2013. október 26., szombat

Luxemburgi parlamenti választások - 2013


Nemrég tartották Luxemburgban az előrehozott országgyűlési választásokat. Tették ezt azért, mert Jean-Claude Junckernek 2013 nyarán egy titkosszolgálati botrány miatt le kellett mondania. Mivel öt évente tartanak választásokat, a legközelebbi 2014-ben lett volna esedékes. Őszintén bevallom, hogy eleinte engem egyáltalán nem érdekelt a választás. Miért is érdekelt volna? Ellentétben a luxemburgi önkormányzati választásokkal, a luxemburgi parlamenti választás eredményének alakulására magyar állampolgárként semmilyen befolyással nem lehettem. 

A hatévenként tartott önkormányzati választásokon ugyanis részt vehet mindenki, aki már minimum öt éve Luxemburgban lakik, és regisztráltatta magát a választási nyilvántartásba. Ezzel ellentétben, a luxemburgi országgyűlési választáson csak a luxemburgi állampolgárok voksolhatnak. Így aztán — teljesen logikusan — szinte az összes szórólap, amit bedobtak a postaládánkba, mind luxemburgi nyelven íródott. Hiába hivatalos nyelv a francia és a német is a Nagyhercegségben, a nemzeti összetartozás egyre erősebb kifejező eszköze a luxemburgi nyelv. A luxemburgi állampolgárság megszerzésének is egyik alapkövetelménye a luxemburgi nyelv legalább középszintű ismerete. Tehát, jogosan feltételezik, hogy ha luxemburgi állampolgár vagy, akkor el tudod olvasni a luxemburgi szórólapokat. 



















Én viszont egy kukkot nem értettem belőle, és csak azt érzékeltem, hogy a postaládánk minden alkalommal tömve van olyan papírokkal, amiknek tartalma számomra semmit nem mond. Hiába van kint a postaládánkon a “Keng Reklamen, w.e.g.” felirat, ami körülbelül annyit tesz, “Köszönöm, de nem kérek szórólapot!”, a postaládánkat mégis teleszemetelték a luxemburgi pártok hirdetéseivel. Szóval, kimondom kereken, engem roppant bosszantott ez az egész választási hajcihő, és az emiatt felgyűlt rengeteg papír, aminek az elszállítását még külön meg kellett oldanom a szelektív hulladékgyűjtőbe. 

A választás egyébként október 20-án volt, pont akkor, amikor a luxemburgiak a “Mantelsonndeg”-et, a kabátvasárnapot tartották. A kabátvasárnapot minden évben, október végén rendezik meg. Ilyenkor vasárnap is nyitva tartanak a boltok, ami itt igazi ritkaságszámba megy. A vasárnapi nyitvatartás mellett a boltok még külön árengedménnyel is kedveskednek a vásárlóknak. Az az érzésem, hogy miután a luxemburgiak leadták a szavazatukat, utána konzumálással vezették le az izgalmakat.

Eleinte úgy tűnt, hogy nincs miért izgulni. Luxemburg a stabilitást választja, és ismét Jean-Claud Junckernek szavaz bizalmat. Juncker pártja, a CSV, a keresztényszocialista néppárt a választások győztes pártja lett a 33,68%-kal. A 60 tagú parlamentben 23 helyet szerzett meg, ezzel viszont nem szerezték meg a többséget. Mégis mindenki úgy ünnepelte Junckert, mint az újra megválasztott miniszterelnököt, hiszen reálisan az volt várható, hogy Juncker pártja ismét szövetséget köt egykori koalíciós partnerével az LSAP-vel, a szocialista párttal. Juncker első nyilatkozatai is a magabiztos győztes megnyilvánulásai voltak. Az LSAP egyébként 20,28%-kal a második legerősebb párt lett a 2013-as választáson, és összesen 13 helyet szerzett ezzel a parlamentben. 

Aztán egyszer csak kezdett minden izgalmassá válni. Mikor már mindenki borítékolta Juncker új győzelmét és újabb miniszterelnökségét, mikor mindenki Junckert ünnepelte, mint a legrégebb óta regnáló vezetőt, akkor kiderült, hogy a szocialista párt mégsem áll össze újra Junckerrel, helyette a szintén 13 helyet szerzett, 18%-os DP-vel (demokrata párttal) és a 6 helyet szerzett “Dei Greng”-gel, a zöldekkel kötnek szövetséget. A három kis pártnak így együtt sikerült 32 helyet szerezniük, ezzel már meg is lett a többséghez szükséges 32 hely.

