Egész hét elején szaladgáltam. Alig tértünk vissza a nyaralásból, hétfő délután máris egy hosszú lista fogadott, amelynek tételeit szerdáig, az iskolakezdésig mind össze kellett készítenem, illetve ami nem volt meg, azt be kellett szereznem: esőkabátot, vízhatlan nadrágot, gumicsizmát, kistakarót, kispárnát, váltócipőt. Egy dolog fogott ki rajtam nagyon, az a nyüves állka, amit mások partedli néven ismernek inkább. Ennek viszont nagy méretűnek kellett lennie, az anyaga textilből és egy elasztikus pánt is szükségeltetett, amin a gyerek átdughatja a fejét. Volt nekünk itthon állkánk, minden kisgyerekesnek van ilyenje, csak épp egyik sem felelt meg a kritériumoknak. Hiába kerestem az IKEA-honlapján is, pont ilyen nem volt nekik, és ha nekik nincs, akkor általában nem nagyon tudom, hogy hova is mehetnék. Persze végigjárhattam volna Luxemburg összes gyerekboltját, csak arra most nem volt időm.
Itt Luxemburgban pont szeptember 15-én, a hónap közepén kezdődik az iskola, nem problémázva azon, hogy nem hétfőre esik az első iskolai nap. Talán jobb is így a gyerekeknek, az első hét így rövidebb, könnyebben elviselhető. Eszter is most kezdte volna a Waldorf-iskolát, de hihetetlen gyorsasággal más irányt vett az életünk és az iskolaválasztásunk. Nem, nem csalódtunk a Waldorf-rendszerben, és nem hallottunk senkitől semmi rosszat az iskoláról, ami eltántorított végül minket innen. Sőt, hétfőn reggel még a Waldorf-iskolának utaltam el a szeptember havi tandíjat, amivel elmaradtam a hosszúra nyúlt nyaralásunk miatt. Aztán egy órával később jött egy hívás – az Ecole Francaise-től…
Én persze, rossz szokásomhoz híven belesziáztam a telefonba, mert azt hittem a férjem hívott vissza, de egy női hang „Bonjour!"-ral válaszolt, majd közölte, hogy az École Française-ből hív, és hogy lenne egy hely a lányunk számára. Ettől a hírtől, annyi információ kezdett el cikázni az agyamban, hogy majdnem lefagytam tőle. Azért próbáltam értelmesen válaszolni és időt nyerni, így csak annyit nyögtem ki, hogy ezt még át kell gondolnunk, mert időközben Eszter felvételt nyert a Waldorf-iskolába, és hogy a férjemet is meg kell kérdeznem. A hölgy viszont a lelkemre kötötte, hogy még délután hívjam vissza (gondolom lett volna sok más kis jelentkező a helyünkre). Aztán, amikor letettem a telefont, a gyönyörűségtől és a boldogságtól majdnem kiugrottam a bőrömből. Azt hiszem akkor sem lehetett volna rózsásabb a kedvem, ha a telefonban azt közlik velem, hogy megnyertem a lottóötöst. A gyereknek pedig egyfolytában azt kántáltam, hogy: francia iskolába fogsz járni! Mikor elértem a férjemet már a beszélgetés elején tudtuk, itt nincs min gondolkozni.
Talán sokan nem értik, miért ez a határtalan örömködés, de itt Luxemburgban, annak az esélye, hogy egy magyar állampolgárságú gyerek bekerül a francia iskolába, főleg a francia állami iskolába, egyenlő a nullával. Az Iskola? De melyik? című írásom első részében, már említettem, hogy az École Française-be csak azok a gyerekek járhatnak, akiknek, először is, már ide járnak a testvérei, másodsorban, akik francia állampolgárok, de itt élnek Luxemburgban, harmadsorban, a frankofón gyerekek, például a belgák, negyedsorban, a nem frankofón gyerekek, akik a francia oktatási minisztérium által elismert intézményből jönnek. A túljelentkezés általában itt sokszoros, így állítólag még a belgáknak sincsenek biztos esélyeik.
Volt egy magyar apuka, aki pár évvel ezelőtt ellátogatott az École Française titkárságára, hogy megkérdezze, leadják-e a jelentkezési lapot. Valójában azt szerette volna megtudni, hogy van-e esélyük bekerülni. A válasz a következő volt: nyugodtan leadhatják, de úgysem fogják a gyereket felvenni, mert nem elég, hogy magyar állampolgár, de a szülei EU-s alkalmazottak, és az EU-nak van saját iskolája, hát járjon oda a gyerek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a jelentkezési lap kitöltése és leadása 50 eurót kóstál.
Ezt a történetet mi annak idején hallottuk, és mások sem biztattak, amikor megemlítettük, hogy mi ide is próbálkozunk. Azt azért kicsit furcsálltuk, hogy miután elfaxoltuk a formanyomtatványt az adatainkkal, semmilyen értesítést nem kaptunk. Legalább annyit, hogy köszönik, megkapták, de sok a jelentkező, majd értesítenek. Teltek a hetek, és nem kaptunk értesítést arról sem, hogy már döntöttek, de a mi gyerekünk nem került be a kiválasztottak szűk körébe. Én néha gondoltam rá, hogy fel kellene hívni őket, hátha meg se kapták a jelentkezési lapunkat, de aztán ez ennyiben is maradt. Nem telefonáltunk, az esélytelenek nyugalmával vettük tudomásul, hogy ide úgy sem jutottunk volna be. Inkább azzal foglalkoztunk, hogy keressünk egy másik iskolát.
Tisztában voltunk vele, hogy innentől kezdve hiába is szeretnénk, francia nyelvű iskolában nem gondolkodhatunk. A Notre Dame Sainte Sophie jöhetett volna még szóba, de oda is körülbelül akkor kellett volna beiratkozni, amikor az École Française-be, és mivel azt feltételeztem, hogy ez egy erősen vallásos iskola – utóbb kiderült, hogy teljesen rosszul gondoltam –, nem is próbálkoztunk. Pedig a luxemburgi magyarok közül azok, akik szintén a francia nyelvű oktatást választják gyermeküknek, általában ide szokták leadni a felvételi lapot.
Maradtak tehát a luxemburgi nyelvű iskolák, s ezek között a Waldorf volt a legbartáságosabb számunkra. Az egyetlen problémánk csak az volt vele, hogy luxemburgi nyelvű. A Waldorfnak persze most kötelesek vagyunk három havi tandíjat befizetni az aláírt szerződés értelmében. Itt Luxemburgban az oktatási intézmények ezeket a szerződéseket nagyon komolyan veszik. A felmondási időt, ami általában két vagy három hónap, be kell tartani, ellenkező esetben fizetni kell, mint a katonatiszt. Ebben a helyzetben azonban, bármennyire nagyképűen hangzik is: a pénz nem számít. (Mennyi közhely van ebben a bekezdésben!)
Rajtam egyébként hatalmas nyomás volt amiatt, hogy azt éreztem, ajajj, gyorsan meg kell tanulnom luxemburgiul, majd aztán íziben németül, különben nem tudok majd segíteni Eszternek, ha mégis szüksége volna rá. Az a különös, hogy ezt a feszültséget, illetve annak elmúlását, most érzem igazán, hogy mégsem a luxemburgi nyelvű iskolában, hanem a franciában ért minket a tanévkezdés.
A végén pedig örömmel jelentem be, péntekre – amikor a gyerekem először evett a menzán – találtam partedlit. Textilt, nagyot, elasztikus pánttal! Ja, és az óvó néni is très sympa. Minden jó, ha a vége jó…
