2009. december 30., szerda

Luxembourgi Babilon



Amikor megérkeztem Luxemburgba az angolon kívül sajnos semmilyen más idegen nyelvet nem beszéltem. Milyen jó lett volna, ha annak idején nemcsak kacérkodom a francia nyelvtanulással, hanem el is kezdem, és milyen jó lett volna, ha a németet, amit el is kezdtem, nem hagyom abba azzal a felhorkanással, hogy ez milyen ronda nyelv. Valljuk be őszintén, lusta voltam! Pedig mind a francia, mind a német hivatalos nyelv a Nagyhercegségben, és nagyban megnövelte volna az önbizalmamat, ha a kettő közül valamelyik nyelv birtokában kezdem itteni életem. De ki gondolt még a 80-as években EU-csatlakozásra, meg arra, hogy emiatt én egyszer Luxemburgban fogok élni?








Eleinte aggódtam is azon eleget, hogy vajon hogyan boldogulok majd a hétköznapokban, amikor a férjem dologzik, és nekem kell majd egyedül intéznem a bevásárlást és a hivatalos ügyeket. Kiérkezésem után pár hónappal beiratkoztam ugyan egy francia nyelvtanfolyamra, de az abszolút nulla szintről eljutni az egyes szintre még nem jelentette azt, hogy tárgyalóképes is lettem. Ennek ellenére, csodák csodája mindent meg tudtam oldani, mert a fontosabb intézményekben – így a polgármesteri hivatalban, könyvtárban, postán – beszéltek angolul. Azóta azt is megtapasztaltam, hogy a gyerek- és háziorvosok nagy része is teljes természetességgel ajánlja fel az angol nyelvet, ha hallják, hogy a beteg külföldi, és egyik hivatalos nyelven sem kommunikál.

Nem tudom Önök hogy vannak vele, de én az angollal is úgy vagyok, hogy ha már 1-2 hétig nem volt alkalmam beszélni ezen a nyelven, akkor olyan lassan indulnak be a fogaskerekek az agyam nyelvi központjában, hogy szinte csak a csörgést-csattogást hallom, ami nagyon megnehezíti a gördülékeny társalgást. Persze, aztán ahogy a futásnál is, pár perc után itt is be lehet melegedni, de sajnos az emberi kapcsolatok már csak olyanok, hogy sokszor csak a „bemelegítés idejéig tart egy baráti csevej, vagy például az orvosi rendelőben a tünetek ismertetése. Az ember lánya ilyenkor lázasan keresi a megfelelő szót, ami természetesen akkor nem, de a beszélgetés végeztével mindig eszünkbe jut, de akkor már… too late!

Komolyan mondom, ehhez képest a luxemburgiak nyelvi zsenik! Akár németül, akár franciául, akár angolul kell tárgyalniuk, gond nélkül váltanak egyik nyelvről a másikra. És akkor még nem is említettem, hogy ezen a három nyelven kívül egymás között ők a luxemburgi (lëtzebuergesch) nyelvet használják, ami egy moseli frank dialektus francia szavakkal felturbózva. Érdekesség – én is most olvastam –, hogy néhány németországi dialektustól eltekintve az erdélyi szász nyelv mutat nagyon nagy hasonlóságot vele. Korábban, amikor azt gondoltam, hogy a hollandnál nem létezhet kellemetlenebb hangzású nyelv, nagyot tévedtem. Ennek ellenére a lëtzebuergesch nagy reneszánszát éli napjainkban, és a nemzeti identitás szimbóluma lett egy olyan országban, ahol a lakosságnak csak kicsivel több, mint a fele luxemburgi állampolgárságú. Egy 2006-os felmérés szerint 40 százalék a külföldiek aránya (460 ezer lakosból 270 ezer csak a luxemburgi), ami a legmagasabb Európában, és ebben benne vannak azok a külföldiek, akik a viszonylag könnyen megszerezhető luxemburgi állampolgárságot megkapták. És higgyék el, nagyon sokan vágynak a luxemburgi állampolgárságra, elsősorban a portugálok és a jugoszláv utódállamokból érkezők.