Az egyik luxemburgi újság internetes oldalán az egyik kommentelő szerint az LSAP már a választások előtt megszellőztette, hogy nem akar a tovább a keresztényszocialistákkal együtt kormányozni. Tehát — érvelt a kommentelő — ha a luxemburgiak annyira szerették volna továbbra is Junckert, akkor több szavazatot adtak volna neki, hogy meg legyen a többsége. És ezzel a megállapítással abszolút egyet lehet érteni.

Az új helyzetben viszont adódott a kérdés, hogy ez a három párt tényleg képes-e együtt kormányozni, vajon tényleg képesek egy közös kormányprogramban megállapodni. A nagyhercegnek komolyan kellett mérlegelnie. Egy biztost is kinevezett Georges Ravarani személyében, hogy alaposan vizsgálja meg a három párt együttműködését és annak komolyságát. Mikor erről Ravarani is és a nagyherceg is meggyőződött, akkor felhatalmazták...

Nem Etienne Schneidert, a 20%-os szocialista párt vezetőjét, hanem helyette a 18%-os demokrata párt vezetőjét, Luxembourg főváros jelenlegi polgármesterét, Xavier Bettelt. Ha minden jól megy november végére, december elejére sikerül felállnia az új LSAP-DP-Dei Gréng vezette kormánynak. Az új koalíciót egyébként viccesen gambiai koalíciónak nevezik. A három párt színei ugyanis a gambiai zászló színeit teszik ki — az LSAP-nak ugyanis a piros, a DP-nek a kék, a Dei Gréngnek pedig zöld a színe. 





Xavier Bettelről, aki nekem egyébként személyes kedvencem, már egy korábbi blogbejegyzésben írtam, annak apropójából, amikor megválasztották főpolgármesternek. 


Ajánlott írások:

A Demokrata Párt mókamestere

Duck Race


2013. október 13., vasárnap

Dióvásár Viandenben - Veiner Nëssmoort


Most érkeztünk meg dögfáradtan a viandeni diófesztiválról. Eszter és Rozi kutya már hazafelé az autóban bealudtak, köszönhetően a hatalmas sétának és a sok-sok élménynek. Otthon  tükörbe nézve realizáltam, hogy a friss levegőtől, a csípős széltől és talán az elfogyasztott alkoholmennyiségtől az arcom egészen pirospozsgás lett. Szerencsére Eszter arca is rózsás, pedig ő csak édességet fogyasztott. 


A viandeni vár






















Az első marché aux noix-t, azaz dióvásárt 1934. szeptember 30-án a helyi idegenforgalmi iroda rendezte meg Viandenben és akkora siker volt, hogy a következő évre rá, 1935. október 6-ra újra meghirdették. Aztán újra és újra, minden évben, amíg a második világháború közbe nem szólt. A háború végével, ahogy a diótermesztés újra a normális körülmények között folyhatott, 1946. október 6-án újra sort kerítettek a marché aux noix-ra. 1952-ig minden évben megrendezték, de aztán az évekig tartó rossz diótermés miatt, hol megrendezték a dióvásárt, hol nem. A Viandenben termesztett dió mennyisége egyébként a Luxemburgi Nagyhercegség diótermésének az egyötödét adja, ezekben az években ezek szerint ez került veszélybe.



Egy kenyeres stand a sok közül



Aztán 1970-ben az idegenforgalmi iroda és az önkormányzat közösen elhatározták, hogy hagyományt teremtenek, és minden év október elején megrendezik a dióvásárt. Manapság a dióvásárt minden év második vasárnapján tartják, kivétel ez alól csak a hatévente pont ebben az időben tartott önkormányzati választás lehet.




Diólikőrök sorban



















A dióvásár ma már nemcsak arról szól, hogy eladják a viandeni diótermést. A diót feldolgozott formában, mindenféle finomságba beledolgozva árulják leginkább. A dióból készítenek diólikőrt édes és keserű változatban, dióbort, diós pestot, diós körtés lekvárt, diós szalámit, diós süteményeket, diólikőrrel és dióval töltött palacsintát, diós hamburgert, diókrémet, és más diós finomságot. Ha valaki nem kér a diós különlegességekből, az ehet sima sült kolbászt, sült húst, vagy sült krumplit, valamint ihat Diekirch sört és Bernard-Massard pezsgőt. Bár szerintem elég snassz, ha valaki ezeket fogyasztja a diófesztiválon. A portékákat kínáló standok Vianden város főutcáját, mellákutcáit, és még az Our-folyót átszelő hidat is birtokba veszik. 





