2010. július 3., szombat

"Magyarország messzire van"


Itt a nyári szünet, így aztán mint minden évben július elején-közepén telepakolok legalább három nagy bőröndöt, meg rengeteg kis szatyrot a kimaradt, de az utolsó pillanatban még fontosnak és szükségesnek érzett dolgokkal, hogy nekivághassunk a hosszú útnak és a még hosszabb magyarországi nyaralásnak. Ebben az időszakban nemcsak mi, de a Luxemburgban élő magyarok nagy része legalább kétszer megteszi a Luxemburg-Magyarország távolságot, értelemszerűen: egyszer oda, egyszer vissza. A budapestieknek „csak“ 1200 kilométerrel kell gyürkőzniük, nekünk, alföldieknek 1400 kilométer a teljesítendő táv. Hogy ki milyen járművön teszi meg ezt a távolságot, az nagyban függ attól, hogy egyedül utazik vagy a családjával, hogy mennyi csomagot akar hazavinni, és hogy a végállomása Budapest vagy onnan tovább kell-e még utaznia.







A legkézenfekvőbb megoldás egy ekkora távolságnál a repülőgép igénybevétele lenne, ám hiába az itt élő rengeteg magyar, a hozzájuk látogató még több családtag és barát, közvetlen járat Luxembourg és Budapest között nincsen. 2004-ben, amikor kiköltöztem ide, még volt. A Luxair indított kisgépeket Ferihegyre, meglehetősen borsos áron – 400-500 euróért – kínálva jegyeit, de legalább volt, és hát jöhetnek olyan szituációk az ember életében, hogy pénz nem számít, csak gyorsan jussunk haza, Magyarországra, vagy egy segítő családtag tudjon minél hamarabb itt teremni nálunk. Azért a Luxairnek is voltak relatíve olcsó, egészen pontosan 139 eurós last minute jegyei, de nevetséges és kicsinyes időkorlátozásokkal. Megszabták, hogy melyik nap utazhatok, valamint azt is, melyik nap kell visszajönnöm, és általában 5-3 napnál hosszabb magyarországi tartózkodást nem engedélyeztek. Az utasokat azonban ezzel az akcióval sem nagyon tudták csalogatni. Volt, hogy egy 40 fős gépen, összesen öten ültünk.

2006 őszén aztán meg is szüntették járataikat, mert nem bírták az árversenyt a Wizz Airrel, ami nemcsak Charleroi-ból indított járatokat Budapestre, de beindította rendszeres járatait Frankfurt-Hahn és Budapest között is. Frankfurt-Hahn egyik nagy előnye, hogy sokkal közelebb van Luxembourghoz, mint Charleroi, ráadásul az innen induló gépekre szóló jegyek mindig kedvezőbb árúak voltak, nemcsak a Luxairhez, de saját Charleroi-ból indított járataikhoz képest is. Így aztán a luxemburgi magyarok nagy része, akik már Charleroi-t is jobban szerették, mint a luxembourgi repülőtérről, a Findelről induló szemérmetlenül drága utazást, átpártoltak a hahni repülőtérhez. Annak ellenére azonban, hogy ezek a járatok szinte mindig tele voltak, egyszer csak mégis leálltak, ha jól emlékszem úgy 2007 végén.

Azóta újra indítanak Hahnból járatokat, de csak bizonyos időszakokban – karácsonykor, húsvétkor és nyáron egy rövid időre, tehát egyáltalán nem folyamatos, általános szolgáltatásról van szó, amire bizton lehetne számítani, ahol jó előre lehetne jegyet foglalni. Most néztem meg a Wizz Air honlapján, hogy ha július közepén szeretnék hazamenni, és augusztus közepén visszajönni, ahogy terveztem, akkor például odafelé nem, csak visszafelé találnék jegyet.







