Resziklálunk

Végre eltűnt a házunk elől az a nagy halom kék zsák, ami tele volt, mindenféle műanyag szatyorral, hungarocellel és egyebekkel. Már második hónapja csúfoskodott a ház egyik szegletében, és senki nem csinált vele semmit. A kéthetente erre járó szemetesek azért nem vitték el ezt a pár zsákot, mert nem azzal volt tele, amire e kék zsák rendeltetett. A kék zsákot kirakó szomszéd − nem tudom melyik −, viszont hetekig nem jött erre rá, sőt, idővel rakott még hozzá pár újabbat, hasonlóan nem odavaló dolgokkal megtömve. Már ott tartottam, hogy szólok a közös képviselőnek, csináljon már vele valamit, amikor egyszer csak eltűnt. De a fejemet teszem rá, hogy nem a kedves szomszéd, hanem végül a házkezelőség szüntette meg az áldatlan állapotot.

A rosszul megpakolt kék zsákok

Luxemburgban a kék zsák (PMC Valorlux) már szinte fogalom. A szelektív hulladékgyűjtés egyik formája ez, amit a világ számos nagyvárosában is hasonlóan használnak. Az üres kék zsákokért az önkormányzatok épületébe (Luxembourgban Bierger Center) vagy a szeméttelepre kell menni. A nagy, kék színű műanyag zsákokba meghatározott dolgokat lehet tenni, és csak azokat, különben hiába gyűjtögetjük bele szorgalmasan a szemetünket, nem fogják elvinni. Látszólag semmi logika nincs benne. Belekerülhetnek az üditős-ásványvizes műanyag palackok, a háztartási flakonok, tehát a műanyag, de nem kerülhet bele sem a joghurtos pohár, sem a műanyag pohár, sem az a műanyag edény, amibe például a gyümölcsöket, húsokat csomagolják előre.

Ezek mehetnek a kék zsákba

Helyet kaphatnak a kék zsákban a konzervdobozok, a sörös-üdítős alumíniumpalackok, ellenben az alumíniumfóliát tilos beletenni. Ugyancsak ide kerülhet az üdítős-tejes kartondoboz, de más papírhulladék már nem. Egy nagy rejtély az egész. Egyszerűen meg kell tanulni a belerakható dolgok listáját, és kész. Amúgy a PMC mozaikszó is segíthet a tartalom megtanulásában: bouteilles et flacons en Plastique, des emballages Métalliques et des Cartons à boisson (palackok és flakonok műanyagból, fém csomagolás és italos kartondobozok).

Ezek is...

A kék zsákokért mint már említettem minden második héten jön a kukásautó, de minden körzetben más a kék zsákos nap. Ahol most lakunk, minden második kedd reggelére kell kikészítenünk a kék zsákokat.  Ahol korábban laktunk, ott a csütörtök volt erre kijelölve.  Az összeszedett kék zsákok tartalmát aztán szétválogatják a szeméttelepeken.

... és ezek is.

A magyarországi gyakorlathoz hasonlóan Luxembourg város különböző pontjain is találhatók hulladékgyűjtő szigetek. Az itteni konténerekbe általában papírt, üveget, használt ruhát és elemet rakhatunk. Az a hulladék, amit nem tudunk beletenni ezen konténerek egyikébe sem, és a kék zsákba sem, azzal a hulladéktelepre kell mennünk. Luxembourg város központi hulladéklerakója (centre de recyclage) a route d’Arlon egyik mellékutcájában található a stadion mellett. Ide akkor is jöhetünk, ha már nem vagyunk luxembourgi lakosok − tudtuk meg nemrég egy illetékestől. Azóta újra előszeretettel járunk ide, habár nekünk Kehlenbe kellene járnunk. Így ha nincs nagy forgalom a luxembourgiba megyünk, mert az sokkal közelebb van hozzánk.

Egy hulladékgyűjtő sziget a stadion mellett

Mostanában leginkább a bontási hulladékokat visszük a hulladéktelepekre és öntjük az erre kijelölt óriás konténerbe. Persze vigyázva, nehogy más is odatévedjen, mint kő- és csempetörmelék. Bontásból kiszerelt műanyag csöveket, kábeleket, cementes zsákokat már nem látnak benne szívesen. Az egyik alkalommal láttuk, hogy valaki előttünk gipszkarton darabokat is a törmelékes konténerébe. A szeméttelep munkatársa, mikor ezt észrevette, sztoikus nyugalommal felvette a munkáskesztyűjét és szépen, egyenként kiszedegette a nem odaillő darabokat.

