2012. február 27., hétfő

Télbúcsúztató

Nem rajongok a télért, sőt, igazából ki nem állhatom! Karácsonyig még valahogy kibírom, de utána egyre nehezebben viselem a téllel járó megpróbáltatásokat: az örökös fázást, a folyamatos meghűléseket, a bezártságot, a jégkaparászást a szélvédőről, a száz réteg ruhát, amitől olyan nehézkesnek érzem magam, mint egy minimamut... Éppen ezért, általában őszinte értetlenséggel szoktam hallgatni azokat a barátaimat, akik síelési élményeikről mesélnek. Engem ugyan győzködhetnek a síelés meg a tiszta levegő előnyeiről! Három hónap vacogás után, a február közepi síszünetben én egészen biztosan nem a havas hegyek, inkább melegebb éghajlat felé venném az irányt.

Ha a januárt valahogy kibekkelem, akkor februárban már úgy érzem, hogy a túlélésért kell küzdenem. Különösen igaz ez az olyan februárokra, mint az idei, amikor hetekig nem emelkedett a hőmérő higanyszála pluszos tartományokba. Így aztán azt nagyon tudom támogatni, ha februárban valaki telet akar űzni.

A luxemburgiaknak februárban három programjuk is van, amivel a telet búcsúztatják. Az első mindjárt február legelején, egészen pontosan február másodikán, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján van. Ez a Liichtmessdag, vagy más átírásban Liichtmëssdaag. Az iskolás-óvodás korú gyerekek már január végén hozzálátnak az iskolában, hogy lámpásokat készítsenek. (Bár Eszter francia iskolába jár, idén ő is készített ilyet a német óra keretében.) Február másodikán, késő délután kezükben az elkészült lámpásokkal a gyerekek elindulnak csoportosan − általában szülői felügyelettel −, hogy házról házra járjanak. A házakba becsengetve aztán elmondják jókívánságaikat, amivel általában boldogságot és jó egészséget kérnek a házban lakók számára. Ezért hajdanán borsót, szalonnát, kekszet vagy más eleséget kértek cserébe, ami benne is van egyik rituális, Szent Balázshoz címzett dalukban. Manapság már főleg édességet, illetve némi aprópénzt várnak a gyerkőcök.






Mióta itt élünk mi csak egyszer találkoztunk ezzel a népszokással. Úgy két évvel ezelőtt korábbi lakásunk ajtaján szomszédunk kislánya, Laura kopogtatott be. Ő akkor már végzett az aznapi “koldulással”, és a csoporttól elválva hazafelé igyekezett. Mielőtt belépett volna saját ajtajukon, még becsengetett hozzánk. Kis produkciójával nemcsak minket felnőtteket, de lányunkat, Esztert is igazán megörvendeztette. Főleg, amikor az összegyűjtött cukorkáit nagylelkűen megosztotta Eszterrel, aki gátlástalanul élt is a felkínált lehetőséggel. Komoly erőfeszítésünkbe került, hogy megakadályozzuk, nehogy az egész cukorkollekciót elkonfiskálja Laurától.

Magyar ismerőseimet nem egyszer érte váratlanul becsöngető gyerekek csoportja február másodikán. Ugyan nem ismerték ezt a népszokást, és a luxemburgi dalocskából sem értettek semmit, a dal végeztével azért hamar leesett nekik, hogy a gyerekek akarnak valamit. Mivel nem készültek édességgel, cukros zacskó helyett a pénztárcájukat nyitogathatták a rövid műsorszám végeztével.

A másik nagy télbúcsúztató a karnevál, vagy magyarosabb nevén, a farsang. Ilyenkor itt Luxemburgban, az erre kijelölt napon a gyerekek beöltözve mennek az iskolába. Karneváli napon, még a bölcsis gyerekeknek is maskarában kell menni a “crèche”-be, azaz a bölcsődébe. Ezen a napon rendszerint táncolnak, énekelnek, és természetesen fánkot esznek. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban a farsang egy tanítási napon kívüli, iskolai rendezvény volt. Itt bezzeg egy egész iskolai nap megy el arra, hogy a gyerekek beöltözve hancúrozzanak. A kis mázlisták!

