2010. szeptember 29., szerda

Vizsgázik az autóm (meg én is)



Idén elmúlt hároméves az autóm, s mint ilyen vizsgakötelessé vált. Ha ezzel nem lettem volna tisztában, az se lett volna baj, mert a sandweileri vizsgaközpont, ahová tartozom, automatikusan figyelmeztetett erre egy levélben, amelyben hatékonyságból vagy udvariasságból, automatikusan felajánlottak egy időpontot. Ezzel a lehetőséggel természetesen nem kötelező élni, de mint számomra később kiderült: jobb, ha igen. Sajnos, ha akartam volna se tudtam volna elmenni azon a szeptember eleji napon, amit nekem megjelöltek, mert mi akkor még nyaraltunk. Így hát magam választhattam ki azt a viszonylag nyugis napot és órát, amikor már túl voltunk az iskolakezdés hercehurcáin, és tudtam, hogy Eszternek hosszú napja lesz az iskolában. Mert oda lehet ám látogatni a Contrôle Technique-hez időpont nélkül is.






Soha nem voltam még műszaki vizsgán, nemhogy Luxemburgban, de Magyarországon sem, mivel soha nem volt előtte autóm. Eléggé be voltam parázva miatta. Mert nem elég, hogy most csináltam először, de mindezt még külföldiül is kellett megoldanom. Egy pszichológus tutira azt mondta volna nekem, hogy „igen, igen, fél kimerészkedni a komfortzónájából“. Próbáltam rávenni a férjemet, hogy ugyan már, menjen el ő helyettem, vagy legalább jöjjön el velem – mindhiába. Megingathatatlan maradt azzal az elképzelésével, hogy ezt nekem egyedül kell megoldanom. Az érvei a következők voltak: először is, ez az én autóm, másodszor, felnőtt ember vagyok, és harmadszor, neki erre nincs ideje. Mit sem ért a szempilla-rezegtetés, amit bevetettem, ezzel sem jártam nála sikerrel. Bezzeg a lányom! Neki mindig bejön – bár könnyű annak, aki méretes pillákkal rendelkezik. Arra azért rá tudtam venni, hogy átnézzük a kocsi papírjait, amiket majd kérhetnek tőlem, és hogy átvegyük a fontosabb szavakat, mint phare (fényszóró), feux anti-brouillard (ködlámpa), feux de route (reflektor), clignotant (index) és a többi. Aztán jöhetett a nagy levegő és az indulás.

Mikor odaértem két sor közül lehetett választani – avec rendez-vous (időponttal rendelkezők) és sans rendez-vous (időponttal nem rendelkezők). Az egyikben legalább hat autó várakozott, a másikban senki. Mit gondolnak, melyik volt az, ahol senki nem várakozott? Bár lehet, hogy logikusabbnak tűnne, hogy a randevú nélküliek várakoznak, ez esetben azonban én állhattam be az üres sorba. Itt egy katonásan pattogós stílusban beszélő úriember kérte el tőlem az autó papírjait, majd megkért, hogy adjak nagy gázt. Az első bénázásom itt esett – elfelejtettem neutrálisba rakni a sebességváltót (automata autóról van szó). Mázli, hogy nem nyomtam egyből tövig a gázpedált, mert lehet nagyon kilőttem volna. Miután ezzel megvoltunk megkaptam egy sárga műanyag dosszié kíséretében az eligazítást, hogy álljak az egyes számmal jelzett sorba. Nos, hiába kárörvendeztem magamban az elején, hogy milyen jó, hogy nem randevúval jöttem, mert – hahaha! – náluk sorállás van, nálam meg – hahaha! – senki. Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy az a sor, amelynek tagja lettem majdnem kilométeres, míg a randevús autók lendületesen egyből a következő ablak elé hajthattak. Eleinte azzal biztattam magam, hogy óh sebaj, biztosan nagyon gyorsan halad majd a sors, ám miután harminc percen keresztül meg se mozdult a sor, rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Ötpercenként néztem az órám, és kezdtem nagyon elkeseredni. Hívtam a férjem, hogy panaszkodjak, jó hosszan – azzal is telik az idő. Ha nem viszek könyvet, meg ipodot, esküszöm csendben meg is őrülök.