És igen, ezeken a telepeken − a luxembourgiban és a kehleniben is egyaránt − meglepően udvarias és segítőkész emberek dolgoznak. Akármikor mentem oda, és kértem tőlük tanácsot, hogy mit hova tegyek, szinte mindig kedvesek és előzékenyek voltak. Velem már többször előfordult, hogy elvették tőlem a szatyrot, és helyettem gyorsan kiszelektálták a dolgokat.

Ezek a telepek nagyon rendezettek és átláthatóak. A kehleni telep azonban olyan otthonos, hogy azt hinné az ember valami vidéki közösségi házban jár. Üdítő- és kávéautomaták kitéve, hogy frissüljünk, kézfertőtlenítők, hogy tisztuljunk, nagy asztal és székek, hogy megpihenjünk, szobanövények, valamint dekorációként antik írógépek és sportkupák akkurátusan kirakva. Az egész helyiség, és − külön kiemelendő − a vécéjük is makulátlanul tiszta.

Egyébként erre a fajta szelektív hulladékgyűjtésre alkottunk magunknak egy rövidebb szót: resziklálunk. Ezt a recycler (hulladékot újrahasznosít) francia szóból magyarosítottuk magunknak. Nemrég például  − a sitten kívül − több köbméter DVD-tokot reszikláltunk, azaz vittünk a hulladéktelepre Eszterrel. Az történt, hogy már nem fértünk a padláson a DVD-tokoktól. A több ezer DVD-lemezt már egy ideje nagy gyűjtőkben tároljuk ábécés sorrendben, a tokok viszont hiába kerültek ömlesztve nagy műanyag ládákba, hasznos alapterületeket raboltak a kis biciklitől, a karácsonyi dekorációtól, a pótkeréktől és még sorolhatnám mi mindentől. Így aztán a DVD-tokok sorsa megpecsételődött. Több heti kitartó munkával felszámoltam őket. A leírást tartalmazó papírt kivettem belőlük és lefűztem őket irattartókba, és az így már teljesen kibelezett tokok a hulladéktelepre kerültek.

A hulladéktelepre lehet vinni még lejárt szavatosságú gyógyszert, toxikus anyagokat, hungarocellt, papírt, üveget, nem működő háztartási gépeket, szórakoztató elektronikai kütyüket. Ám sokszor hozunk ide olyan tárgyakat is, amelyek viszonylag teljesen jó állapotban vannak, de mi már nem tudunk vele mit kezdeni: rájuk untunk, nem vált be, vagy vettünk helyette jobbat. Létezik ugyanis egy ingyenes second-hand shop az ilyen hulladékgyűjtőkön.

A stadion melletti Centre de Recyclage

Nagyon jó érzés látni, hogy amint kiteszem ezeket a tárgyakat, valaki szinte egyből lecsap rájuk, és mint értékes zsákmányt teszi el magának. Klassz dolog hogy valaki még tudja használni ezeket a számunkra feleslegessé vált dolgokat. Vittünk már ide alig használt futócipőt, játékokat, tükröt, vödröt, lámpát, IKEA-s műanyag dobozokat, és legtöbbször mire másodjára fordultam, már el is tüntette őket valaki a polcokról. Dolgaink resziklálódnak.

Vitarium - a luxemburgi tejipar kiállítása

Eszter a héten beteg volt, péntekre ugyan már semmi baja sem volt, de az utolsó nap már nem vittem az iskolába. Viszont az kibírhatatlan lett volna mindkettőnk számára, ha egész nap itthon punnyadunk, majd a bezártságtól lassan egymás idegeire megyünk. Ezt elkerülendő úgy döntöttünk elmegyünk Roost/Bissenbe a Luxlait, azaz a luxemburgi tejipar főhadiszállására és annak interaktív kiállítására.

Miután az autópályáról Mierscherbiergnél letértünk, nem kellett soká várnunk, hogy megpillantsuk a Luxlait hatalmas szürke épületegyütteseit. A Vitarium, a tejipari kiállítás, viszont egy faépületben kapott helyet, egy füves területen elhelyezkedő játszótérrel az oldalán. A kiállítás játékosan oktató jellege nagy vonzerő a különböző korosztályú iskolai csoportok számára. Mikor megérkeztünk, egy óvodás csoport épp távozóban volt, míg nem sokkal utánunk egy általános iskolás csoport rohamozta meg a tudományos és játékos installációkat.