A harmadik népszokás a Buergbrennen, amit a karnevál utáni első vasárnap rendeznek. Ilyenkor a luxemburgi városok nagy része a település határában − vagy legalábbis egy kietlenebb helyen − építenek egy hatalmas máglyát, aminek keresztet tesznek a közepére. Ez a pogány hagyományokból eredő népszokás egyértelmű szimbóluma a tél elűzésének és a tavaszvárásnak.




A fáklyás menet



A mi városunkban február 26-án, este hét órakor a városközpontban kezdődött a Buergbrennen ünnepség. A templom előtt tüzes fáklyákat osztottak szét az emberek között, akik a város egyik leghosszabb utcáján vonultak végig, hogy a határban lévő máglyát meggyújtsák. Szerencsére, mi akkorra értünk oda, amikor már elindult a fáklyás menet, így le tudtuk beszélni Esztert arról, hogy fáklyával a kezében vonuljon végig. Így is elég ijesztő volt az a pár kisgyerek − Eszterrel körülbelül egykorúak −, akiknek megengedték, hogy ezekkel a hosszú lángoló rudakkal vonuljanak a tömegben. Bevallom őszintén, hogy mi próbáltuk őket nagy ívben kikerülni, mert ahogy fáradt a kezük, néha egészen furcsán hadonásztak vele.

A város határában, egy nagy mezőn egy cirka hat méter magas és tíz méter széles vár formájú építmény állt. Még két fazászlót is tettek a várra, meg persze a közepére egy keresztet. Az építmény nagy része raklapokból állt. Aztán amikor mindenki odaért, a fáklyás emberek minden oldalról meggyújtották a farakást. Egészen érdekes volt, ahogy percről percre távolodnunk kellett a tűztől, mert ahogy nőtt a tűz, úgy bocsátott ki magából egyre nagyobb, szinte égető meleget. Még életemben nem láttam ekkora tüzet! − komolyan. Természetesen a tűzoltók végig ott felügyeltek. S ha ennyi látványosság nem volna elég, hát kaptunk még egy rövid tűzijátékot is. További jókedv fokozóként, a máglyától kicsit messzebb, sátrakban forralt bort, sört és sült kolbászt árultak.





A várszerű máglya kereszttel a közepén


A télbúcsúztató akció igazán sikeresen zárult. Legfőbb bizonyíték rá, hogy ma már plusz 8 fok van, a hétvégére pedig akár 15 fok is várható! A madarak csicseregnek, jókedvem visszatérőben, náthám múlóban! A végén pedig örömmel jelenthetem ki, hogy míg ott voltunk, a Buergbrennen során senki nem égett meg és engem sem vetettek máglyára.








Ez az egyik dal, amit Liichtmeesdagon a gyerekek énekelnek. Kisebb eltérésekkel, több szövegváltozatot találtam. Ez az egyik:


Léiwer Herrgottsblieschen                                 



Léiwer Herrgottsblieschen,                            
Gët ons Speck an Iebëssen                               
Ee Pond, zwee Pond,
                                         
En aner Jor da gitt der gesond.                      
Loosst déi jong Leit liewen
                             
Loosst déi al Leit stierwen,                             
Kommt der nët bal                                             
d'Féiss gin ons kal                                             
Komm der nët gläich                                         
Da gi mer op d'Schläich.
                                  
Kommt der net gewëss,
                                    
Da kritt der kee Schouss voll Nëss.    

(Cher petit Saint Blaise du bon Dieu
Donne-nous du lard et des petits pois
Une livre, deux livres
L'an prochain vous serez guéris.
Laissez vivre les jeunes
Laissez mourir les vieux en paix
Si trop vous tardez
Nous aurons froid aux pieds
Si vous ne venez à l'instant
Nous irons glisser assurément
Si vous ne venez pas de vrai
Vous n'aurez pas de noix à  souhait.)          

2012. február 10., péntek

Felújításra várva 2. − Engedély

Akkor folytatnám történetünket arról milyen is egy lakásfelújítás Luxemburgban. Bár, ha azt a káoszt és cementporos érzést vesszük, ami a lakás szétverésével és újra összerakásával jár, akkor állítom, hogy az nem sokban különbözik egy magyarországi felújítástól. Vagy lehet, hogy magyar mestereink még az óhazából hozták magukkal az egész lakást beborító por know-how-ját? És lehet, hogy ezzel szemben a luxemburgi mesterek olyan tiszták és tüchtigek, hogy egy porszem nem sok, annyi sem marad utánuk a nap végén? 



