2010. március 31., szerda

Figaro, figaro...


(Írásom legelején szeretném leszögezni, hogy ismerek legalább három olyan magyar hölgyet, akik teljesen elégedettek a luxemburgi fodrászaikkal, és még ki tudja hányan vannak rajtuk kívül...)

Egyszer egy luxemburgi magyar ismerősömnek nagy lelkendezve meséltem, hogy milyen jó lesz, mert nemsoká indulunk Magyarországra, és végre lesz, aki rendbe teszi az összevissza álló, lenőtt és teljesen tartását vesztett hajamat. Erre ő csodálkozva kérdezett vissza, hogy: „Miért, te Magyarországra jársz fodrászhoz?“

Nos igen, én visszajárok, és mint később kiderült ezzel nem vagyok egyedül. Pedig esküszöm, én itt is próbálkoztam. Nem is tehettem mást, mivel rövid hajjal kezdtem luxemburgi életemet. Rövid hajú nőtársaim tudják, hogy a rövid hajat kötelezően hat hetente vágatni kell, különösen az olyan rossz minőségű hajnál, mint az enyém. Én, ha néha ennél többet vártam, akkor a hajam millió vegyszer – hajhab, hajzselé, hajlakk és társai – használata után sem tudott a gravitációnak nemet mondani, csak élettelenül lapult rendíthetetlenül a koponyámhoz.






Mivel azonban én is hiú fajtából vagyok, Luxembourgban is jártam elszántan egyik fodrászattól a másikig. Mentem olyanokhoz, akiket ismerősök ajánlottak, és mentem csak az ösztöneimre, vagy a látványos cégtáblákra hallgatva egyenesen az utcáról be a fodrászatokba. Voltak köztük olyan hangzatos szalonok, mint Camille Albane vagy Jacques Dessange. Elfogyasztottam vagy 20 különböző fodrászt, mindhiába.

A fodrászok, akik mindig mosolyogva és nagyon udvariasan fogadtak, körülbelül 5 percig figyelmesen hallgatták, hogy mit szeretnék a hajammal. Nyelvi hátrányaimat leküzdendő vittem képet és magyaráztam kézzel-lábbal, ők persze mindenre bólogattak, és úgy tettek mintha minden világos és egyértelmű lenne számukra. Én megnyugodva adtam át magam nekik, de ez az ellazult, nyugalmi állapot a hajmosás után nem sokáig tartott. Az első vágásoknál még reménykedtem, hogy sebaj, majd ezután jön az érdemi rész, de végül, mindig csalódnom kellett. Eleinte szókincsem hiányosságaira fogtam a dolgot, ezért próbáltam utánanézni szakkifejezéseknek, és próbáltam még precízebben körülírni kívánságomat, de ez sem segített. A fodrászok továbbra is bólogattak és mosolyogtak, aztán csinálták, amit tudtak, többnyire nem azt amit akartam.






A legsötétebb mélypont az volt, amikor görögországi nyaralásunk előtt egy művészieskedő figaró nekem esett egy borotvával, és majdnem kopaszra nyírt. Tudom én, hogy az a fajta tépett frizura, amit szerettem, borotvával is elkészíthető, ezért nem is gyanakodtam, a végén mégis úgy néztem ki, mint egy liba, akit megtéptek a tollaiért. Az 50 eurót, amit ezért a barbarizmusért elkért, majdnem sírva adtam oda neki. A többiekkel azért szerencsésebben jártam, ők általában megalkották a jókisfiús frizurát, amit én otthon megpróbáltam az otthoni fodrászaimtól ellesett technikákkal formába hozni. Na, de azért az mégse állapot, hogy minden egyes alkalommal kifizetek 50 eurót, és aztán még nekem kell pluszmunkázni!

Ez az összeg egyébként, még nem is annyira durva, mivel a hajfestést én mindig magam, házilag oldom meg. Nem ritka azonban, hogy azok a magyar honfitársnőim, akik a hajukat is itteni fodrásznál festetik, hajvágással együtt akár 130 eurót is kénytelenek otthagyni. Ha egy hosszú hajat például csak egyenesre kell vágni, akkor is elkérnek érte 70 eurót, mert ugye hosszú hajnál már ugrik az ár.