A lëtzebuergesch elsősorban beszélt nyelv, és annak ellenére, hogy akkora területen beszélik, mint egy kisebb magyarországi megye, 8 különböző dialektusát különböztetik meg (bár ebbe beleszámoltam a belgiumi Luxembourg tartományban beszélt egyik dialektust is). Az egységes nemzeti nyelv megalkotása céljából 1976-ban közzétették a nyelvtani és helyesírási szabályokat, majd 1984-ben a hivatalos nyelv rangjára emelték a német és a francia mellett. Azóta születnek luxemburgiul novellák, színdarabok, de írott sajtó még mindig nem jelenik meg ezen a nyelven.

Szintén luxemburgi sajátosság, hogy ez a három nyelv nemcsak hivatalos, de beszélik is őket! Nem úgy, mint Belgiumban, ahol a vallonok nagy része egyáltalán nem beszél flamandul (hollandul), és a flamandok is inkább választják az angolt második nyelvnek, mint a franciát!

És akkor a luxemburgiak még tanulnak „idegen nyelvet is, többnyire az angolt, amit megint csak folyékonyan beszélnek. Könnyű nekik, mondhatnánk, az általános iskola első osztályától kezdve németül tanulnak mindent, majd fokozatosan elkezdenek ismerkedni a franciával, hogy pár év múlva minden tantárgyat franciául tanuljanak. A sok nyelv használata miatt kiskoruktól kezdve az agyuk olyan edzésben van, hogy meg se kottyan nekik még egy-két plusz nyelv.

Luxembourg pedig egy olyan multikulturális, többnyelvű főváros, ahol jelentős számban van képviselve az Európai Unió mind a 23 nyelve az itt található számos EU-s intézmény miatt. Képzeljék el, hogy Kirchbergben, az európai uniós negyedben, egy auchanos bevásárlás során délben, amikor a sok uniós tisztviselő kiszabadul a munkahelyéről, majd beszabadul az üzletbe, micsoda bábeli zűrzavar van!

2009. december 16., szerda

Karácsonyi zűrzavar



Nehezen találni nálam lelkesebb karácsony- és Mikulás-rajongót. A családi fáma szerint még 2 éves sem voltam, amikor a sok bömbölő óvodást lepipálva egyedül, szülői kíséret nélkül mentem ki a piros sapkás öreghez a karcagi ifjúsági ház színpadára és hangosan követeltem: „Mikulás bácsi, csomag, csomag!“ (Na, nem ilyen artikuláltan, de ez volt az értelme.) Ez a lelkesedésem azóta sem lanyhult, így most már kiskorú gyermekemet fertőzöm ezzel a szenvedéllyel. Nálam már kicsivel az adventi időszak előtt elkezdődik a dekorálás, és ha egy szép kézműves díszt látok, ami piros, zöld vagy aranyszínű, teljesen bezsongok, és egyből birtokolni akarom.







Rajongásomból kifolyólag minden gyerekkönyvet beszereztem, ami ebben a témában megjelent, legyen az magyar, angol vagy francia nyelvű. És akkor itt jön a bökkenő! Valahogy el kellene magyarázni a gyereknek azt, ami előttem sem tiszta. Mi a különbség a Télapó és Mikulás között? A franciák ezt úgy oldották meg, hogy december 6-án jön a püspöksüveges Saint Nicolas aranybotra támaszkodva a „virgácsos ember“ kíséretében, és karácsonykor jön az amerikai típusú Père Noël. Tehát, mondhatnám azt, hogy a Mikulás hozzánk is december 5-én este jön, a Télapó pedig karácsonykor, de nem tehetem, mert a magyar versek, dalok nem így szólnak. Vannak ugyan mikulásos verseink, de egy dalocska kivételével már csak a Télapóról énekelünk.

Az sem világos, hogy ki hozza az ajándékot szenteste? Télapó, akit a külföldi „szakirodalom“ szerint várnak a gyerekek, és aki nekünk hol Santa Claus, hol Père Noël? Vagy a Jézuska, aki az én gyerekkorom ajándékozója volt? Egy ideig erőltettük Eszternél is a jézuskás verziót, de nem arattunk vele túl nagy sikert. Most őszintén, egy újszülött hogyan volna képes ajándékot osztogatni? Vagy netán az angyalkák?

