauciót, mert állítólag nem nyírta rendesen a füvet. Sajnos kevesen rendelkezünk annyi kurázsival és elszántsággal, mint ez a lány, aki jogi útra terelte az ügyet.
Mi sem követtük ezt a példát, amikor első lakásunkból kiköltözvén Madame R., a tulajdonos úgy döntött, hogy megtartja magának a kauciót. Csak dühöngtünk, majd próbáltuk magunkat gyorsan túltenni a dolgon, mert akkor már 6 hónapos terhesen új otthonunk bebútorozása sürgetett minket. Madame R. azzal az indokkal nem adta vissza a kauciót, mert poros volt a függöny, és mert a kék színű párnánk foltot hagyott az ágy végében, a falon. Na ja, ez tényleg 1200 eurós kár! Csak nem a Madame-nak, hanem nekünk. Nem kell tehát ahhoz bútort törni, eszcájgot lenyúlni, falból vezetékeket kitépni, hogy megfosszanak minket több ezer eurótól.
A sok uniós dolgozó miatt keresleti a lakáspiac, ami érződik is az ügynökök hozzáállásán. Aki keres, abból sok van, és túlnyomóan külföldiek, ezért velük lehet packázni; aki kínál, abból kevés van, és túlnyomóan luxemburgiak, őket meg kell tartani. Ezt a tételt sokakkal együtt mi is saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Az ingatlanközvetítő, akinek a szerepét csak nagyon kivételes esetben tudjuk kikerülni, szinte soha nem a mi érdekeinket védi, hanem a tulajét, annak ellenére, hogy a munkáját minden esetben mi fizetjük, és nem a tulaj. És ez a díj szintén nem csekély, összege megegyezik egy havi bérleti díjjal, plusz az áfa.
Most képzeljenek el egy családot egy szem kiskorúval, akik lehet, hogy magyarországi otthonuknál nagyobb, mondjuk, 60-70 négyzetméteres lakást szemeltek ki, majd az ingatlanos vagy a tulaj azt mondja: nem, ezt nem adhatom ki, mert túl kicsi lesz Önöknek. Ebben a lakásban ugyanis a nappali mellett csak egy hálószoba van. Istenem! Egy ilyen nagyságú otthon egy fiatal magyar párnak sokszor álmai netovábbja, itt meg azt mondják, hogy szűkös lesz nekik. Az igazság valahol az lehet, hogy féltették a lakást a „népes” 3 tagú famíliától, nehogy a bezártságérzés miatt szétdühöngjék magukat, és kárt tegyenek a lakásban. Ily módon vagyunk mi itt elkényeztetve a nagy terekkel, ami miatt én most ott tartok, hogy ha hazamegyek 54 négyzetméteres budapesti otthonunkba, akkor bár én nem vagyok fóbiás alkat, de annak klausztro fajtája ott mégis megkísért. Szűknek érzem a folyosót, nem tudom hova lépjek, és nem tudom, mit verek le, ha hirtelen megmozdulok, pedig nem vagyok egy Brünhilda-alkat.
Van példám a másik, azaz a tulajdonosi oldal buktatóiról is. Mostani tulajdonosunk, egy kedves luxemburgi házaspár évekig Németországban dolgozott, majd úgy döntöttek visszatérnek, és szerettek volna beköltözni lakásukba. Az akkori lakók kaptak 3 hónapot arra, hogy találjanak maguknak egy új albérletet, de nekik valószínű nem nagyon akaródzott elköltözni innen, ezért a 3 hónap elteltével közölték, hogy nem találtak új apartmant. Lakókat pedig kitenni nem lehet. Így aztán a tulajdonosok kerestek maguknak új otthont, a lakók pedig maradtak még jó pár évig.
A bérleti díj összegét menetközben nem szokás emelni. Ha kifogtunk egy jó apartmant, ahol már több éve lakunk, akkor nem valószínű, hogy a tulaj egyszer csak áremelkedést jelent be az emelkedő inflációra, a piaci árak változására, rossz kedélyállapotára, vagy valami másra hivatkozva.
Itt Luxemburgban minden év októberében készül egy összeírás. Bedobnak a postaládánkba egy nyomtatványt, amiben a következőkről kell nyilatkoznunk: az adott ingatlanban mi tulajdonosok, vagy bérlők vagyunk-e; ha bérlők vagyunk, akkor mennyit fizetünk; hányan laknak a lakásban, és ebből hányan dolgoznak és hol; hány kiskorú van, és tartunk-e kutyát, hány tévékészülékünk és mobiltelefonunk van; olvasunk-e esténként és mi a fogkrémünk márkája. Ezek után próbáljon a tulaj kibújni az adózás alól!