A kiállítás legelején mindjárt egy szarvasmarha szemével láthattuk a világot. A szarvasmarha szemei mögül hiába néztünk előre, csak azt láttuk, ami oldalt volt: ami jobbra, a bejáratnál vagy balra, a tehénfejőnél volt. Ráadásul ezt nem is egyszerre láttuk. Nekem például a jobb szemem volt a dominánsabb, és csak azt érzékeltem, ami jobbra, a bejáratnál történik. De még véletlenül sem azt, ami előttem van, és persze a két oldalsó képet sem tudtam fejben összemontírozni, ahogy a szarvasmarha sem képes erre.

Ki lehetett volna próbálni a tehénfejőt is, ahol műanyag tőgyeket kellett volna húzogatni meg nyomkodni, de vagy nagyon ügyetlenek voltunk, vagy nem működött a gép rendesen, de sajnos egy csepp víz sem csurrant a vederbe. Mivel a Luxlait Belle Etoile-beli kiállításán már egyszer sikeresen próbálkoztunk a tehénfejéssel, az a valószínűbb, hogy elfelejtették vízzel feltölteni a műtehenet. Naná, hogy nem fogom elismerni az ügyetlenségünket igazoló verziót!

Aztán emeltünk súlyokat is, amiből megtudhattuk, hogy a szarvasmarha mennyi súlyt cipel magán. A szarva például 3 kilogramm, a bensőjében pedig 7 kilogrammot nyomnak a baktériumok és 16 kilogrammot az elfogyasztott széna. A kiállítás felénél azt is megtudhattuk, hogy mekkora súlyt kell cipelnie a tehénnek a tejtermelés miatt. Fejés után 2 órával 4 kilogrammot, 4 órával később már 8 kilogrammot cipel a tőgyében. Hogy átéljük, a tehén tőgyében koncentrálódó súly cipelésének fáradalmait, és hogy némi empátiára bírjanak, nem kellett mást tennünk, mint hogy magunkra csatoltuk a különböző nagyságú és súlyú műtőgyeket.

További méréseket is végeztünk... Eszter testsúlya a szarvasmarha tüdejével volt egy súlycsoportban, míg én ugyanannyit nyomtam, mint a marha bordái. Ketten együtt az állat gyomrának súlyát értük el. 

A szarvasmarhás téma ezzel még korántsem volt kimerítve. Összerakhattunk egy hatalmas tehénpuzzle-t, míg egy másik állomásnál megvizsgálhattuk mikroszkóppal a marha négy gyomrát. Egy világtérkép segítségével megmutatták, hogy a világ különböző részein mely párosujjú patás állat tejét használják fogyasztásra. Teljesen új információval látott el az a felirat, miszerint a tevetej is fogyasztható, sőt még fagylaltot is készítenek belőle.

Még mindig a marhánál maradva, bepillanthattunk a szarvasmarhatartás rejtelmeibe és a gazdák munkájába. Egy térképen megtekinthettük, hogy a Luxlait honnan, mely gazdáktól szerzi be a tejet − névvel, címmel, telefonszámmal. A Luxemburgban jól ismert biogazdával, Tom Kass-szal is láthattunk egy kis videót.

A kiállítás másik szakaszában saját testünket, erőnlétünket és emésztésünket ismerhettük meg. Felmérhettük fizikai képességeinket. Tudunk-e egyensúlyozni, azaz végig tudunk-e menni egy kifeszített szalagon? Mi nem tudtunk. Le tudunk-e győzni egy tehenet futásban? Nem igazán. Mekkorát tudunk helyből ugrani? Állítólag 50 centimétert. Mennyit ver a pulzusunk mozgás közben? Nekem 120-at. Mennyi energia szükséges ahhoz, hogy lépcsőt másszunk. Nekem a súlyom alapján állítólag 68 joule-ra. Mekkora erővel tudunk nyomni? 274 newtonnal, s dicséretképp megkaptam, hogy majdnem olyan erős vagyok, mint egy bika.