Ja, és akkor még nem is említettem a helyi tradíciót! A nagy ajándékot a luxemburgi gyerekek számára a Kleeshen (Mikulás) rakja az ablakba december 5-én. Ehhez képest december 24-én kevésbé titokzatos körülmények között hozza a Jézuska (Chrëschtkand) a sokkal szerényebb ajándékot. Sokan a fenyőfát már az adventi időszak elején feldíszítik. Szóval láthatják, nagy a káosz, de főleg az én fejemben, mert már előre attól félek, hogy a gyerekem nekem szegezi ezt a kérdést, és akkor jaj nekem!

Eszter szerencsére ebből nem csinál problémát, ő egyszerűen elintézte ezt magában, s minapi kijelentéséből ez egyértelművé is vált: „Hozzám ne a Saint Nicolas jöjjön, mert az gyalog jár, hanem a Télapó, mert az tud repülni a szánján!“ Igaza van, mi a garancia arra, hogy egy gyalogosan járó öregember ki tudja hordani a csomagokat egy éjszaka alatt? Lehet, hogy ide se érne!






Na, és mi a helyzet az adventi kalendáriummal, amibe ha én előre beletenném a mini édességeket, akkor az egy este alatt elfogyna? Elárulom, nálunk itt jönnek a képbe az angyalkák, akik minden este eldugnak egy-egy ajtó mögé valamit, hogy könnyebb legyen a várakozás, és hogy tudjuk számolni a napokat december 24-ig.

Egy másik probléma, hogyan oldjuk meg a fadíszítést? Együtt a gyerekkel vagy nélküle a meglepetés reményében? Mi azt szeretnénk, ha neki ez még egy titokzatos, misztikus dolog lenne. Szeretnénk látni a csodálkozó arcát, csillogó szemét, mert olyan édes, hogy ő még elhiszi ezeket a meséket. De mikor is kerítsünk rá sort, ha a gyereket 10 óra előtt soha nem tudjuk az ágyba imádkozni és néha 11-ig is eltart a könyörgésünk. (Sajnálom, mi liberális szülők vagyunk, fenyítéssel, veréssel nem fogjuk ágyba parancsolni, köszönöm előre is az ilyen ötleteket!) Persze az sem jöhet szóba, hogy lepasszoljuk egyik vagy másik nagyszülőnek, mert mi itt csak magunkra számíthatunk. Így kénytelenek voltunk meghozni a döntést, miszerint már lehet, hogy 21-én felállítjuk a fát, mert akkor még van bölcsi, és így a gyerek addig távol tartható.

Végezetül pedig még egy dilemma: hol ünnepeljünk? Mi van akkor, ha a gyereknek hiányzik a család, és egyfolytában a nagymamákat, nagypapákat emlegeti? Mi viszont halálosan fáradtak vagyunk már a gondolatától is annak, hogy megint 2800 kilométert kell megtennünk autóval oda-vissza ahhoz, hogy együtt legyen a család. Repülni nem szeretünk, mert Luxemburgból nincs közvetlen járat Magyarországra és különben is, ilyen utolsó pillanatig hezitálóknak, mint mi, már a csillagos ég a repülőjegy ára, még a Wizzair-nél is. Ráadásul, ehhez el kell mennünk 200 km-re Charleroi-ba, Brüsszel mellé, ahol a magyarországi tartózkodás hosszúságától függően fizethetjük még az autó parkolási díját is. Az út időben pedig nem sokkal kevesebb így, mint autóval. Ha mindenre hagyunk rendesen időt, akkor körülbelül 7 és fél óra alatt érnénk haza a keleti országrészbe, s ezenkívül még az ajándékok nagy részét is otthon kellene hagyni a szigorú poggyászfeladási szabályok miatt. Na ugye, ezt senki nem akarja!

Drága kislányom, vedd tudomásul, hogy fáradt szüleidre tekintettel, idén Luxembourgba jön a Télapó, a Jézuska, vagy ki a csoda is?