Egyik barátnőm egyszer gondolt egy nagyot, és betért az egyik belvárosi fodrászatba, amelyik úgy hirdette magát, hogy már 40 euróért levágja a delikvens haját. Spórolni akart, de inkább ne tette volna! A „szalonban“ ugyanis sorban büntibe állították azokat a smucig klienseket, akik nem hajlandók rongyos 50 eurót kifizetni a hajvágásért. Hajmosás után ugyanis mindenkinek állva kellett végigvárnia, amíg levágják a haját felettébb amatőr szinten. Még az én 8 hónapos terhes barátnőmnek is, és mellette egy ősz hajú 70 év körüli néninek is.






Nem kell messzemenő következtetést levonni a luxemburgi fodrászokkal kapcsolatban, az előbb említett fodrászok ugyanis rendszerint franciák voltak. Mint már említettem, Luxemburg nagy felvevőpiaca a határmenti munkaerőnek, így tömegesen járnak Franciaországból, Belgiumból és Németországból ide dolgozni. A franciák többnyire a szolgáltatóiparban helyezkednek el, ők a pincérek, fodrászok, kozmetikusok, pedikűrösök… Így kéretik nem a luxemburgiakat szidni emiatt!

Magyarországon többször tapasztaltam fodrászoknál, hogy hiába mondom el az elképzeléseimet, a végén mintha nem is egy nyelvet beszéltünk volna, a fodrász teljesen mást készít a hajamból. Lehet, hogy csak azt az egy frizurát tudták? A poén az, hogy az ilyen fodrászok itt is többségben vannak. Egyik eklatáns példája az itteni fodrászok önfejűségének az a történet, amikor egyik magyar ismerősöm fekete haját sötét barnára szerette volna festetni. A fodrász próbálta meggyőzni, hogy a lány gyönyörű kék szeméhez nem illik a sötétbarna haj, sokkal jobban áll neki a fekete. A lány ennek ellenére ragaszkodott a sötétbarnához. A fodrász rábólintott. Mit gondolnak milyen színű lett a végén a lány haja? Naná, hogy fekete!






Ezek természetesen azok a történetek, amikről én tudok. Nem csodálkozom tehát azon, amikor sorra derül ki a luxemburgi magyarokról, hogy milyen ügyes fodrászokká válnak az évek során. Az már itt teljesen általános, hogy a gyerekeknek mi anyukák vágjuk a hajukat, és hogy a férjeknek is mi feleségek nyírjuk többfunkciós hajvágógépekkel a sérójukat, de olyanról is tudok, ahol a férj csinosítgatja asszonykája frizuráját.

A konklúziót én is levontam. Szülővárosomban kerestem és találtam egy szuper fodrászt, az Évát, aki eleinte a rövid hajamat vágta, de akinek segítségével később megnövesztettem a hajamat, hogy ne kelljen 6 hetente 1400 kilométert utaznom egy normális hajvágásért, és hogy a köztes időben ne kelljen megint kétbalkezes fodrászokkal kísérletezgetnem. Ha tehát Karcagon vagyunk, családi viziten, minden alkalommal fix időpontom van Évánál, akihez sokszor csemetém is elkísér.

Emlékszem gyerekkoromban sok olyan nénit ismertem, akik Budapesten éltek, de hétvégenként Karcagra jöttek fodrászhoz és kozmetikushoz, mert a vidéki szolgáltatás sokkal olcsóbb volt, mint a fővárosi. Aztán hallottam olyan Nyugaton élő nénikről, akik ha meglátogatták Magyarországot egyből a kozmetikushoz és fodrászhoz jelentkeztek be. Hát tessék, most én is ilyen külföldi néni lettem, aki ha megérkezik Magyarországra egyből a fodrászához és a kozmetikusához szalad. Gyerekek, lehet rajtam csodálkozni!