“Az vagy, amit megeszel!” tartja a mondás, de itt a Luxlait-nél megfordították az állítást: You eat what you are!, azaz azt eszed, ami vagy! Ezek szerint, ha a tested vízből, proteinből és zsírból áll, akkor ezekre az anyagokra van szükséged. Ezzel nagyon is egyet tudok érteni, de persze a még most uralkodó táplálkozási dogma miatt nem hagyhatták ki a szénhidrátokat és a cukrot a felsorolásból. Nos, a Luxlait szerint, ha egészségesek szeretnénk lenni, akkor rengeteg tejterméket kell fogyasztanunk, és ezt több tudományos játékkal és feladattal is bizonyították. A kiállítás ezen szakaszán minduntalan azok a magyar reklámszlogenek tolakodtak az agyamba, mint “Csupa erő, csupa izom, minden reggel tejet iszom!” vagy hogy “A tej élet, erő, egészség!”

Ha úgy érkeztünk volna a Luxlait-hez, hogy előzőleg érdeklődünk, akkor csatlakozhattunk volna egy vezetett csoporthoz, és olyan területekre is bemehettünk volna, amire így nem volt módunk. Így nem láttuk a gyártási folyamatot és a 3D-s filmet sem vetítették le kettőnk kedvéért. Az installációk mindegyike négy nyelvű: luxemburgiul, németül, franciául és angolul olvashatjuk őket. A kiállítás végén ráadásként mindenki ingyen fogyaszthat egy Luxlait terméket. Váljék egészségünkre! − s ezért inkább most nem fejtem ki sokaktól olvasott nézeteimet a tejfogyasztás káros voltáról.

A világtérkép, melynek gukkerei mögött képek rejtőznek

A luxemburgi trónörökös eljegyzése

2012. április 26-án a világ és Luxemburg huszonéves hajadonai lemondóan sóhajthattak fel, mikor hivatalosan is bejelentették Vilmos (Guillaume), a luxemburgi hercegi trón örökösének eljegyzését Stéphanie de Lannoy-val. Egy évvel korábban a másik Vilmos (William) cambridge-i hercegről kellett lemondania a hercegnői életről ábrándozó leányoknak, most Vilmos (Guillaume) luxemburgi trónörökösről. Nem tudom, volt-e olyan, aki a kissé meghízott Albert monacói hercegről álmodozott volna, de tavaly nyáron ugyebár őt is lefoglalta egy dél-afrikai úszónő. Ezzel elkelt Európa utolsó, még agglegény trónörököse. És miután egyre több polgári származású ara jelenik meg e kiváló pedigréjű úriemberek oldalán, a sóhajok még fájdalmasabbak lehetnek, hiszen ott motoszkálhat az érzés: akár mi is lehettünk volna azok!

Gondoljanak csak Vilmos, brit trónörökös feleségére, a polgári származású Kate Middletonra, vagy apukájának újabb feleségére, Camillára. Hollandiában Vilmos-Sándor (Willem-Alexander) trónörökös az argentin Maxima Zorreguietát választotta, akinek apja mezőgazdasági miniszter volt az argentin diktatúra idején. Fülöp (Felipe) spanyol herceg 2004-ben vette feleségül az elvált Letizia Ortiz Rocasolanót, aki televíziós újságíróként és bemondóként dolgozott. Haakon norvég koronaherceg felesége a polgári származású Mette-Marit Tjessem ráadásul még egy másik házasságból származó kisfiút is vitt a házasságba. Viktória svéd koronahercegnő választottja Daniel Westling egy edzőterem tulajdonosa. A dán koronaherceg, Frigyes (Frederik) felesége egy ausztrál hölgy, Mary Elizabeth Donaldson, akivel egy ausztrál pubban ismerkedett meg. Albert monacói hercegről pedig már volt szó... Mindenkit felsoroltam? Azt hiszem.

Nos láthatják, hogy ma már az az általános, hogy a trónörökösök szerelemből házasodnak, és nem a szomszédos uralkodóházak, korban hozzájuk illő tagjai közül, dinasztikus érdekekből választanak maguknak párt. Tehetik, hiszen a 21. századi monarchiákban az uralkodók már csakis protokolláris szerepet játszanak. Tevékenységük szinte megegyezik a köztársasági elnökök tevékenységével. Csak hogy őket nem lehet leváltani, ha plagizáltak, és nem kell őket 5-6 évente újraválasztani.