Szemben velem, az úttest túloldalán sorakoztak hívogatóan a boltok – az Aldi, a Chausea, a Casa –, ahová simán átugorhattam volna egy kényelmes bevásárlásra. Aztán ott volt a Passage Fitness is, ahol egy rövid edzést is megejthettem volna. A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy egy olyan sávban kellett végighaladni a következő állomásig, ami jobbról-balról műanyag elválasztó elemekkel volt kirakva, olyanokkal, amiket autópályákon is használnak sávelhúzáskor. Szóval, ha a hosszú várakozási idő miatt elszámítom magamat, és mennem kellett volna a gyerekért, vagy ne adj isten, véletlen rám jött volna a pisilés, akkor sem állhattam volna ki a sorból, hacsak nem okozok nagy ribilliót. Szerencsémre Eszternek hosszú napja volt, és a pisilés se kerülgetett, de az adrenalinszintem vészesen emelkedett.







Két óra elteltével, már egészen belenyugodtam a sorsomba, amikor egy lámpához közelítettem, ami egyszer csak zöldre váltott. Szinte éreztem, hogy nálam már pirosra akar váltani a dög, de nem hagytam magam, eljátszottam azt a kisautó-tulajdonost, aki azt képzeli, hogy mindenhová befér és mindenhová bepofátlankodhat, és áterőszakoltam magam a képzeletbeli sorompón. Itt egy fazonnak 23 eurót kellett átnyújtani, ami nevetséges összeg a magyarországi vizsgadíjakat ismerve. Igaz, hogy odahaza nem kell évente menni, de a 17 ezer forintos díj, amit otthon elkérnek, így is elég vérlázítóan hangzik.

Az ötös számú sor, ahová irányítottak megint lassabban haladt, mint a többi. Ám a szaki, akihez kerültem, nagyon bizalomgerjesztő volt. A legértelmesebb és legbarátságosabb ábrázatú férfiember a teremben. Pont ilyenre volt szükségem. Megnyugtató hangján azonban olyan halkan beszélt, hogy a zajos teremben semmit nem hallottam abból, amit kért. Amikor viszont mégis megértettem a clignotant (index) kifejezést, lányos zavaromban a jobboldali kart mozdítottam el, ezzel beindítva az ablaktörlőt. Azt hittem elsüllyedek, vörös voltam és továbbra is összevissza kapkodtam. A végén a pasi, már minden kérés után egyből jött az ablakomhoz és inkább maga kapcsolta be a kért lámpákat. Mikor látta mennyire zavarban vagyok, még valami megnyugtatót is próbált mondani. Utólag is, csók az édes pofikájára ezért!

Aztán szerencsémre, már nem nagyon kellett csinálnom semmit. Az, hogy egy szerelőakna felé kellett állnom, már gyerekjátéknak tűnt. A fékvizsgálatnál pedig az autóból is ki kellett szállnom, és ezzel már vége is volt a műszaki átvizsgálásnak.

Azért még hátra volt egy utolsó megmérettetés. Mivel csak egy ablak volt nyitva, hogy a sikeres vizsgáról szóló papírokat átvehessük, egy sorba kellett az összes, körülbelül hat sorból érkező autósnak rendeződnie. Hál' istennek, mindenki udvarias volt, még én is, pedig akkor már a harmadik óra eléréséhez csak perceim voltak hátra.

Hazaérve azért az a jóleső érzés kerített hatalmába, hogy igen, megcsináltam, bár azt hiszem, elcsigázottabbnak éreztem magam, mint egy óra futás után. Sebaj, jövőre már komfortzónán belül leszek, ha újra jön a levél Sandweilerből!