Erről a szekérről árulják a vándor batyukat



A vásár egyik gyerekcsábító szuvenírja a piros alapon fehér pöttyös kendőbe kötött egy liternyi dió, amihez egy vándorbotot is mellékelnek. A kis “vándorok” a vállukra vehetik a boton lógó batyut, mindezt “csekély” 8 euróért, így erről idén inkább lebeszéltük a gyereket. Megengendtük viszont neki, hogy dióval töltött számszeríjjal célba lőhessen, és minden sikeres találatért valami díjat nyerjen. A Nëss Schéissennél, azaz a diólövésnél tizenkét dió felhasználásával mindössze egy kis tábla csokoládét sikerült családilag összegründolnunk. Hááát igen, nem igazán dicsekedni való teljesítmény! 




A diós céllövőlde



A másik játék, amire szintén engedélyt kapott Eszter, egy igazi szerencsejáték volt. A Stupp Kestnél egy dugóhúzó szerű tárgyat kellett a gyereknek egy sok lyukas tábla valamelyik lyukába bedugni, hogy így ki tudjon pöckölni egy bordugót. Ha a bordugón szerepelt egy szám, akkor a számnak megfelelő helyről választhatott valamilyen nyereménytárgyat. Ez szerencsétől függően lehetett volna akár egy bicikli, kalóz felszerelés, gyöngyök, a mi esetünkben pedig egy kifestőkönyv filctollakkal. 



A Stupp Kest





















Én nem is tudom mennyien látogathatják ezt a fesztivált, de a tömeg iszonyúan nagy volt. Mintha Luxemburg összes lakója, na meg kutyája ide akart volna jönni szórakozni. Rozi kutya eléggé utálta a tömeget, szegényke csak a sok lábat láthatta maga körül. 14 órás távoztunk során a városból kivezető kőlépcsőkön úgy rohant felfelé, mint akit kergetnek. 




Diós sütik



Jó tudni, hogy Vianden városába ilyenkor nem lehet autóval behajtani, mert még a várost jelző tábla előtt leállítanak a rendőrök. A város határában történő parkolás után választhatunk a “shuttle” buszok, illetve egy kellemes, végig lejtős séta között, hogy bejuthassunk a vásár sűrűjébe. Mi ez utóbbit választottuk, mert mind a kutyára, mind a gyerekre ráfért, hogy jó alaposan kifárasszuk. A parkolással kapcsolatban elárulom még, hogy minél később érkezünk, annál messzebb állhatunk csak meg a város határától. Kora délután, amikor mi már hazafelé mentünk kilométeres sor állt parkoló autókból. Azt hiszem, hogy igazán szerencsésnek mondhatja magát az a Honda-tulajdonos, aki a helyünkre beállhatott.



Eszter a nyereménycsokinak már csak a papírjával, de szájában még a csokival


2013. június 12., szerda

ADEM


“Visszatérés a munkaerőpiacra?” című bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy bejelentkeztem az ADEM-nél, az itteni munkerőközpontnál, ahol kaptam egy időpontot, hogy találkozhassak a számomra kijelölt ügyintézővel. 

A talákozóra egy csütörtök délután került sor az előző írásomban már M Thillnek keresztelt pasassal. Átadtam neki az önéletrajzomat, majd részletesen kikérdezett arról, hogy ki vagyok - mi vagyok. Miután nagyjából képbe került, és rájött, hogy a franciát nem beszélem felsőfokon, és hogy már 9 éve nem dolgozom, őszintén bevallotta, hogy sokkal nagyobb esélye van annak, hogy nem kapok állást, mint hogy kapok. Mint mondta, Luxemburgban rengeteg bankban volt létszámleépítés, ezért jelenleg nagyon magas a munkanélküliségi arány - áprilisban 6,7 százalék - ezért jobb ha nincsenek illúzióim, mert először azok fognak munkához jutni, akik nagyon jól beszélnek franciául és nemrég vesztették el az állásukat. Ennek ellenére javasolta, hogy találkozzam egy másik ügyintézővel is, aki az ilyen problémás esetekkel foglakozik, mint amilyen én vagyok. Korrektségből a pasas nálam jelesre vizsgázott.

A hölgy, akivel a következő találkozóm volt egy roppant bájos és kedves valaki volt. Nevezzük Mme F-nek. Ő vele már elkezdtük boncolgatni a személyemet, mégsem jutottunk sokra. Az nagyon hamar kiderült, hogy itt Luxemburgban esélyem sincs, hogy hangdokumentátorként álláshoz jussak. Ez volt az a munka, amit a Magyar Rádió Archívumában csináltam mielőtt kiköltöztem Luxemburgba. 

Hobbim viszont nagyon sok van, és sok mindenhez érzek még kedvet, amit szívesen kipróbálnék. Talán túl sok mindenhez is. Mme F-nek mondtam, hogy én szívesen lennék fodrász, kozmetikus vagy akár cukrász is, de tarthatnék akár kézműves foglalkozásokat is. A végén már csak mosolygott rajtam. Azt viszont elárulta, hogy ha át akarom képeztetni magam, akkor az ADEM-nél nyilvántartásban lévők kedvezményt kapnak a luxemburgi tanfolyami díjakból. 

