Szeptember 25-én, vasárnap nyílt napot tartottak két luxembourgi színházban: a Grand Théâtre-ban (olyasmi, mint nálunk a Nemzeti Színház) és a Théâtre des Capucines-ben. A nyílt nap célja, hogy minél nagyobb közönség ismerje meg az új évad programjait és a luxemburgi színházi világot. Ennek érdekében az összes színházi dolgozó − beleértve színészt, rendezőt, zenészt és dekoratőrt − készséggel állt a látogatók rendelkezésére, hogy beszéljen a színházról és válaszoljon a kérdésekre. Idegenvezetőként járták körbe az épületet az érdeklődőkkel, hogy megmutassák nekik a kulisszák mögötti területeket is.
Minden nagyrabecsülésem az övéké, amiért külön programmal készültek a gyerekeknek. Mert kérem, ez az, ami hét év után minket újra becsábított a színházba. Tudom, iszonyú ciki, de bizony mi már ilyen hosszú ideje nem mentünk színház közelébe. Ez a mi esetünkben azért különösen furcsa, mert annak idején a férjemmel rendszeresen jártuk Budapest különböző színházait. Legkedvesebb színházunkban, a Katonában még pártoló tagok is voltunk, hogy elsőként foglalhassunk jegyet minden hónap elején akár több darabra is.
Mióta Luxemburgban élünk sikerült teljesen immúnissá válnunk a színházzal szemben. Ha jól végiggondolom, ennek egyik oka kezdetben az volt, hogy annyi más új dolog volt, amit fel lehetett fedezni. Na, meg nálam a nyelvtudás hiánya is ott volt akadályként. Később pedig... hát ugye a gyerek, akire minden mást is rá lehet fogni. Most mégis Eszter volt az, aki miatt újra betettük a lábunkat egy színházba, sőt végre egy luxemburgi színházba.
 |
| Grand Théâtre |
11 órakor kezdődött a Tock Tock (Kopp-kopp) című előadás, amit három- és hét év közötti gyerekeknek szántak a Grand Théâtre-ban (Nagy Színházban szó szerint). Eszter már látta egyszer ezt, amikor tavaly az óvó nénije elhozta az egész osztályt erre a darabra. Állítólag akkor tetszett neki, így számunkra nem volt teljesen zsákbamacska a produkció. A belépés ezen a napon ingyenes volt, emiatt hosszú sor kígyózott a színház egy részén folyosókon át tekergőzve. Mégis meglepetésként ért minket, amikor bejelentették, hogy megtelt a terem, nem lehet már senkinek bemenni. Pedig szinte mi következtünk volna!
Szerencsére a színház repertoárjában voltak hoppon maradt gyerekek szórakoztatására szánt programok is. Ilyen volt az emelet aulájában berendezett arcfestés. Négy igazán profi sminkesnek köszönhetően a gyerekeink a szemünk előtt változtak át fantasy-lényekké. Aztán ott volt a rengeteg szuvenír − minitükör, kitűző, toll, lufi −, ami mind-mind a színházat hivatott reklámozni, a gyerekek pedig mint lelkes kis szarkák gyűjtötték be őket. Ezzel egy időben elemi erővel szabadultak rá az előre kikészített nyalókákra, gyümölcsízű cukorkákra és Haribo-gumimacikra. A lejmolás végső fázisaként még színházi reklámszatyrot is kértünk, hogy legyen mibe tenni a rengeteg “szajrét”.
Míg Eszter barátaink csemetéivel ilyen jól elbandázgatott, addig férjemmel a különböző színházak programjairól tájékozódhattunk. Kiderült, a legtöbb színháznak vannak gyerekelőadásai, sőt legtöbbször különböző korcsoportokat megcélozva. Luxembourg többnyelvűségéből adódóan ugyanannak a darabnak lehetnek luxemburgi és francia nyelvű változatai is, de nem ritka a szöveg nélküli előadás sem.
 |
| A színház első emeleti folyosója |
Ilyen szöveg nélküli előadás volt a Tock Tock is, amit aznap másodjára is bemutattak 13.30-as kezdettel. Biztosra akartunk menni, ezért 13 órakor már ott álltunk a sorban, és bár nem a legelején, de kétségtelenül az élmezőnyben. Mikor beléptünk a terembe, akkor értettem meg, hogy 11 órakor miért nem sikerült bekerülnünk. Egy picike kis kamaraterem volt, körülbelül húsz felnőtt férőhellyel és mondjuk úgy harminc gyerekhellyel. A gyerekek a felnőttek előtt külön, egy fából készült, lépcsősen kiképzett dobogón ültek, meg páran a dobogó előtt szivacspárnákon, a földön. Köztük volt Eszter is. Annak ellenére, hogy elől álltunk, nekem már csak egy pótszék jutott a gyerekek sora mellett, a férjem pedig mivel gálánsan átadta a helyét egy pici babás apukának, előttem a földön próbálta meghúzni magát. Iszonyat sokan zsúfolódtunk össze ebben a parányi teremben, ahol az emiatt kialakuló levegőtlenség engem eléggé megviselt.
A színpad fából készült, és különálló, külön mozgatható téglatestekből állt. A táncosnő, az előadás elején, az egyik felnyíló téglatestből csusszant ki egy madzagot szorítva. Majd csecsemőpózban szopta az ujját, rúgkapált a lábával és kalimpált a kezével, végül egyik oldaláról a másikra gurult végig a színpadon. Kellett egy kis idő, amíg megértettem, hogy a madzag a köldökzsinórt szimbolizálja, és ahogy a szűk téglatestből kipréselte magát, az nem volt más, mint maga a születés. A darab folyamán végigvették a gyermekkor összes stációját: a csúszó-mászó korszakot, a tárgyak-játékok felfedezését, a dackorszakot. Mindezt ütemes, táncmozdulatokra emlékeztető mozgással, amit végig kísért a zene és a különböző hangeffektusok, de szöveg (luxemburgiul) csak annyi volt, ami egy gyerek beszédpróbálkozásaiból fakad.
 |
| A színház előcsarnoka |
Én ugyan megértettem miről szólt a darab, de nekem is kellett egy kis idő, amíg leesett a tantusz. Ám vegyünk egy három- vagy akár hétéves gyereket, lefogadom, hogy ha nem magyarázzák el neki előtte, akkor erre nem jön rá magától. Ellenben harminc percig néma csöndben kell végignéznie, amíg egy néni furcsa koreográfiára táncikál a színpadon. Egy ilyen korú gyerek azt szereti, ha van egy hős, akivel azonosulhat, akivel önfeledten végigkacaghatja és végigszurkolhatja az előadást. Még szerencse, hogy néha beiktattak egy-egy humorosabb részt, hogy egy kicsit oldják a légkört. Ilyen volt, amikor a táncosnő-gyerek durcizott, vagy amikor saját magát pofon ütötte, vagy amikor belerúgott a saját lábába.
Amit viszont nagyon élveztek a gyerekek, hogy a darab végén megengedték nekik, hogy felfedezzék a színpadot, csúszkálhassanak rajta, bujkálhassanak benne, ahogy a néni tette. Sőt, a táncosnő a végén együtt táncolt a kicsikkel, és minden mozdulatát lesve utánozták a darab különös koreográfiáját.