2010. szeptember 17., péntek

École Française



Egész hét elején szaladgáltam. Alig tértünk vissza a nyaralásból, hétfő délután máris egy hosszú lista fogadott, amelynek tételeit szerdáig, az iskolakezdésig mind össze kellett készítenem, illetve ami nem volt meg, azt be kellett szereznem: esőkabátot, vízhatlan nadrágot, gumicsizmát, kistakarót, kispárnát, váltócipőt. Egy dolog fogott ki rajtam nagyon, az a nyüves állka, amit mások partedli néven ismernek inkább. Ennek viszont nagy méretűnek kellett lennie, az anyaga textilből és egy elasztikus pánt is szükségeltetett, amin a gyerek átdughatja a fejét. Volt nekünk itthon állkánk, minden kisgyerekesnek van ilyenje, csak épp egyik sem felelt meg a kritériumoknak. Hiába kerestem az IKEA-honlapján is, pont ilyen nem volt nekik, és ha nekik nincs, akkor általában nem nagyon tudom, hogy hova is mehetnék. Persze végigjárhattam volna Luxemburg összes gyerekboltját, csak arra most nem volt időm.

Itt Luxemburgban pont szeptember 15-én, a hónap közepén kezdődik az iskola, nem problémázva azon, hogy nem hétfőre esik az első iskolai nap. Talán jobb is így a gyerekeknek, az első hét így rövidebb, könnyebben elviselhető. Eszter is most kezdte volna a Waldorf-iskolát, de hihetetlen gyorsasággal más irányt vett az életünk és az iskolaválasztásunk. Nem, nem csalódtunk a Waldorf-rendszerben, és nem hallottunk senkitől semmi rosszat az iskoláról, ami eltántorított végül minket innen. Sőt, hétfőn reggel még a Waldorf-iskolának utaltam el a szeptember havi tandíjat, amivel elmaradtam a hosszúra nyúlt nyaralásunk miatt. Aztán egy órával később jött egy hívás – az Ecole Francaise-től…






Én persze, rossz szokásomhoz híven belesziáztam a telefonba, mert azt hittem a férjem hívott vissza, de egy női hang Bonjour!"-ral válaszolt, majd közölte, hogy az École Française-ből hív, és hogy lenne egy hely a lányunk számára. Ettől a hírtől, annyi információ kezdett el cikázni az agyamban, hogy majdnem lefagytam tőle. Azért próbáltam értelmesen válaszolni és időt nyerni, így csak annyit nyögtem ki, hogy ezt még át kell gondolnunk, mert időközben Eszter felvételt nyert a Waldorf-iskolába, és hogy a férjemet is meg kell kérdeznem. A hölgy viszont a lelkemre kötötte, hogy még délután hívjam vissza (gondolom lett volna sok más kis jelentkező a helyünkre). Aztán, amikor letettem a telefont, a gyönyörűségtől és a boldogságtól majdnem kiugrottam a bőrömből. Azt hiszem akkor sem lehetett volna rózsásabb a kedvem, ha a telefonban azt közlik velem, hogy megnyertem a lottóötöst. A gyereknek pedig egyfolytában azt kántáltam, hogy: francia iskolába fogsz járni! Mikor elértem a férjemet már a beszélgetés elején tudtuk, itt nincs min gondolkozni.

Talán sokan nem értik, miért ez a határtalan örömködés, de itt Luxemburgban, annak az esélye, hogy egy magyar állampolgárságú gyerek bekerül a francia iskolába, főleg a francia állami iskolába, egyenlő a nullával. Az Iskola? De melyik? című írásom első részében, már említettem, hogy az École Française-be csak azok a gyerekek járhatnak, akiknek, először is, már ide járnak a testvérei, másodsorban, akik francia állampolgárok, de itt élnek Luxemburgban, harmadsorban, a frankofón gyerekek, például a belgák, negyedsorban, a nem frankofón gyerekek, akik a francia oktatási minisztérium által elismert intézményből jönnek. A túljelentkezés általában itt sokszoros, így állítólag még a belgáknak sincsenek biztos esélyeik.

