2010. május 19., szerda

Luxembourgi maraton



Eszter még márciusban előkotort egy levelet az előszobai szekrény fiókjából, majd kíváncsian rákérdezett, hogy „Mi ez?“. Mondtam neki, hogy egy levél, amelyben arról tájékoztatnak, hogy lehet jelentkezni az idei maratonra. „És ki kapta? Apa?“ „Nem bogaram, én kaptam“ – válaszolom, mire kitör belőle az értetlen csodálkozás: „Te?! Nem apa?“

Köszi kincsem, ez jólesett! Nagyot lendített anyád amúgy sem túl szilárd önbizalmán. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy szálkásan nyúlánk gazella, akit az isten is futásra teremtett, mint ahogy azzal is, hogy annak idején csak azért kezdtem el futni, hogy elhagyjam a fenekemet. Látom én, hogy alacsony termetemmel olyan vagyok egy futóversenyen, mint egy törpetacskó, aki agarakkal akar egy versenyszámban küzdeni. Oké, leánykám, értem én, hogy Te objektíven látod ezeket a dolgokat! Azért mégis büszke lehetnél anyádra, aki tavaly hősiesen lefutotta a félmaratont 2 óra 13 perc alatt. Igazából nem is értettem, miért reagált így a gyerekem, hiszen, ha autóval az Avenue de Kennedyn járunk mindig elmondja, hogy: „Anya! Itt futottál! És én szurkoltam neked“ – ez utóbbi kijelentése egyébként enyhe túlzás, mert férjem elmondása szerint Eszter, érthető okokból, inkább a d‘Coque (Kulturális és Sportközpont) melletti játszóteret választotta, mint hogy engem biztasson.






A tavalyi, életem első félmaratonja volt. Korábban ugyan futottam már 6-10 kilométeres távokat budapesti rendezvényeken, de ez azért emberpróbálóbb volt, és éppen ezért tudatosabb edzést is kíván. El is kezdtem a felkészülést, de időközben annyi minden közbejött, ami leállította, megakasztotta a rendszerességet, hogy végül inkább letettem róla. Egyébként a tavalyi tapasztalatokkal a fejemben, úgy éreztem, idén már hatalmas rutinnal állhatnék a rajthoz. Kész tervem és listám volt azokról a dolgokról, amiket 2010-ben másként csináltam volna, és azokról is, amiken nem változtatnék. Most megosztom Önökkel is, hátha valaki kedvet kap egy 2011-es luxembourgi maratonhoz.

Ugyanúgy hetente 3-4-szer futottam 50-60 perceket, és ugyanúgy elmentem a bambeschi erdőbe is, hogy hegyre fel és hegyről lefutva edzem magam a luxembourgi maraton gyakori lejtős-emelkedős szakaszaira. Egy ideig így is csináltam, aztán mint mondtam, nem tudtam elégszer eljárni.

Idén viszont nem vittem volna magammal iPodot, mert jobban át szerettem volna adni magam a maraton-félmaraton hangulatának, és különben is, tavaly teljesen kisebesedett a felkarom az iPod-toktól. Lehet sokan nincsenek tisztában vele, de már egy félmaratonon is komoly sebeket tud ejteni az ember testén a mégoly pihe-puha ruházat is a folytonos dörzsölődéstől. Ezért van az, hogy a fiúk például leragasztják a mellbimbójukat, különben elég rémes-véres látványt tudnak nyújtani.







Előre felkészültem volna, hogy elveszítem pár lábkörmömet, és akkor még mindig érhet pozitív meglepetésként, ha csak bepirosodik, majd bebarnul a körmöm, de a helyén marad. Hiába nagyobb a futócipőm annyival amennyivel kell, ez akkor is megtörténhet a hosszútávfutásnál. Nekem tavaly 3 körmöm került leesés veszélybe, de végül megmaradtak.

Sokkal többet ittam volna! 2009. május 23-án délután iszonyú meleg volt, és én hülye azzal akartam időt spórolni, hogy csak a legszükségesebb esetben álltam meg vízért. A végén persze teljesen dehidratálódtam. Most minden lehetséges helyen megálltam volna vedelni, ahol folyadékot kínálnak! Persze ez az aktuális időjárástól is függ, hiszen olyan kellemesen hűvös időben, amilyen most 2010-ben is volt, nem szárad ki olyan hamar az ember.