Vilmos és Stephanie a belga Paris Match oldalán

Vilmos luxemburgi trónörökös viszont szakított ezzel a mostani trenddel, és nemesi származású barátnője kezére húzta a gyémántgyűrűt április 27-én Colmar-Bergben, a családi kastélyban. Ezzel most ők lettek a különcök, a különlegesek, azzal együtt, hogy ez a frigy is igaz szerelmen alapul.

Stephanie Lannoy, nemcsak nemesi származású, de ugyanúgy belga, mint Vilmos nagypapájának, János (Jean) nagyhercegnek a felesége. A belga királyi családból származó Sarolta nagyhercegnő (Josephine-Charlotte) azonban 2005-ben meghalt, így ő már nem ünnepelhetett az unokájával, és az újabb kékvérű menyecskével. Rossz nyelvek szerint ő ugyanis jobban szerette a kékvérű családtagokat, és ezt fia, a jelenlegi nagyherceg Henrik (Henri) párválasztásánál szóvá is tette. Most azonban, feltételezésem szerint, kétszeresen is boldog lenne a nagymama.

Stephanie 1984. február 18-án született Belgium flamand részén, Ronse-ban. Gyermekkorát a családi birtokon, egy varázslatos, 1561-ben épült, várárokkal körülvett kastélyban töltötte, a château d’ Anvaing-ben. Tényleg varázslatos, hiszen a körülötte lévő várárok úgy tele van vízzel, hogy a kastély olybá tűnik, mintha egy tó közepére épült volna. Ez a kastély Stephanie-n kívül arról is híres még, hogy 1940. május 28-án a belga hadsereg kapitulációját itt írták alá. A kastély hatalmas, na de kellett is oda a nagy kastély, a rengeteg szoba, ahol nyolc gyerek volt! Stephanie a legkisebb, a nyolcadik ebben a sokgyerekes nemesi családban. Életéről annyit lehet tudni, hogy egy ideig Belgiumban, majd Észak-Franciaországban járta iskoláit. Az egyetemi tanulmányait a leuveni katolikus egyetemen német szakon, majd Berlinben folytatta. Szeret hegedülni, zongorázni, úszni és síelni. Egy évig Moszkvában élt, ahol oroszt tanult és az orosz irodalmat tanulmányozta. Németországban egy befektetési vállalatnál dolgozott. Beszél németül, franciául és angolul.

Stephanie édesapja Philippe de Lannoy gróf, édesanyja, neve kimondhatatlanságából ítélve, hasonlóan nemesi származású lehet, Alix della Faille de Leverghem. A Lannoy-család a 13. századból eredezteti nemesi címét. A család férfitagjai között hős lovagok,  államférfiak és az Aranygyapjas (Toison d’Or) rend tagjai voltak. Egyik leghíresebb ősük, akinek a grófi címet is köszönhetik, Charles de Lannoy volt. Ő volt az, aki az 1525-ös páviai csatában győzelemre vitte V. Károly spanyol király és német-római császár seregeit I. Ferenc francia királlyal szemben. I. Ferenc fogságba esett, így szabadulása fejében lemondott Lombardiáról, és a madridi békével lezárult az itáliai háború. Na persze, ez is csak addig tartott, amíg I. Ferenc kiszabadulván újra nem kezdte az egészet. Charles de Lannoy egy ideig Nápoly alkirályi címét is viselte.

A friss jegyespár család körben, szintén a Paris Match oldalán

Vilmos (Guillaume) herceg 1981. november 11-én született. Lorentzweilerben járt általános iskolába, ezután a Robert Schuman Gimnáziumba ment. Egy svájci magániskolában, a Collège Alpin Beau Soleil-ben fejezte be középiskolai tanulmányait. 2000-ben, amikor édesapja átvette a nagyhercegi teendőket édesapjától Jánostól, belőle hivatalosan is trónörökös lett. 2001 és 2002 között Nagy-Britanniában a királyi katonai akadémián Sandhurstben tanult. Ezután politikatudományt tanult Nagy-Britanniában és Franciaországban. Korábbi barátnői közül legismertebb Pia Haraldsen tévés személyiség, akivel a korábban említett Haakon norvég koronaherceg esküvőjén találkoztak, de e kapcsolatnak másfél év után vége lett.