Így aztán Charleroi az egyetlen stabil pont, ahonnan mindig indulnak közvetlen járatok Magyarországra. Végül is, a Luxembourg és Charleroi közötti 200 kilométer nem is olyan sok, ha azt vesszük, hogy végig autópályán teheti meg ezt az ember. A kérdés inkább az, hogy mit csináljunk az autóval a repülőtéren, amíg mondjuk 2 hétig nyaralunk, mert ez esetben a parkolási díjat is bele kell számolni a repülés árába. Ám erre is sok esetben van megoldás. Van ugyanis a luxemburgi magyaroknak egy levelezési listájuk, egy yahoo-s csoport, ahol a fontos és közérdekű információk áramlanak. Aki ennek a csoportnak a tagja, az egyszerűen megírja a közösségnek, hogy mikor szándékozik Charleroi-ba menni, és ha szerencséje van, akkor vagy talál valakit aki elviszi a repülőtérre, vagy ő maga vállalkozhat arra, hogy másokat is elvisz, akik ezért még fizetnek is egy kisebb összeget, megállapodás szerint. Sőt, létezik egy „iránytaxi“ is, amit az egyik itteni magyar indított – díj ellenében elviszi az utasokat, akiknek ezek után nem kell fizetniük saját autójuk hosszas parkoltatásáért. Szóval, minden klasszul meg van szervezve, nekünk, vidéki családosoknak még sem lett kedvencünk a Charleroi-i járat. Ugyanis, ha a gép indulása előtt elindulunk 3 órával, majd a levegőben eltöltünk 2 órát, és végül Budapestről még szintén bő 2 óra alatt leutazunk Karcagra, akkor máris minimum 7 óra lesz a repülőút, amiért hármónknak kifizetünk egy csomó pénzt, és még csomagokat sem vihetünk haza annyit, amennyit szeretnénk.

Azt hiszem nem vagyok egyedül a most még irrealisztikusnak tűnő álommal, ami arról szól, hogy a luxembourgi repülőtér, a Findel megnyitja egyik terminálját a fapados légitársaságok előtt, akik közül az egyik Budapestre is szállít utasokat szuper olcsó áron, kedves és segítőkész személyzettel. Időközben megépítik a tervezett villamospályát a repülőtérre, így forgalomtól függetlenül 15 perc alatt kiérünk majd a repülőtérre. Szép álom, ugye? Ha tényleg létezik a vonzás törvénye, akkor akár be is jöhet, nem?

Amíg azonban megvalósul ez az idealisztikus álom, kénytelenek vagyunk másképp megoldani a hazautazást. Vannak olyanok, na nem sokan, akik a vonatot részesítik előnyben, mert biztonságos és környezetbarát, és ha az éjszakai utazást választják, akkor édesdeden végigalhatják az út egy részét. Viszont az út hosszú is, és drága is, ráadásul, ez esetben is át kell szállni párszor. Egyszer el kell jutni Koblenzbe, majd Bécsben szintén váltani kell. Brrr, azt hiszem, ez sem nekem való!

Marad az autózás, ami szerintem, a legrugalmasabb dolog a világon. Akkor indulunk el, amikor már tényleg mindent bepakoltam. Családomat és magamat ismerve, indulás előtt ugyanis nem egyszer szaladunk vissza a lakásba legeslegutoljára, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy mindent elraktunk, illetve mindent le- és kikapcsoltunk. Ez a járat soha nem indul el nélkülünk és még súlyhatár sincs. A korlátozás csak annyi, hogy még éppen lássunk ki az autóból valamennyire, de plafonig pakolt állapotban is indult már a jármű. Az út során ott állunk meg, ahol a szükség és Eszter megkívánja. Lányunk egyébként az évek során egyre jobban bírja ezeket a végtelennek tűnő utakat – DVD-lejátszójával prímán elvan hátul. Nem egyszer előfordult mostanában, hogy nekünk kell kérdezgetnünk tőle, amikor már 4-5 órája egyhuzamban utazunk, hogy ne álljunk-e meg, hogy kicsit mozoghasson. Ám ilyenkor elszánt arckifejezéssel közli velünk, hogy: „Ne, már csak mamánál!“ Persze azért megállunk néha, mert ugye a sofőröknek is pihenniük kell, és mert belőlünk már hiányzik ez a fajta lelkes elszántság.







Az utazás felét szerencsére a német autópályán tesszük meg, ahol általában lehet menni rendesen. A legnehezebb szakasz számunkra az az utolsó 2 óra, ami Budapest után következik, mert amikor már energiánk végén járunk, akkor jön az erős koncentrációt igénylő, borzalmas 4-es főút. Néha próbálkoztunk ugyan a 3-as főúttal is, de az sem bizonyult sokkal jobb választásnak. Természetesen nem kell mindenkinek egyben végigcsinálni ezt a hosszú utat, ismerek olyan családokat, akik megállnak útközben valahol egy éjszakára.

Most egy időre búcsúzom, már bepakoltam, itt állnak a bőröndök. Kikapcsolom a számítógépemet, az agyamat pihenő állásba helyezem. Ősszel folytatás. Addig is mindenkinek kellemes és  meleg nyarat!