Bárhogyan legyen is ez a felfordulás problematika, abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy van egy óriási különbség a luxemburgi és a magyar mester között. A magyar szakembernek az anyanyelvemen magyarázhatom el azt, amit sokszor még az anyanyelvemen sem tudok elmagyarázni. Mert laikus vagyok, és nem ismerem a szakkifejezéseket, és mert − hadd legyek őszinte − sokszor fogalmam sincs, hogy pontosan mit is akarok. Kétségtelen tény, hogy az anyanyelvünkön könnyebb együtt gondolkodni egy mesterrel, és állítom, az ár mellett ez is közrejátszott abban, hogy végül magyar kivitelezőt választottunk. Ő nyár közepén jött, és megkezdte az átalakítást a padláson.







A padlásról tudni kell, hogy itt helyezték el a lakáshoz tartozó mosókonyhát. Ez azt jelenti, hogy ha mosni szeretnénk, akkor a többi lakóval ellentétben, mi nem lefelé vesszük az irányt az alagsori közös mosókonyha felé, hanem felfelé a padlásra, a kis privát mosókonyhánkba. Nos, mi először is, ezt a saját mosókonyhát, illetve tágabb értelemben a padlást szerettük volna kicsinosítani, korszerűsíteni.

Egyes számú elképzelésünk, az ablakcsere volt. A padláson hiába van két északi fekvésű miniablak, úgynevezett tetőkibúvó, azon alig jön be valamicske fény. Örülhetnénk ugyan ennek a két kis lőrésnek, hiszen ezen biztosan nem jut be a napsugár, így üvegházhatás sem fog kialakulni emiatt. Akár szerencsésnek is mondhatnánk magunkat azokhoz az ismerősökhöz képest, akik arra panaszkodnak, hogy nyaranta csak légkondicionálóval tudnak megmaradni a tetőtérben kialakított szobákban. Hát kérem, nálunk sem az északi fekvés, sem a miniablak nem fenyeget ezzel a veszéllyel. Ráadásul, azt a szempontot sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Luxemburgban élünk, és a luxemburgi nyarakat véletlenül sem lehet egy napon említeni a magyarországi nyarakkal és az ottani tartós kánikulával. Ezért aztán igen csekélynek mondanám a miniablak nyújtotta előnyt. Nem beszélve az ablakok egyrétegű üvegéről és bádogkeretéről, amin a hideg szél úgy jön be, mintha szíves invitálást kapott volna tőlünk.







Az ablakcsere gondolatának van még egy előzménye. Mikor kiszemeltem ezt a lakást és eljöttünk megnézni, az ingatlanos ügynök olyan nagyszabású tervekről beszélt nekünk, mint a lakás és a padlás közötti födém áttörése, valamint egy csigalépcső beállítása a nappaliba. Ezzel a megoldással közvetlenül a lakásból tudtuk volna megközelíteni a padlást. Ezt az ötletet azonban hamar elvetettük, mert túl sok értékes hely veszett volna el a nappaliban. Aztán azt is mondta még nekem ez a jóember. “Asszonyom, a padláson kicseréltetheti az ablakokat, sőt − és itt egy olyan falszakaszra mutatott, ahol nem volt ablak − ide is tetethet be egy új ablakot!” “Ez lehetséges?” − kérdeztem én naivul, mire ő magabiztosan rávágta: “Természetesen! Madame B. (előttünk lakó hölgy) már kapott is rá engedélyt, csak már nem jutott el a kivitelezésig, mert el kellett költöznie.”  A férjemmel összenéztünk, és mindketten azt gondoltuk: hmmm..., milyen pompás ötlet! Beköltözésünk után nem sokkal el is mentünk az önkormányzathoz megérdeklődni a részleteket.

Az önkormányzat technikai osztályán sikerült megtalálnunk az ügyben illetékes fiatal előadót. Elmondtuk neki, hogy nemrég költöztünk a Riekel utcába, a Residence Monte-Cristo harmadik emeletére. Azt azért tudniuk kell, hogy itt Luxemburgban minden háznak van egy külön fantázianeve. A társasházakat fiktív személyekről (irodalmi alakokról, istenekről), híres emberekről, külföldi városokról, kastélyokról nevezik el, és emiatt olyan puccos és előkelő hangzású épületekbe költözhetünk, mint a Residence Versailles, Residence Artemis, vagy Magellan, Rembrandt és Carmen. Nomen est omen - mondja a latin mondás. Mi tagadás, az előkelő névválasztás biztosan meghatározó tényező marketing szempontból. Talán az az elgondolás áll mögötte, hogy a Residence Quatorze-nál (XIV. Lajos lakóháznál) a potenciális vevő feltételezhetőleg egyből a “compromis” (szerződés) aláírását sürgeti.