2009. december 9., szerda

Volt egyszer egy nagykövetség


Ma reggel, amikor szokásos reggeli kocogásom során a rue Marie Adeleïde-en is elhaladtam, láttam, hogy a ház, amelyben egykor a luxembourgi magyar nagykövetség volt, még mindig kiadó. 2009 augusztus végén költöztek ki az épületből, ami mindössze 7 évig működött itt. Most üresen áll és új bérlőre vár. Pedig nem is volt rég, amikor unatkozó feleségként az első zsebpénzemet kerestem meg ebben a csinos kis villában. 2004. október 23-án a követség fogadást adott luxemburgi és más európai politikusok számára, és mivel a követség két női munkatársának, Cilinek és Idának segítségre volt szüksége, két másik magyar csajszival együtt elszegődtem szendvicskészítőnek, ruhatárosnak, pincérnek és mosogatónak. Mi rettenetesen jól szórakoztunk ez alatt a két nap alatt; nem munka, inkább móka volt ez számunkra, s joggal állíthatom a vendégeknek sem volt oka panaszra.







A bezárás tényéről értesülve a luxembourgi magyarok honlapján élénk diskurzus alakult ki arról, hogy szükség van-e egyáltalán Luxembourgban külképviseletre vagy sem. Pro és kontra hangzottak el érvek arról, hogy hasznos-e a nagykövetség, illetve külön a konzulátus tevékenysége. Minket, itt élő magyarokat azt gondolom, leginkább a konzulátus hiánya érint érzékenyen. Mert képzeljék csak el, milyen kényelmes volt nekem 2006 májusában, a választások idején átsétálni a tőlünk két utcányira lévő konzulátusra, majd a pár hónapos Esztert bömbölő állásba helyezni, amit megjegyzem, egyáltalán nem volt nehéz elérni nála, mert ha nem fogtuk és ráztuk a fenekét folyamatosan, akkor Eszter addig ordított, amíg el nem érte az általa optimálisnak vélt állapotot. Szóval, elég volt őnagyságát visszahelyezni a babakocsiba, mire éktelen oázásba kezdett, s mi már mehettünk is a sor elejére szavazatainkat leadni. Vagy milyen nagy segítség volt az is, amikor kislányunk anyakönyvi kivonatát, illetve jövőbeni hazautazásunk reményében útlevelét – a schengeni határ, akkor még Ausztria és Magyarország között húzódott – itt helyben meg tudtuk igényelni. Na, jó, legalább egy hónapot kellett várni, de életünkben egyszer legalább hagytunk időt az ügyintézésre, és nem az utolsó pillanatban kapkodtunk.

Nem voltam elragadtatva viszont a konzulátus tevékenységétől akkor, amikor feltörték az autómat, és itt álltam jogosítvány és egyéb hivatalos papírok nélkül. Hiába fordultam a konzulátushoz segítségért, az új ügyintéző hölgy még csak sajnálatát sem fejezte ki azért, hogy semmit nem tudott tenni az érdekemben. Én megértem, hogy az ő tevékenységük is korlátozott, ezért botorság volna tőlem, ha ezt sérelmezném, de egy kis empátia sokat segített volna akkori állapotomban. A luxembourgi magyarok honlapján újraolvasva a nyáron ebben a témában felpezsdült vitát, nyilvánvalóvá válik, hogy néhány a konzulátusi munkával elégedetlenkedő hozzászólás ellenére a konzulátusi tevékenység hasznosságát és fontosságát illetően a többség egyetért. Felmerül a kérdés, ha hatékonyabb lenne a konzuli ügyintézés, ha tényleg lehetne ügyet intézni, ha a diplomáciai futárszolgálat nem lenne olyan lassú, akkor is ez lenne a véleményük a kételkedőknek?