Vilmos és Stephanie közös barátok révén találkoztak először úgy öt éve, és feltételezhetőleg két éve kezdtek el randizni és együtt járni. Kapcsolatukat egészen eddig titokban tartották, bár 2011 novemberében, a trónörökös 30. születésnapján az udvar hivatalosan is bejelentette, hogy Vilmosnak barátnője van, de a személyét nem árulták el. Most április 26-án azonban a herceg büszkén mutatta be ország-világnak jegyesét. Október 20-án pedig esküvő lesz, és ásó-kapa-nagyharang sem választhatja el őket.

Ebben a témában írtam még:
Vilmos és Stephanie esküvője

Házassági évforduló
A luxemburgi nagyherceg

Duck Race

El tudnak képzelni több ezer sárga műanyag kacsát, amint egy alig három méter széles folyón hömpölyögnek lefelé? Ha nem tudtam volna róluk, hogy játékkacsák, azt hittem volna így tavasz idején, hogy valaki letarolt egy pitypang mezőt, és azt szórta bele a vízbe. A Duck Race-t, azaz a kacsaversenyt idén, április 28-án vasárnap már tizenegyedik alkalommal rendezték meg Luxembourg városban, a Petrusse-folyó völgyében.

Már 12 órától programokkal várták az érdeklődőket. Mi 2-re szerettünk volna odaérni, de  alaposan lekéstük a célként kitűzött időpontot. A késés egyik oka az volt, hogy több, mint egy órán át kerestük otthon - eredménytelenül - a nyereményszelvényünket. Hiába vettem meg jó előre a jegyet az egyik luxemburgi benzinkútnál, a Goedert-nél, úgy eldugtam a gyerek elől, hogy azóta se találjuk. A másik ok az volt, hogy a helyszínhez közel s távol nem találtunk egyetlen parkolóházat, amire ne lett volna kiírva: COMPLET (tele). Nem csoda! Három hét óta most volt először szép idő, az első nap, amikor nem esett, így aki tehette kimozdult erre a szabadtéri programra. Szóval, jó sok idő eltelt azzal is, hogy parkolóhelyet kerestünk. Végül valahol, a régi lakásunk környékén parkoltunk le az utcán, de onnan meg ugye sokat kellett gyalogolni. Így a 3 órás első indítást rendesen le is késtük. Még a Petrusse-völgy másik végében voltunk, amikor hallottuk a rajtpisztoly eldördülését.

A Viaduc-tól a Grund bejáratáig tartott a rendezvény. Hatalmas tömeg volt, ami főleg az italos és ételes sátrak mellett okozott közlekedési dugókat. Amikor odaértünk, pont láttuk, ahogy a Duck Race pólós fiúk műanyag ládákból elkezdték beleönteni a műanyag kacsákat abba a hatalmas fém konténerbe, amit a patak fölött, egy fém állványon helyeztek el. Ezek a kacsák voltak a következő rajt indulói.

Szerencsénkre találtunk egy szuper helyet a Petrusse-korlátjánál, egészen közel a starthoz, ahonnan istenien láthattuk a második rajtot. Egy kis idő elteltével azt is felfedeztem, hogy az egyik Duck Race pólós srác, nem más, mint Xavier Bettel, Luxembourg város újonnan megválasztott polgármestere. Ő is ott volt fent a nagy konténer mellett, az emelvényen. A második rajtot ő indította el egy pisztolylövéssel.

A kacsák közül páran már az áttöltéskor belepotyogtak a Petrusse-be. Azt viszont nem tudom, hogy ezekre a kacsákra irigykedni kellett volna-e, hiszen emiatt a korai startolás miatt hamarabb értek célba, vagy esetleg sajnálni őket, mert emiatt esetleg diszkvalifikálták őket. A Duck Race lényege ugyanis az, hogy 5 euróért vásárolunk egy jegyet, amivel bérelünk egy kacsát, aminek a száma megegyezik a jegyünkön lévő számmal. Ha a mi számunkkal ellátott kacsa az elsők között ér célba, akkor nyeremény üti a markunkat. A 2012-es Duck Race főnyereménye egy Renault Twingo volt, de nyerhettünk Miele porszívót, Canon fényképezőgépet, 750 eurós ruhavásárlási utalványt, karton pezsgőt, és még sok egyebet. Még az is lehet, hogy mi is nyertünk valamit, de ezt már lehet sose tudjuk meg, mert a jegyünk valahol a lakás Bermuda-háromszögében teljesen eltűnt.