Ajánlotta a diplomám honosítását (homologation), amit az egyik minisztériumban (Ministère de l’Enseignement Supérieur et de la Recherce) tudok elintézni. Bármilyen segítőkész is volt Mme F., ő sem ment velem sokra, így ajánlott egy találkozót az egyik kollégájával, aki végzettségének köszönhetően segíthet megtalálni az én személyiségemnek leginkább megfelelő állást. Hát gondoltam oké, lássuk mi jön még.






A “személyiség szakértővel” - nevezzük Mme B-bek - egy hétre rá találkoztam. Már akkor furcsán éreztem magam, amikor azt állította, hogy bár írásos értesítésem volt a találkozónkról, ő nem tudott róla, őt nem értesítették. Mme B., aki elmondása szerint több egyetemen is tanult, hogy értője legyen az emberi személyiségeknek és az emberi képességeknek roppant antipatikus volt. Tanár nénis, kioktató stílusban beszélt hozzám a kis nebulóhoz. Mme B. általában egy négy találkozóból álló “coachingot” tart, ahol a delikvenseknek részletesen be kell számolniuk életük minden fontos eseményéről. Rám is ez várt. 

Az első találkozóra a következőkből kellett volna felkészülnöm. Mi volt a hobbim 10-20-30-40 éves koromban? Dolgoztam-e diákként, egyáltalán hol dolgoztam, és ott milyen feladatokat láttam el? Haltak-e meg családtagjaim, ha igen hogyan érintett? Milyen az apám és az anyám? Milyen értékek fontosak nekem? Mire vágytam gyermekként, és mire vágyok most? Taram-taram-taram....

Miután így feltárom neki lelkem rejtett bugyrait a négy találkozó során, ő ír rólam egy több oldalas elemzést, hogy milyen ember is vagyok. Mint többször is hangsúlyozta, ez nem kötelező, és ezzel munkát sem szerzek magamnak, csak jobban fogom tudni, hogy merre induljak el, milyen állás a nekem való. Magam sem tudom miért, de igent mondtam erre a coachingra. Talán, mert azt hittem ezt várják el tőlem? Vagy hogy lássák mennyire nyitott vagyok mindenre?

Aztán itthon elgondolkodtam, hogy miért is kellene nekem teljesen kiadnom magam valakinek, aki még csak nem is szimpatikus. És különben is, negyven éve élek magammal, azt hiszem nem állítok sokat, ha azt mondom, hogy meglehetősen jól ismerem magam. Nekem már nem igazán tudnak újat mondani magamról. Ez a “szakértő” meg különben is - ahogy ő mondta - csak azt foglalná össze, amit előzőleg én meséltem magamról. 

Ezért aztán három nappal a találkozó előtt egy elnézést kérő levélben udvariasan lemondtam a találkozót hivatkozva arra, hogy ez nem kötelező, és őszintén bevallva, hogy nem tudnék egy idegennek ilyen részletességgel beszámolni az életemről. Válasz azóta sem jött. Nem tudom, mi oka volt a válaszlevél elmaradásának. Lehet, hogy nincs tisztában az udvariasság elemi szabályaival, vagy lehet, hogy ennyire semmibe vesz engem? Akár mi is volt, így utólag még jobban meg vagyok győződve arról, hogy életem egyik legbölcsebb döntése volt lemondani ezekről a külön foglalkozásokról. 

Időközben azon is elgondolkodtam, hogy mi a fene keresnivalóm van nekem még az ADEM-nél? Állást nem ígérnek, segíteni nem tudnak. Mivel Luxemburgban még soha nem dolgoztam, ezért munkanélküli segélyre sem vagyok jogosult. Ráadásul kötelezettséget kellett vállalnom, hogy minden hónapban egyszer megjelenek az ADEM számomra kijelölt ügynökénél. Szóval, ez egyre inkább csak nyűg nekem. Azt hiszem, be kellene látnom, hogy lassan  búcsút kellene intenem ADEM-nek .



2013. június 9., vasárnap

Miniállam olimpia Luxemburgban


Azt biztosan tudják, hogy van téli olimpia, nyári olimpia, ifjúsági olimpia, sőt van paralimpia is. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy létezik egy olyan olimpia is, amit Európa miniállamai részére rendeznek meg. Az az igazság, hogy én sem tudtam róla egészen addig amíg úgy két hete a vasútállomásnál (Gare) sétálva bele nem botlottam egy pavilonba, amin nagy öles betűkkel a következő kérdés szerepelt: Are you ready for the games? (Készen állsz a játékokra?) Nem tudtam, milyen játékokra gondolhatnak. Talán valami játék határok nélkül típusú versengésre, vagy valamilyen nyereményjátékra? Aztán egy újságcikkből megvilágosodtam. 











