2013. április 12., péntek

Visszatérés a munkaerőpiacra?


- Még Luxemburgban éltek?
- Igen.
- És dolgozol már?
- Nem, még nem dolgozom.
- Eszter hány éves is?
- Hétéves.
- Már hétéves! És te nem dolgozol? Miért nem dolgozol?

Sajnos az ilyen típusú kérdések, vagy inkább kikérdezések elég gyakran megtalálnak, ha Magyarországon járok. Nem is nagyon tudom, hogy ki miatt aggódnak ilyenkor a kedves ismerősök. A férjemért, aki - úgy vélik - halálra dolgozza magát, hogy eltartsa a családját, miközben a felesége otthon lébecol? Vagy értem, akinek emiatt nem lesz nyugdíja, és ha ne adj isten elhagyja a férje, akkor öregkorára nincstelen koldus lesz? Vagy mindhármunkért, hogy emiatt nem tudunk megfelelő színvonalon megélni itt a messzi nyugaton? Vagy csak egyszerűen azt érzik, hogy nem felelek meg az általuk jól ismert társadalmi elvárásoknak, és hát micsoda dolog ez? Az az igazság, hogy engem roppant bosszantanak ezek a kérdések, de furcsa mód az nem bosszant, hogy nem dolgozom.

Az egyik Luxembourgban élő magyar barátnőm − nevezzük Rebekának − viszont egy ideje elég rossz hangulatban van amiatt, hogy mióta Luxembourgban él nem dolgozik. Velem ellentétben őt nagyon zavarja, hogy nincs munkája, nincs keresete, és hogy nincs más dolga, mint a lakás és a gyerek körüli teendők ellátása. Szegénykém, nehezen viseli az expat feleségek sorsát. Bezzeg én...

Itt aztán majdnem írtam egy egész bekezdést, amelyben részletesen leírtam volna, hogy miket is csinálok idehaza, hogy lássa a kedves Olvasó, egyáltalán nem semmittevéssel telnek a napjaim, de aztán kihúztam, mert nehogy már magyarázzam a bizonyítványomat. Elégedjenek meg annyival, hogy nem unatkozom, és hacsak nem gondolok bele, hogy mi lesz öregkoromban, akkor meglehetősen prímán elvagyok háztartásbeliként.

Rebekát viszont azt tenné boldoggá, ha végre bejárhatna dolgozni. Megkeresett már néhány fejvadászcéget is, de a megszervezett állásinterjúkon valami hiányosságot mindig találtak nála. Persze nehogy azt gondolják, hogy ezek valós indokok. Ezek általában mondvacsinált érvek, amivel magasan kvalifikált, több nyelvet beszélő, Magyarországon vezető beosztásban dolgozó barátnőmet távol tarthatják a “zsírosbödöntől”. Egyszerűen arról van szó − amire egyik versenyszférában dolgozó ismerősöm világított rá −, hogy ezeknél a jól fizető állásoknál előnyben részesítik a francia, a belga, a német, illetve az angolszász munkaerőt, és csak abban az esetben rúghat más is labdába, ha az előbb említetteknek nem kell az állás.

Végső elkeseredésében Rebeka hozzám fordult, hogy mit csináljon. Ekkor találtam meg az interneten az ADEM, az Administration de l’Emploi (munkaerőközpont) nevű szervezetet. Hogy további támogatásomról biztosítsam barátnőmet, na meg mivel a sanyarú és hajléktalan öregkor képe is időközben befészkelte magát az agyamba, egy esős délelőttön elkísértem Rebekát a Gare (vasútállomás) környékén található ADEM-épületbe. Sorszámot húztunk, és szinte egyből sorra kerültünk. Ő bement az egyik ajtón, én meg a másikon.






Az a jó Luxemburgban − és ezt rengetegszer írtam már −, hogy ha valaki annyira béna, mint én, hogy több évnyi luxemburgi lét után is angolul beszél legszívesebben, akkor itt azt is megteheti. A luxemburgiak ugyanis négy nyelven beszélnek (luxemburgiul, franciául, németül és angolul) tökéletesen, így a luxemburgi hivatalokban ezeken a nyelveken simán elboldogul az ember.

A pasi, akihez kerültem csak az első grádics volt az áhított állás felé. Ő volt az, aki felvette a legszükségesebb adataimat: név, lakhely, telefonszám, iskolai végzettségek, eddigi munkahelyek, nyelvtudás. Ez utóbbihoz nálam a francia is bekerült, amit ott helyben le is tesztelt. Korábban milyen munkakörben dolgoztam, és a jövőben milyen munkakörben szeretnék dolgozni. Én elég nehéz esetnek bizonyultam. Mert mit csinálhat itt az a valaki, akinek politológia diplomája van és a Magyar Rádió Archívumában dolgozott prózai dokumentátorként, de legszívesebben papírmasé szobrokat meg dekupázs dobozokat készítene egész nap? A végén bejelöltettem vele a kommunikációt, mint fő kategóriát, azon belül pedig az információ- és adatfeldolgozást. Arra a kérdésemre, hogy ha ebben a kategóriában nem találok megfeleő állást, akkor átléphetek-e másik kategóriába, igenlő választ kaptam.

A pasit az is érdekelte még, hogy részmunkaidőben vagy teljes munkaidőben akarok-e dolgozni. Naná hogy részmunkaidőben, de mivel ez neki nem nagyon tetszett, mondtam, hogy álmaim állását nem fogom visszautasítani, ha teljes munkaidőben kell is csinálni. Ettől megnyugodott, és továbbléphettünk.






Kaptam egy májusi időpontot, amikor találkozom majd jövőbeni ügynökömmel, akit nevezzünk Mr. Thillnek - itt ugyanis ez az egyik leggyakoribb családnév. A májusi találkozóra már vinnem kell egy önéletrajzot és a diploma másolatát is.

A találkozó  végén a kezembe nyomtak egy mappát, melyben megannyi papír vár elolvasásra és kitöltésre. A brossúrák egy része tájékoztat a jogaimról és a lehetőségeimről. Így tudtam meg, hogy lehetőségem van képzésre, adott esetben átképzésre. Ha pedig olyan lehetetlen alak lennék, akinek nem találnak semmilyen képzettségének megfelelő munkát, akkor jogom van munkanélküli segélyre is. Hát, majd meglátjuk mi lesz velem, de azt hiszem addig is csinálok egy papírmasé szobrot.




3 megjegyzés:

Pszicholand írta...

Éppen készülök én is az ADEM-be. Munkanélküli férjként talán még rosszabb, szerencsére nekem kb. 1 évig volt ez a trauma, de jól jöttem ki belőle, magyarok.lu honlap és társai. Most meg itt lesz nekem a fotózás és a francia mellé a német nyelv tanulása is.

Gui írta...

Igen, én is próbálom "kitalálni " magam. Az a baj, hogy amit mi hobbiként űzünk - blogolás, honlap - azok nagyon klassz és hasznos dolgok, csak épp nem lehet megélni belőle, és nem lesz nyugdíjad sem utána :-) De te eddig dolgoztál... Ennek most vége? Esetleg nálad a fotózás még bejöhet...

szamanta.schamberg írta...

Kedves Gui, nemrég botlottam bele a blogodba. Tudnál esetleg tanácsot adni adni a kézműves termékek luxemburgi eladásásáról? Magánvállalkozói kiváltásáról ha van tapasztalatod azt is szívesen venném, hátha Te ügyesebben kerestél mint én. Szép napot!