Igazán elégedett vagyok a szombat esti eredményemmel! Sőt kifejezetten büszke vagyok magamra! Életem második félmaratonján sikerült 10 percet javítanom a két évvel ezelőtti, szintén luxembourgi félmaratonon elért időmből. Szombat este 2 óra 3 perc 30 másodperc alatt megcsináltam a 21 kilométert. Legnagyobb elismerésem azonban a férjemé, aki nem kevesebbért, mint a maratoni táv teljesítéséért indult el ezen a rendezvényen. 3 óra 57 perc eltelte után már ő is bent volt a célban, így ezzel ő is sokat javított a hat évvel ezelőtti, első stockholmi maratoni eredményén. Persze erre a férjem azt mondaná, hogy nem az idő a fontos, hiszen egy maraton önmagában is élmény, de sajnos én teljesítmény-kényszeres vagyok. Ilyenkor jön elő a férjem Günther Pink, alias “Laufguenni” példájával, aki az idő mániákus hajszolás helyett, inkább maratoni élményeket gyűjt. Ez a szenvedélye. Évente képes 20-25 maratont is lefutni.
Az idei félmaratoni élményt most egyértelműen a férjemnek köszönhetem, meg Vera barátnőmnek, aki férjével együtt erre az estére átvállalta tőlünk Esztert. Ha nem tudjuk megoldani a gyermekfelügyeletet valahogy, akkor valamelyikőnknek biztosan le kellett volna mondania a részvételt. Millió köszönet nekik és bájos leánykáiknak, akik befogadták Eszterünket egy hétvégi pizsamapartira. A férjem szerepe pedig annyi volt az én indulásomban, hogy valamikor április közepén elárulta nekem, hogy ő bizony jelentkezett a maratonra, és mivel egyre hosszabb felkészülések várnak rá, tudjunk róla, hogy miért marad tőlünk távol egyre hosszabb időkre. Szegény, biztos azt hitte, hogy a végén még megvádolom azzal, hogy csajozik – hahaha! Ekkoriban már én is tervezgettem a félmaratont, de valószínű, megint az utolsó napra hagytam volna a jelentkezést, mint 2009-ben. Milyen jó, hogy nem így tettem, mert egy héttel a maraton előtt betelt mind a félmaratoni, mind a maratoni létszám, és már nem adtak el több részvételi helyet.
Az, hogy sikerült javítanunk az eredményünkön két dolognak is betudható. (Már megint ez a fránya teljesítmény – fújj! Azért csak elmondom.) Egyrészt, az első maratoni élmény tapasztalata egy csomó gátat felszabadít az emberben. Ha egyszer már teljesítettél egy versenyen egy maratoni vagy félmaratoni távot, akkor már tudod, hogy képes vagy rá, hogy nem lehetetlenre vállalkoztál, és így sokkal szabadabban futsz legközelebb. A másik, hogy sokkal komolyabban vettük a felkészülést, és mindketten saját igényeinkhez, tempónkhoz és maratoni távunkhoz alakítottuk a felkészülést.
Volt még valami, ami nagyon motiváló volt az edzések során. Bár nincs Nike cipőm, azért mégis vettem az iPodomhoz egy szenzort, ami minden futásomat méri és regisztrálja, így pontosan tudtam, hogy a felkészülés alatt hányszor és hány kilométert futottam. Igaz, kicsit csal, ezzel együtt mégis pontosabb képet kaptam a futásaim hosszáról, mint ha csak időre futottam volna.
 |
| A Luxexpo bejárata |
Június 11-én délután öt órától közel nyolcezer futó gyülekezett a Luxexpo (a Hungexpo luxemburgi megfelelője) épületében és az előtte lévő területen. Mivel egész héten esős volt az idő, és általában mindig este kaptunk egy nagyobb zuhárét, várható volt, hogy a maraton alatt is esni fog. Késő délután többször is eleredt az eső, pár perccel hét óra előtt, már amikor a rajtvonal előtt toporogtunk, akkor is elkezdett szemerkélni. Én biztosra mentem. Beszereztem egy könnyű esőkabátot, mert utálok ázni-fázni. Az egy szál pólóban és rövidnadrágban cidriző lányok mellett nagyon szerencsésnek éreztem magam esőkabátban és két réteg nadrágban. Később azonban, a futás alatt, a didergő lányok jártak jobban, én meg cipelhettem magamon a felesleges ruhadarabokat. Az esőkabátot ugyan a derekam köré tekertem, de a rövidnadrág alá felvett leggingtől már nem tudtam volna ilyen könnyen megszabadulni. Ettől eltekintve teljesen jól alakult az öltözetem. Semelyik ruhadarab nem dörzsölte ki a bőrömet, és a körmeim is teljesen épek és sértetlenek maradtak az Asics DS Trainer cipőben. Két évvel ezelőtt egy ugyanolyan méretű másik Asics cipőben három körmöm is leesés közelébe került.