“The Games of the Small States of Europe “(GSSE), vagy ahogy itt Luxemburgban reklámozták, a “Jeux des Petits États d’Europe “(JPEE) az, amit a Gare-nál reklámoztak, és aminek a szlogenje “Are you ready for the games?” volt. Az európai miniállamok olimpiája 1984-ben született meg azzal a céllal, hogy Európa azon országai is sikereket érjenek el egy nemzetközi sportrendezvényen, ahol a lakosság száma nem éri el az 1 milliót. Úgy érezték, nem igazán fair, hogy olyan nagyhatalmakkal kell együtt versenyezniük, mint az Egyesült Államok, Kína, Oroszország vagy Nagy-Brittania. 

Így aztán 1985-ben megrendezték az első miniállam olimpiát San Marinóban, ahol nyolc ország képviseltette magát: Andorra, Ciprus, Izland, Lichtenstein, Luxemburg, Málta, Monaco és San Marino. A most 2013-ban Luxemburgban tartott olimpián viszont már kilenc ország szállt ringbe, mivel 2009-től Montenegro is csatlakozott a tagok közé. 

A nyári olimpiai játékoktól eltérően ezt az olimpiát nem négyévenként, hanem kétévenként tartják, ráadásul nem tartalmazza az összes versenyszámot, melyek a nyári olimpiák kötelező részei. Nekünk magyaroknak van néhány húzós sportágunk, amiket mindig nézünk, mert mindig van kinek szurkolni, és eredményesek is vagyunk bennük. Itt ezeket a versenyszámokat hiába keresnénk, a miniállam olimpián ezek mind hiánycikkek. Nincsenek páldául evezős vízisportok - se kenu, se kajak. Továbbá nincs vívás, nincs birkózás, sem súlyemelés, sem vízilabda, sem kézilabda...

És akkor mi van? Összesen 11 sportág: atlétika, kosárlabda, röplabda, strand röplabda, asztali tenisz, tenisz, lövészet, cselgáncs, kerékpár, torna és úszás. Az egyetlen úszás kivételével, nem igazán magyar húzóágazatok. 

A 15. miniállam olimpia megnyitóját május 27-én a Josy Barthel stadionban tartották, ahol olyan prominens személyiségek voltak jelent, mint Henrik nagyherceg és családja, II. Albert Monaco hercege, Jacques Rogge az olimpiai bizottság elnöke, valamint Jean-Claude Juncker, a luxemburgi miniszterelnök, és Xavier Bettel, a luxembourgi polgármester. Itt is volt olimpiai láng, megnyitóbeszéd, csapatok felvonulása, show-műsor táncosokkal.

2013-as luxemburgi olimpia időtartama május 27-től június 1-ig tartott, és idén már 15. alkalommal rendezték meg. Az idei játékok szlogenjéről már az elején szóltam, de a kabalájáról még nem. Ez egy virtuális emberke volt, akinek a feje úgy nézett ki, mint egy iPod shuffle vagy egy négyzetes okostelefon, de a fején baseball sapka volt, a lábán meg tornacipő. Azért választották kabalának ezt az okostelefon emberkét, mert azt akarták sugallni, hogy az eredményekről, a versenyek állásáról ma már mindenki egyből informálódhat az okostelefonján keresztül.



A jelenleg nem egészen 300 ezer luxemburgi állampolgárral rendelkező Luxemburg (ezt azért írom így, mert az ország 45 százaléka külföldi állampolgár) az olimpia fennállása óta csak egy aranyérmes olimpikont tudott felmutatni. Josy Barthel, akiről azóta stadiont neveztek el, 1952-ben a helsinki olimpián szerzett aranyérmet 1500 méteres síkfutásban. Ő azonban egy egészen kivételes jelenség. Barthel előtt és Barthel óta is általános tendencia, hogy Luxemburg a nyári olimpia éremtáblázatán sehová sincs besorolva, mivel semmilyen egyéb érmet nem tudnak elhozni nyári olimpiáról. Illetve bocsánat, van még egy ezüstérmük is, de az is 1920-ból. Idén viszont a miniállam olimpia igazi siker volt Luxemburg számára. Az éremtáblázat első helyén végztek, 37 arany-, 38 ezüst- és 30 bronzéremmel.