Volt egy magyar apuka, aki pár évvel ezelőtt ellátogatott az École Française titkárságára, hogy megkérdezze, leadják-e a jelentkezési lapot. Valójában azt szerette volna megtudni, hogy van-e esélyük bekerülni. A válasz a következő volt: nyugodtan leadhatják, de úgysem fogják a gyereket felvenni, mert nem elég, hogy magyar állampolgár, de a szülei EU-s alkalmazottak, és az EU-nak van saját iskolája, hát járjon oda a gyerek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a jelentkezési lap kitöltése és leadása 50 eurót kóstál.







Ezt a történetet mi annak idején hallottuk, és mások sem biztattak, amikor megemlítettük, hogy mi ide is próbálkozunk. Azt azért kicsit furcsálltuk, hogy miután elfaxoltuk a formanyomtatványt az adatainkkal, semmilyen értesítést nem kaptunk. Legalább annyit, hogy köszönik, megkapták, de sok a jelentkező, majd értesítenek. Teltek a hetek, és nem kaptunk értesítést arról sem, hogy már döntöttek, de a mi gyerekünk nem került be a kiválasztottak szűk körébe. Én néha gondoltam rá, hogy fel kellene hívni őket, hátha meg se kapták a jelentkezési lapunkat, de aztán ez ennyiben is maradt. Nem telefonáltunk, az esélytelenek nyugalmával vettük tudomásul, hogy ide úgy sem jutottunk volna be. Inkább azzal foglalkoztunk, hogy keressünk egy másik iskolát.

Tisztában voltunk vele, hogy innentől kezdve hiába is szeretnénk, francia nyelvű iskolában nem gondolkodhatunk. A Notre Dame Sainte Sophie jöhetett volna még szóba, de oda is körülbelül akkor kellett volna beiratkozni, amikor az École Française-be, és mivel azt feltételeztem, hogy ez egy erősen vallásos iskola – utóbb kiderült, hogy teljesen rosszul gondoltam –, nem is próbálkoztunk. Pedig a luxemburgi magyarok közül azok, akik szintén a francia nyelvű oktatást választják gyermeküknek, általában ide szokták leadni a felvételi lapot.

Maradtak tehát a luxemburgi nyelvű iskolák, s ezek között a Waldorf volt a legbartáságosabb számunkra. Az egyetlen problémánk csak az volt vele, hogy luxemburgi nyelvű. A Waldorfnak persze most kötelesek vagyunk három havi tandíjat befizetni az aláírt szerződés értelmében. Itt Luxemburgban az oktatási intézmények ezeket a szerződéseket nagyon komolyan veszik. A felmondási időt, ami általában két vagy három hónap, be kell tartani, ellenkező esetben fizetni kell, mint a katonatiszt. Ebben a helyzetben azonban, bármennyire nagyképűen hangzik is: a pénz nem számít. (Mennyi közhely van ebben a bekezdésben!)

Rajtam egyébként hatalmas nyomás volt amiatt, hogy azt éreztem, ajajj, gyorsan meg kell tanulnom luxemburgiul, majd aztán íziben németül, különben nem tudok majd segíteni Eszternek, ha mégis szüksége volna rá. Az a különös, hogy ezt a feszültséget, illetve annak elmúlását, most érzem igazán, hogy mégsem a luxemburgi nyelvű iskolában, hanem a franciában ért minket a tanévkezdés.








A végén pedig örömmel jelentem be, péntekre – amikor a gyerekem először evett a menzán – találtam partedlit. Textilt, nagyot, elasztikus pánttal! Ja, és az óvó néni is très sympaMinden jó, ha a vége jó…