A nagykövetség bezárása miatt okkal érvelnek az itteni magyarok, hogy vajon miért van inkább szükség nagykövetségre Tiranában és Kisinyovban, ha itt az Európai Unió egyik székhelyén, ahol az EU-s csatlakozás óta több mint 800 magyar él, nem kifizetődő fenntartani egyet. Érveiket augusztus végén petícióban is megfogalmazták, amelyben a realitásokat figyelembe véve csak a konzuli szolgálat visszaállítását kérik. Ezt elküldték Balázs Péter külügyminiszternek, a külügyi bizottságnak és Hernyes Zoltánnak, a brüsszeli magyar nagykövetnek is, de válasz egy hónap után sem érkezett.

Ügyes-bajos dolgainkkal ezentúl a tőlünk 200 kilométerre lévő brüsszeli konzulátushoz kell fordulnunk. Ez nem jelent mást, mint egy napi szabadságot, és lehet, hogy gutaütést. Az ügyintézés ugyanis pénzbe kerül, na nem a szolgáltatás, hanem az igényelt okmányok. Viszont jól figyeljenek, most jön a vicc része, nem lehet készpénzzel fizetni, és nem lehet luxemburgi kártyával sem, legyen az debit vagy credit kártya, csak és kizárólag belga bankkártyával. Azért nem teljesen kilátástalan a helyzet, lehet fizetni banki átutalással, csak hát ez megint idő. Lám, legalább van megoldás.

Közeleg a választás, és én egyet mondhatok, politológusi végzettséggel szégyen, nem szégyen, de én ugyan nem megyek Brüsszelbe egy kezelhetetlen négy évessel, ha nem teszik lehetővé a helyben szavazást, inkább passzív rezisztenciába vonulok.

2009. december 2., szerda

Először jelentkezem



Legújabb kori történetem 2004 májusában kezdődött, amikor kis hazánk csatlakozott az Európai Unióhoz. Férjem jogászok számára kiírt EU-s állásra pályázott és el is nyerte azt. Akkor döbbentem egy nagyot, amikor kiderült, hogy Luxembourgban lesz a munkahelye, és így a mi új otthonunk is. Luxembourg? Miért nem Brüsszel? - akadékoskodtam. Brüsszelről legalább egyből eszembe jutott a gofri, a belga csokoládé, Tintin és Poirot… és ezek mind kellemes érzéssel töltöttek el. Most őszintén, ki az akinek az EU-s csatlakozás előtt Luxemburgról nem csak Luxemburgi Zsigmond rémlett fel. És vajon a magyarok hány százaléka gondolt előtte Luxemburgra, mint turistacélpontra? Fogadok, hogy mélyen tíz százalék alatt lesz ez az arány. Ki az, aki egyáltalán hallott, tudott valamit Luxemburgról? Mert én töredelmesen bevallom, hogy információm erről az országról nagyjából a nullával volt egyenlő. Még a sokkal kisebb Lichtensteinről és Monacóról is többet tudtam, mint a náluk lényegesen nagyobb Luxemburgról. Na, azért nem kell sokkal nagyobb országra gondolni, elég csak a nem túl méretes Nógrád megyét alapul venni, amivel szinte egyezik Luxemburg négyzetkilométereinek a száma. Gondolom Önök is ismerték ezt a kifejezést, Benelux államok, és mégis többségünknek, csak Belgiumról és Hollandiáról voltak bővebb ismeretei.

(Még mielőtt teljesen összezavarom a kedves Olvasót, szeretném tisztázni, hogy ha Luxemburgot írok, akkor az országra gondolok és ha Luxembourgot, akkor a fővárosra.)






Amikor május elsején először jöttem ki ide, egy dolgot egyből megtanultam erről az országról. Itt az ünnepnap nem tréfadolog! Olyankor nincs munka és ez alól a buszsofőrök sem kivételek. Hiába vártuk a buszt a repülőtér előtt, az csak nem akart megérkezni. A párom hiába erősködött, hogy fogjunk taxit, én makacsul vártam a buszt, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez az alapvető szolgáltatás is szünetel ilyenkor. Végül győzött a racionalitás és taxiba ültünk. Luxemburg nálam máris fekete ponttal kezdett.