Néhány érdekesség és adat a luxemburgi miniállam olimpiáról: Luxemburg korábban 1995-ben adott helyet olimpiának. Monaco hozta el a 2013-as luxemburgi olimpiára a legfiatalabb és a legöregebb versenyzőt. Míg Jackie Moret 67 évesen versenyzett légpuskában, addig Claudia Verdino 12 évesen indult a 200 méteres női vegyesúszásban. Az éremtáblázat utolsó helyezettje Andorra lett. Az olimpia sikeres lebonyolítását 800 önkéntes segítette. 

2013. április 30., kedd

Lejárt a jogsim


Annyira jó fejek ezek a luxemburgi magyarok, de most komolyan! Az is lehet, hogy más eset kapcsán már áradoztam erről a közösségről. Az is lehet, hogy ez már unalmas is Önöknek, de az is lehet, hogy szimplán dicsekvésnek veszik. Mégsem tehetem meg, hogy ne említsem ezt meg már a történetem legeslegelején.

Valamikor februárban volt egy problémám, ezt leírtam a luxemburgi magyar közösség fórumán, majd alig tíz perc elteltével sorjáztak a segíteni szándékozó, informatív levelek. Már úgy kellett leállítani őket, hogy oké, “villmols merci”, nem győzöm olvasni, kegyelmezzetek, megvan, amit akartam! A végén közös levélben mondtam köszönetet, mert már nem voltam képes minden egyes levélre külön válaszolni. De ez legyen a legnagyobb bajom!

Az történt, hogy február elején beszélgettem az anyukámmal, aki megkérdezte, hogy tudok-e róla, hogy nekem még olyan jogosítványom van, ahol az egészségügyi érvényességi határideje nem egyezik a jogosítvány lejártának határidejével. (Micsoda sunyi megoldás!) Ráadásul míg az egyik egyértelmű helyen, látható nagyságú számokkal, rendesen ki van írva: 2018.02.04., addig a másik meglehetősen eldugott helyen, muslicapiszok nagyságban, hevenyészett módon van feltüntetve: 13.04.19. Én ezt simán valamiféle kódnak néztem. Ha az előbbi dátumot normálisan ki tudták írni, akkor ez utóbbit vajon miért kellett elslendriánkodni? Csakis egy oka lehet: arra bazíroznak, hogy az a szerencsétlen hülye vezető nem fogja észrevenni, és így egy szaftos kis pénzbírságot lehet majd kiszabni rá. Szerencsére időközben változtattak ezen az idióta megoldáson, de sajnos ez rajtam már nem segített. Hiába érvényes a jogosítványom 2018-ig, az egészségügyi alkalmasságom idén, pont a születésnapomon lejárt. Jó kis szülinapi ajándék volt!


A régi magyar


És bár februárban három napra hazaugrottunk Magyarországra, hogy elhozzuk a kiskutyánkat, de ez a kevéske idő arra már nem volt elég, hogy a jogsimat megújíttassam. Így aztán végső elkeseredésemben és tanácstalanságomban a luxemburgi magyarokhoz fordultam, hogy ugyan mondják már meg, ők mit csináltak hasonló helyzetben. Ennek köszönhettem azt a rengeteg levelet, amiről már a bejegyzés elején írtam.

A tanácsok összegzése a következő. Egy vezetői engedélyért felesleges Magyarországra menni, mert itt is nagyon könnyű újat kapni. Nem kerül sokba, az ügyintézés nem tart sokáig, és nem mellesleg egy luxemburgi jogosítvány csak még egy plusz bizonyíték egy rendőri ellenőrzés során arra, hogy nem a regisztrációs adó megúszása miatt járunk luxemburgi rendszámú autóval Magyarországon. 

A segítő útmutatások alapján kinyomtattam az SNCA  (Société Nationale de Circulation Automobile) weblapjáról a formanyomtatványt. Én a francia verziót választottam, mivel a német lett volna a másik opció. Nyomtatott betűkkel kitöltöttem az adataimról szóló részt, és fekete tintával odafirkantottam az aláírásomat a bal felső sarokban lévő, erre kijelölt téglalap alakú területre. Ezután elindultam beszerezni a luxemburgi jogosítványhoz szükséges dolgokat. Nekünk, európai uniós országból érkezetteknek, ha még a jogsink lejárta előtt megyünk intézkedni, akkor egy jogosítványcserére lesz szükségünk. Ezt elintézendő nem kell más, mint a meglévő jogosítványról egy fénymásolat, egy igazolványmásolat (útlevél vagy személyi igazolvány), egy igazolványkép, egy lakóhely igazolás, és egy tizenkét eurós okmánybélyeg.

Ezért aztán elmentem csináltatni egy igazolványképet. Az elvileg professzionális fotósboltban készítettek rólam egy a borzalmasnál csak egy fokkal jobb képet, de inkább nem lázadtam, mert nem szerettem volna, ha megpróbálnak meggyőzni arról, hogy rólam úgysem lehet jobbat készíteni. Így inkább sztoikus nyugalmat színlelve átvettem a képeket.