Ismét jó tempót diktáltam volna magamnak a kezdetektől, már ahogy a tömeg engedi, de fel lettem volna készülve rá, hogy az utolsó 3 kilométer, amikor az ember már eléggé kész van az erejével, akkor jön a Plateau de Kirchberg (a kirchbergi fennsík), ami végig emelkedő. Erre a szakaszra tartalékolni kell erőt, különben úgy jár az ember, mint én tavaly, hogy szokásomtól eltérően kénytelen voltam leállni, és egy ideig gyalogolni – általában soha nem teszek ilyet –, de akkor azt éreztem, hogy „volt erőm elhágy, fáradt lelkem égbe, testem földbe vágy“, meg az futott át az agyamon, hogy „Kellett ez nekem?“. Aztán megláttam egy  jó testfelépítésű fiút, aki pont előttem dőlt ki abban a pillanatban, egy másik fiút pedig akkor már a földön ápoltak egy hányás tócsa mellett. Ettől úgy erőre kaptam újra, hogy a célig meg sem álltam! Jaj, most látom, hogy megváltoztatták az útvonalat, most az Exponál volt az indulás-érkezés, nem a Coque-nál. Most vajon az a szakasz emelkedős vagy lejtős?

Fel lettem volna készülve rá, hogy amikor végeztem, és már nem vágyom semmi másra, mint az ágyamra, és arra, hogy mindenki hagyjon békén, akkor nekem még meg kell találnom a családomat a nagy tömegben, és meg kell küzdenem a lányommal, aki ilyenkorra már olyan hisztis, hogy arra nincs szó, és aki ilyenkor véletlen se az autó felé fut, hanem pont az ellenkező irányba szalad, és nekem még el kell kapnom őt.

Azzal is tisztában lettem volna, hogy hiába megyünk autóval a futóversenyre, hazajutni akkor is nehéz lesz, mert a környékünk az akkor még folyó maraton miatt le lesz zárva. Istenem, milyen hősök voltak azok a lányok, akiket akkor láttam futni, amikor a rendőri kordon miatt, az autóból kiszállva, remegő lábakkal próbáltam az utcánkat valahogy megközelíteni. Én már hazafele igyekeztem, nekik viszont még hátra volt majdnem 15 kilométer.

Figyeltem volna arra, hogy amikor kitöltöm a jelentkezési lapot, még szebben, kalligrafikusabban írjam a nevemet, hogy véletlen se olvashassák „C“ betűnek az „L“ betűt, és végre normálisan szerepelhessen a nevem az eredménylistán.






2010. május 15-én, 6 órakor tehát elkezdődött az 5. luxembourgi maraton és félmaraton nélkülem. Futás helyett viszont lementem szurkolni a merli parkba, így láttam az élmezőnyt és le tudtam fényképezni őket. Ezek a futóistenek 1 óra 21 perckor már lefutottak 25 kilométert! Végig olyan gyorsan vágtáztak, mint ahogy én sprintelek 200-on, de én a 200 végére ki is döglöm ettől a tempótól. Ezek meg képesek 42 kilométeren keresztül ilyen iramban végignyomni a távot! A képen látható sárga pólós és sárga cipős pasi, a kenyai Stanley Rono, 2 óra 19 perc és 13 másodperccel lett az első, a piros gatyás pedig, az etióp Assefa Girma másodikként ért célba 2 óra 20 perc és 17 másodperccel! A félmaratonon indult egy szikh férfi Fauja Singh, aki az idei luxemburgi maraton szenzációja volt, mivel 99 éves a szentem! Ezzel világrekordot döntött, ő eddig a legidősebb férfi, aki lefutotta a félmaratont. Az eredményeket nézve vettem észre, hogy férjem két kolléganője is nagyon szép eredménnyel futotta le a félmaratont. Gratulálok nekik és minden más magyarnak is, akiről nem tudok, de részt vettek, helyettem is!

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

99 évesen félmaratont?? Hmmm, akkor még nekem is van időm felkészülni...
Vera

Gui írta...

Fauja Singh egyébként futott már maratonon is, nem is egyen, szintén 90 év fölött! Tényleg soha nem késő! Állítólag 100 évesen is szeretne futni - a New York Marathon fizetne is neki, hogy ez az ő rendezvényükön történjen.

Anda írta...

Akkor is hős vagy, ha idén nem indultál! (Mottó: a körmök pedig visszanőnek! - bár más sport árán, de én is tudom :-))))