Mi a D-szektorban álltunk a rajthoz, így mire elértük a startvonalat eltelt úgy 5 perc is. Az elején, mint mindig, elég nehezen lehetett normál tempóban haladni a tömött sorokban egymás mellett futóktól. Férjem, amint lehetett már az elején kikanyarodott és otthagyott engem, mert neki fárasztó volt a lassúbb tempó. Nekem meg lélektanilag úgy is az volt a fontos, hogy a várakozás ideje alatt ne kelljen egyedül álldogálnom.
A futás sokkal könnyedebben ment, mint két éve. Az emelkedők sem jelentettek most olyan nagy megterhelést, de azért itt is voltak nehezebb szakaszok, ahol jól esett egy korty víz vagy egy szőlőcukor és valami motiváló zene. A 18. kilométernél határozottan emlékszem, hogy két szem cukor és a Prodigy Firestarter című nótája kimozdított egy holtpontról. Luxembourg városban egyébként nagyon nagy szintkülönbségek vannak, emiatt a maratonon rengeteg lejtős és emelkedős szakasz van. Aki erre nem készül fel az edzések során, az nagyon meg fog szenvedi velük. Szerencsére, mióta nem a d’Coque-nál, hanem a Luxexponál rendezik a luxembourgi maratont, azóta az utolsó egy kilométert már egy kellemes lejtőn tehetjük meg. A célnál, már amennyire a tömeg engedte, így még egy kisebb sprintet is sikerült produkálnom.
A hangulat abszolút jó volt. A szervezők szinte kilométerenként felállítottak egy-egy ütemes zenét játszó zenekart. A legjobbak a pergő dobok voltak, attól nagyon be lehetett indulni. A legédesebbek viszont azok a szurkoló kislányok és kisfiúk voltak, akik kezüket pacsira nyújtva álldogáltak a sáv mellett. Ha tehettem mindig nyújtottam nekik a kezemet. Érezhetően energiát kaptam tőlük. Remélem jövőre már a kislányom tenyerébe is belecsaphatok.
Miután beérkeztem még volt majdnem két órám, amíg a férjem megérkezett. Addig próbáltam lazítani, felvettem a megőrzőből a zsákomat, módjával eszegettem, hiszen ilyenkor eléggé össze van szűkülve az ember gyomra. Voltak gyümölcsdarabok (banán, alma, narancs), volt diákcsemege, ásványvíz, kóla és alkoholmentes sör. Leadtam az időmérő chipemet, kiváltottam a pólókat, elküldtem pár SMS-t, aztán izgatottan tébláboltam a maratoni beérkezők között a férjemre várva.
Azért essen néhány szó a profikról és az érdekességekről. A tavalyi győztes, a kenyai Stanley Rono most csak második lett. Hiába javított a tavalyi eredményén, és futotta le mindössze 2 óra 15 perc 47 másodperc alatt, az etióp Teferi Bacha 5 másodperccel jobb lett nála (2:15:42). A harmadik, Edwin Kimaiyo pedig csak 1 másodperccel maradt el Stanley Ronotól. Idén ismét visszavárták Fauja Singhet, aki áprilisban már a 100. születésnapját ünnepelte, így abszolút világrekorder. Fauja Singh idén csapatban futotta a maratont, “Sikhs in the City” első tagjaként 8.5 kilométer teljesítése várt rá. Gratulálok neki és remélem jövőre ismét itt futhat közöttünk!
A legjobban teljesítő magyar maratonista Vas Gábor volt 2 óra 48 perc 52 másodperccel. A magyar lányok között Fischer Anita volt a legjobb 3 óra 57 perc 46 másodperccel. Nekik is gratulálok, és persze minden lelkes magyar amatőrnek, aki sikeresen lefutotta a maratoni, vagy a félmaratoni távot. Jövőre ugyanitt?