Mivel nem olvastam el figyelmesen a rám vonatkozó részt, és mivel eleinte nem is nagyon tudtam, hogy a sok jogosítványkérő kategóriából én melyik speciális eset vagyok, ezért én az egészségügyi vizsgálatot is megcsináltattam. Úgy voltam vele, hogy minél több papírom van, annál jobb. Akkor legalább nem kell kétszer menni hiánypótlás miatt a Service des permis de conduire irodájába. Nem így lett, ugyanis a lakóhely igazolásból nem volt elég nekik a jelenlegi lakóhelyemről vitt igazolás (certificat de résidence), kellett egy másik abból a városból — esetemben Luxembourg fővárosból —, ahová kilenc éve először bejelentkeztem.

Egyébként az orvosi vizsgálaton többek között megvizsgálták a szememet: a távollátás élességét, a pupilla összehúzódását, a periférikus látásomat; a reflexeimet: talpam, térdem reakcióját. Megkérdezték nem vagyok-e gyógyszer-, alkohol-, illetve drogfüggő; voltam-e pszichiátriai kezelés alatt; el szoktam-e ájulni, volt-e már balesetem, és milyen műtétjeim voltak. Megnézték a vérnyomásomat, a szívemet, a vizeletemet, valamint hogy milyen magas és milyen súlyos vagyok. Kiderült, hogy súlyos vagyok, de magas nem. Ezek után a doki úgy találta, hogy teljesen rendben vagyok, ez utóbbi nem volt kizáró ok. Azonban később  kiderült, hogy teljesen feleslegesen ment el egy fél délelőttöm az orvosi vizsgálatra, mert az én kategóriámtól nem várják el az orvosi igazolás beszerzését.

Szóval, az a kategória, amibe mi tartozunk, az az “échange d’un permis établi par un État membre EEE”, ami nem jelent mást, mint az európai gazdasági közösségből érkezett állampolgár jogosítványának a cseréjét.

A beszerzett papírokat Luxembourg főváros északi részére a Kalchesbuck kettes szám alatti irodába kell bevinni. Itt lehet megvásárolni a tizenkét eurós bélyeget is. Egy áprilisi napon itt adtam le az igénylésemet, hogy pontosan egy hét múlva már a postaládában várjon a hír: mehetek a jogsimért. 


és az új luxemburgi


Ma kisebb sor végigállása után a bugyirózsaszínű magyar jogosítványomért cserébe megkaptam a szürkés rózsaszínű luxemburgi jogosítványomat. Új, friss, ropogós, plasztik, és tíz évig nem lesz gondom vele. Ojjé! Egyetlen szépséghibája, hogy ez a professzionális fénykép virít rajta. Na mindegy! Ezek után megteszi a Photomaton is!



2013. április 12., péntek

Visszatérés a munkaerőpiacra?


- Még Luxemburgban éltek?
- Igen.
- És dolgozol már?
- Nem, még nem dolgozom.
- Eszter hány éves is?
- Hétéves.
- Már hétéves! És te nem dolgozol? Miért nem dolgozol?

Sajnos az ilyen típusú kérdések, vagy inkább kikérdezések elég gyakran megtalálnak, ha Magyarországon járok. Nem is nagyon tudom, hogy ki miatt aggódnak ilyenkor a kedves ismerősök. A férjemért, aki - úgy vélik - halálra dolgozza magát, hogy eltartsa a családját, miközben a felesége otthon lébecol? Vagy értem, akinek emiatt nem lesz nyugdíja, és ha ne adj isten elhagyja a férje, akkor öregkorára nincstelen koldus lesz? Vagy mindhármunkért, hogy emiatt nem tudunk megfelelő színvonalon megélni itt a messzi nyugaton? Vagy csak egyszerűen azt érzik, hogy nem felelek meg az általuk jól ismert társadalmi elvárásoknak, és hát micsoda dolog ez? Az az igazság, hogy engem roppant bosszantanak ezek a kérdések, de furcsa mód az nem bosszant, hogy nem dolgozom.

Az egyik Luxembourgban élő magyar barátnőm − nevezzük Rebekának − viszont egy ideje elég rossz hangulatban van amiatt, hogy mióta Luxembourgban él nem dolgozik. Velem ellentétben őt nagyon zavarja, hogy nincs munkája, nincs keresete, és hogy nincs más dolga, mint a lakás és a gyerek körüli teendők ellátása. Szegénykém, nehezen viseli az expat feleségek sorsát. Bezzeg én...