Az indítás és a folyóba ömlesztés után akadtak olyan renitens kacsák, akik már az elején inkább a partraszállást választották. Őket gumicsizmás “rendfenntartók” vasvillával terelgették vissza a folyóba, hogy rávegyék őket az úszásra. Voltak ezenkívül még ciklámen, piros, fehér, zöld és fekete színű különcködők, akik külön versenyben indultak. Rájuk sms-en keresztül kellet fogadni, és megtippelni, hogy milyen színű kacsa ér előbb a célba.

A Duck Race rendezvény ha jól tudom angolszász kitaláció, és abból a célból jött létre, hogy jótékony célokra pénzt gyűjtsenek vele, miközben közösségépítő szórakozási lehetőséget biztosítanak az embereknek. Itt Luxembourgban a Table Ronde Luxembourgeoise (luxembourgi kerekasztal) nevű szervezet rendezi. A befolyt összeget teljes egészében karitatív célokra fordítják. Idén sérült és beteg gyerekeket támogató alapítványoknak juttatják el az összegyűlt pénzt.

Nos, miután Eszter a szokástól eltérően képes volt majdnem egy óráig türelmesen várni a második rajt indítására a Petrusse-korlátjánál, és miután kigyönyörködtük magunkat a “kis kacsa fürdik”-ben, elindultunk, hogy belevessük magunkat a gyerekprogramokba. Legelőször Eszter a minivasúton tett három kört. A Petrusse-völgy végében, a Grund bejáratánál ugyanis működik egy minivasút. A vonatok akkorák, mint egy nagyra nőtt modellvasút, a sínek pedig 5 hüvelyk szélesek. A mozdonyok működőképesek, így el tudnak húzni akár egy több személyes szerelvényt is. A mozdonyok közül volt, amelyik hagyományosan szénnel, volt, amelyik árammal működött. Ezekre a vonatokra nyáron a gyerekek és felnőttek ingyen felülhetnek, de most a Duck Race alatt 2 eurót kellett fizetni egy körért.

Ezután jó fél órát álltunk sorba az arcfestésnél. Ezen a ponton viszont mi felnőttek kezdtünk türelmetlenkedni, ugyanis az éhség, még minket felnőtteket is képes hisztissé és ingerlékennyé tenni. Így aztán nagyon örültem, hogy mikor sorra kerültünk, ahhoz a lányhoz kerültünk, aki nem bonyolította túl az arcfestést. Pikk-pakk kipingált legalább három gyereket, míg a másik lány még mindig ugyanazzal az egy gyerekkel vacakolt. Igaz azonban, hogy a másik lány lassabb munkája művészi igényességet takart.

Pillangó arcú lányunkkal ezután elindulhattunk, hogy megtaláljuk a kolbászos sátrat. A nagy tömeg és a mardosó éhség miatt ez komoly feladatnak bizonyult, de végül a Viaduc lábánál lévő sátrak egyikénél sikerrel jártunk. Ráadásul míg mi a kolbászosnál várakoztunk, addig Eszter az “athome.lu” ugráló várában iszonyatosan jót szórakozott. Ettünk, ittunk, jót mulattunk és... háp-háp!

Biovásár a Demeter-farmon

“Fúúúúj! Mi ez a szag? De büdi!” Ezek a finnyogó mondatok akkor hangzottak el, amikor lányom és kis barátnői kikászálódtak az autóból Rollingen-Mersch központjában. A szomszédos Demeter-farmról, Tom Kass luxemburgi biogazda otthonából érkeztek eme “bukolikus illatok”, melyek ilyen reakciót váltottak ki a lányokból. Egyébként emiatt könnyű dolgunk volt, csak a szagcsíkot kellett követnünk, hogy megtaláljuk Tom Kass farmját, ahol épp biovásár volt.

A tavaszi turkaszezon legnagyobb slágere a Demeter-farmon megrendezett biovásár. A  BIO-NEST nevű luxemburgi nonprofit egyesület szervezésében már harmadszor tartanak biovásárt tavasszal. Itt nemcsak használt, de új bioruhákat, bőrcipőket és fajátékokat is lehet vásárolni. Mi viszont nem a ruhavásár miatt látogattunk ide, hanem azok miatt a plusz programok miatt, amikkel a gyerekes családokat várták.