Aznap délután a Place Guillaume-on viszont fordult a kocka. Május elseje lévén a téren vásárosok és büfék sorakoztak. Itt sétáltunk a férjemmel, amikor a tömegben egyszer csak megpillantottam egy, a fiatal turistáknak kedvesen, mosolyogva pózoló férfit, aki olyan helyes volt, mint egy filmsztár, és aki nem volt más, mint a nagyherceg. Igen kérem, Luxemburg nagyhercegség, amelynek élén egy igazi nagyherceg áll, ami sokkal izgalmasabban hangzik, mint az a sok európai monarchia, ahol csak király van.








Azóta itt ragadtam, és azt hiszem, néha még szeretem is ezt a kis országot, ami ugyan szerény méretű, de nagyon jó fekvésű. Ha a fővárosból elindulok kelet felé, 20 kilométer  után Németországban vagyok, ha ugyanennyit megyek nyugatra, akkor Belgiumban vagyok, és ha délnek veszem az irányt, akkor Franciaország határát léptem át. 

És nem csak a földrajzi térképen jó a fekvése, hanem a politikain is, hiszen az Európai Unió számos jelntős intézménye kapott itt helyet, így az Európai Unió Bírósága, az Európai Beruházási Bank, a Számvevőszék, de itt van a Bizottság és a Parlament titkársága is. És ez még nem minden! Luxemburg a Világbank adatai szerint, a világ leggazdagabb országa és a világ egyik legjelentősebb pénzügyi központja: 26 ország 156 bankja van jelen.






A legmagasabb áfakulcs csak 15 százalékos, a legalacsonyabb az Európai Unióban, de bizonyos termékeket, például alkohol, benzin és dohányáruk, csak 12 százalékos áfával terhelik. Ez az oka annak, hogy a környező országok határmenti településeinek lakói idejárnak tankolni és alkoholt vásárolni, így aztán Luxembourg mondhatja magáénak a vezető szerepet az európai országok között az egy főre jutó alkoholfogyasztás terén is. Maradjunk az alkoholnál, míg Magyarországon a zéró tolerancia van érvényben a volán mögött ülők számára, addig itt Luxemburgban 0,8 mg/ml a megengedett érték. Még Németországban is csak 0,5 mg/ml. Egy felnőtt férfi 4-5 pohár sör után nyugodtan autóba ülhet, és ha nem csinál semmi hülyeséget, nem kell a jogosítványa elvesztésétől tartania. Gondolom, nem is kell mondanom, hogy ennek ellenére itt sincs több ittas vezetés miatt bekövetkezett baleset.

Egy másik felmérésből megtudhattam, hogy Luxembourg a világ legbiztonságosabb fővárosa. Csodálkozva néztem azokat a nyitott kabriókat, amelyeket gazdájuk órákra a szabadban parkolva hagyott. Ezt látva, és az előbbi felméréstől elbízva magam anyukámnak váltig állítottam egyik ittléte alatt, hogy „ne izgulj már annyira, itt nem lopnak!“. Hát, nesze neked bizalom, egyből ki is rámolták az autómat az egyik játszótér mellett. És azóta is hallottam már olyan magyarokról, akiket szintén kiraboltak. Volt, akit otthon, volt, akit a munkehelyén.

Tehát, senki ne higgye azt, hogy itt a kerítés is kolbászból van. Aki külföldön él, távol a megszokott közegtől és nyelvtől, tudja, hogy számos nehézséggel kell megküzdenie, főleg az első időszakban. Következő leveleimben az én és a családom, valamint az itt élő népes magyar kolónia életéről szeretnék beszámolni Önöknek.







U.i. Némi áfa-összehasonlítás 2013. júniusából Magyarország és Luxemburg viszonyában. Az adatok erről az oldalról származnak: 


Gyerekcipő:                                     Mo-on 27 %,             Lu-ban 3 %

Gyerekruha:                                    Mo-on 27 %,             Lu-ban 3 %

Élelmiszeripari termékek:             Mo-on 18-27 %,      Lu-ban 3 %

Dohányáru:                                     Mo-on 27 %,              Lu-ban 15 %

Üzemanyag:                                    Mo-on 27 %,               Lu-ban 15 %

Alkohol:                                           Mo-on 27 %,             Lu-ban 12-15 %