Itt aztán majdnem írtam egy egész bekezdést, amelyben részletesen leírtam volna, hogy miket is csinálok idehaza, hogy lássa a kedves Olvasó, egyáltalán nem semmittevéssel telnek a napjaim, de aztán kihúztam, mert nehogy már magyarázzam a bizonyítványomat. Elégedjenek meg annyival, hogy nem unatkozom, és hacsak nem gondolok bele, hogy mi lesz öregkoromban, akkor meglehetősen prímán elvagyok háztartásbeliként.

Rebekát viszont azt tenné boldoggá, ha végre bejárhatna dolgozni. Megkeresett már néhány fejvadászcéget is, de a megszervezett állásinterjúkon valami hiányosságot mindig találtak nála. Persze nehogy azt gondolják, hogy ezek valós indokok. Ezek általában mondvacsinált érvek, amivel magasan kvalifikált, több nyelvet beszélő, Magyarországon vezető beosztásban dolgozó barátnőmet távol tarthatják a “zsírosbödöntől”. Egyszerűen arról van szó − amire egyik versenyszférában dolgozó ismerősöm világított rá −, hogy ezeknél a jól fizető állásoknál előnyben részesítik a francia, a belga, a német, illetve az angolszász munkaerőt, és csak abban az esetben rúghat más is labdába, ha az előbb említetteknek nem kell az állás.

Végső elkeseredésében Rebeka hozzám fordult, hogy mit csináljon. Ekkor találtam meg az interneten az ADEM, az Administration de l’Emploi (munkaerőközpont) nevű szervezetet. Hogy további támogatásomról biztosítsam barátnőmet, na meg mivel a sanyarú és hajléktalan öregkor képe is időközben befészkelte magát az agyamba, egy esős délelőttön elkísértem Rebekát a Gare (vasútállomás) környékén található ADEM-épületbe. Sorszámot húztunk, és szinte egyből sorra kerültünk. Ő bement az egyik ajtón, én meg a másikon.






Az a jó Luxemburgban − és ezt rengetegszer írtam már −, hogy ha valaki annyira béna, mint én, hogy több évnyi luxemburgi lét után is angolul beszél legszívesebben, akkor itt azt is megteheti. A luxemburgiak ugyanis négy nyelven beszélnek (luxemburgiul, franciául, németül és angolul) tökéletesen, így a luxemburgi hivatalokban ezeken a nyelveken simán elboldogul az ember.

A pasi, akihez kerültem csak az első grádics volt az áhított állás felé. Ő volt az, aki felvette a legszükségesebb adataimat: név, lakhely, telefonszám, iskolai végzettségek, eddigi munkahelyek, nyelvtudás. Ez utóbbihoz nálam a francia is bekerült, amit ott helyben le is tesztelt. Korábban milyen munkakörben dolgoztam, és a jövőben milyen munkakörben szeretnék dolgozni. Én elég nehéz esetnek bizonyultam. Mert mit csinálhat itt az a valaki, akinek politológia diplomája van és a Magyar Rádió Archívumában dolgozott prózai dokumentátorként, de legszívesebben papírmasé szobrokat meg dekupázs dobozokat készítene egész nap? A végén bejelöltettem vele a kommunikációt, mint fő kategóriát, azon belül pedig az információ- és adatfeldolgozást. Arra a kérdésemre, hogy ha ebben a kategóriában nem találok megfeleő állást, akkor átléphetek-e másik kategóriába, igenlő választ kaptam.

A pasit az is érdekelte még, hogy részmunkaidőben vagy teljes munkaidőben akarok-e dolgozni. Naná hogy részmunkaidőben, de mivel ez neki nem nagyon tetszett, mondtam, hogy álmaim állását nem fogom visszautasítani, ha teljes munkaidőben kell is csinálni. Ettől megnyugodott, és továbbléphettünk.






Kaptam egy májusi időpontot, amikor találkozom majd jövőbeni ügynökömmel, akit nevezzünk Mr. Thillnek - itt ugyanis ez az egyik leggyakoribb családnév. A májusi találkozóra már vinnem kell egy önéletrajzot és a diploma másolatát is.

A találkozó  végén a kezembe nyomtak egy mappát, melyben megannyi papír vár elolvasásra és kitöltésre. A brossúrák egy része tájékoztat a jogaimról és a lehetőségeimről. Így tudtam meg, hogy lehetőségem van képzésre, adott esetben átképzésre. Ha pedig olyan lehetetlen alak lennék, akinek nem találnak semmilyen képzettségének megfelelő munkát, akkor jogom van munkanélküli segélyre is. Hát, majd meglátjuk mi lesz velem, de azt hiszem addig is csinálok egy papírmasé szobrot.