A gyerekekkel először a farmon található állatokat vettük szemügyre. A legnépszerűbb négylábúak a nyulak voltak, akik egykedvűen rágcsálták azt a száraz szénát, amit a ketreceikhez özönlő gyerekek folyamatosan dugdostak az orruk alá. Az istállókban megnéztük a hatalmas teheneket, a pónikat és a malacokat. A disznók részlege mellett, egy belső udvaron állították fel a biopéksütemények, a biosajtok és a bioméz standját. Szerencsére ekkorra már teljesen hozzászokott a lányok orra az állati ürülék szagához, és miután nagy nehezen sikerült választaniuk a diós-csokis sütemények, a sós perecek, a croissant-ok és a különböző magvas zsemlék közül, jóízűen befalatozták azt. Azt követően pedig, hogy engedtem a gyermeki erőszaknak, és vettem egy maci formájú méhviasz gyertyát Eszternek, megnyugodva mehettünk tovább a pónigolás és a szamaragolás helyszínére.

A felnyergezett pónik és szamarak az autóparkoló melletti területen várták a gyerekeket. Szegény párákra egymás után futószalagszerűen ültek fel a gyerekek. Nekünk is végig kellett várnunk egy kisebb sort, ami ugye a mi esetünkben azt jelentette, hogy mi, türelmes szülők szépen beálltunk a sorba, türelmetlen gyerkőceink meg ezalatt a patak folyását nézhették mindenféle termés beledobálásával. Mikor mi kerültünk sorra Eszter kapott a fejére egy spéci lovagló sapkát, az úgynevezett kobakot, majd felültették a pónira. Két hölgy kíséretében két euróért két kört tehetett a lekerített, füves területen.

Mikor már nagyon éhesek voltunk, visszavonultunk az istállókhoz, ahol már álltak az asztalok és sültek a kolbászok. A sor viszont itt egészen döbbenetesen hosszú volt, és a nagy tömeg miatt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekek addig ott mellettünk  játszanak vagy kergetőznek. Ezért volt jó, hogy nagyobb társasággal voltunk, ahol mindenki megkapta a maga feladatát a helyzet hatékony megoldása érdekében. Míg az egyik apuka magára vállalta a sorállást, addig egy másik anyuka az asztalfoglalást, én meg az izgágább kölkökkel elmentem a pajtába, ahol beltéri játszóteret alakítottak ki.

Itt a földre vastagon terítettek szalmát, hogy ha a gyerekek elesnének, a finom puha szalmába essenek. A tér közepén szalmabálákat halmoztak egymásra és egymás mellé. Ezekről lehetett leugrálni, illetve egyikről a másikra átugrálni. A bálák alatt még egy kis kuckó is volt, ahol el lehetett rejtőzni. A mászóka két darab kétágú falétra volt. Volt kitéve még néhány ütött-kopott kisautó meg seprű. A seprűt szinte egymás kezéből cibálták ki a gyerekek, és olyan nagy port tudtak kavarni a szalma seprésével, hogy nekem azon nyomban kijött a szénanáthám tőle. Mint egy kis interaktív játék, időnként megjelent és átszaladt a pajtán egy barna színű kis gida, akit ilyenkor a gyerekek próbáltak utolérni és megsimogatni. A rohamot a gida akrobatikus ügyességgel tudta mindig kikerülni. Olyan búvóhelyeket és menekülési útvonalakat ismert, amivel rendszerint sikerült kisiklania az utána kapó kis kezek elől.

Mielőtt még kritikussá fordult volna az állapotom az éhség és a folyamatos tüsszögés miatt, kiderült, hogy mi következünk a sorban, és mi rendelhetünk. Az ebédünk a következő volt: biokolbász bio krumplisalátával bioásványvízzel leöblítve. Nem mondom, hogy nem ettem jobbat életemben, de az éhség elmulasztására tökéletesen alkalmas volt. Ihattunk volna hozzá biobort is. A moseli borvidékről, Bousból egy Joé Beissel nevezetű biotermelő borait árusították a nyúlketrec mellett. Hiába mentem el a borkínáló asztal mellett többször is, sajnos mindig csak abból a célból, hogy egy vagy több gyereket felügyeljek, és ne tévesszek szem elől. Ez ugyebár nem az az ideális alkalom, amikor az ember nyugodtan elkortyolgat egy pohár moseli fehérbort. De ahogy mondják, ami késik, nem múlik... Majd jövő tavasszal.  Én türelmes vagyok.