Tehát ott tartottam, hogy az önkormányzati illetékesnek előadtuk elképzelésünket, hogy a padláson, ahol a mosókonyhánk van, szeretnénk kicseréltetni a két meglévő ablakot, illetve egy harmadik helyre szeretnénk betetetni egy új ablakot. Kérdeztük, van-e erre lehetőség, és ha igen, mit kell tennünk. A srác egyből tudta, hogy milyen ingatlanról van szó, és azt is tudta, hogy előttünk Madame B. volt a tulajdonos. Sőt, arra is emlékezett, hogy Madame B. kapott engedélyt új ablakokra. Tájékozottságával annyira lenyűgözött, hogy elhittük, ez a pasi mindent tud. Mondta, hogy nem kell nagy ügyet csinálni a beadványból. Elég egy általunk készített tervrajz, amin berajzoljuk, hova szeretnénk az ablakokat, és adjuk meg az ablakméreteket. Hogy biztosra menjünk több ablakméretet is megadtunk. Egy egészen nagyot, egy közepeset és egy kisebbet, ez utóbbi nem sokban tért el a most is bent lévő ablakok méretétől. Beadtuk a kérvényt tavasszal és vártunk.

Egy hónap után telefonáltunk. Akkor a srác mintegy mellesleg megemlítette, hogy hát azért nem kaptuk még meg az engedélyt, mert kellene a társasház jóváhagyása a kérvényhez. Szerencsére a társasház áldását adta a dologra, így nyomban csatoltuk kérelmünkhöz a társasházi hozzájárulást. Egy hónapig megint semmi. Most személyesen mentünk be. Kiderült, hogy időközben a technikai osztály összeült, megvitatta kérelmünket és jóváhagyta, de a polgármester még nem látta, így nem is írta alá. Anélkül viszont nincs engedély.

A felújítás viszont nálunk emiatt elakadt, mert azt mondta a mester, hogy előbb az ablakokat kellene betenni, és csak utána elvégezni a soron következő lépést. Így logikus. Mi azért vártunk. Dolgaink kedvező alakulásán az önkormányzatnál nem akartunk sürgetéssel rontani. A nyár vége viszont elérkezett. Augusztusban itt is uborkaszezon van. Mi Magyarországra mentünk, a polgármester meg talán a Bahamákra.

Visszajöttünk szeptemberben, és újra elballagtunk az önkormányzatra. Ekkor már egy kicsit panaszosra fogtuk a figurát, mondtuk, hogy a mesterek sürgetnek, és szeretnénk megvenni az ablakokat. Újra megkérdeztük, hogy biztosan megkapjuk-e az engedély, és hogy tényleg csak formalitás-e a polgármester aláírása. “Persze, persze!!!!” − volt a megnyugtató válasz. Egy hét múlva újra elmentünk, és mondtuk, hogy most már tényleg szeretnénk megrendelni az ablakokat, és kikértük a véleményét arról, hogy megrendelhetjük-e előre az ablakokat, feltételezve az önkormányzat pozitív elbírálását. A válasz megint igenlő volt, és még az ablakméretet is tisztáztuk. Mint a hülye gyerekek újra rákérdeztünk: “Akkor a 66x118-as ablak jó lesz?” Válasz: igen! “Biztos?” - kérdeztük ismét. Válasz: igen. Így elmentünk és megvettük az ablakokat. Az írásos engedély viszont még mindig nem érkezett meg.

Kitartó bulldog módjára újra telefonáltunk. Kiderült, hogy önkormányzati választások lesznek, és hát a polgármester rendkívül elfoglalt, nem ér rá − én teszem hozzá − ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni.  Lezajlott a választás, polgármesterünk győzött, és két hét múlva megjött a várva várt levél. Az önkormányzat elutasította kérelmünket. Azóta nem kedvencem a polgármester.