Biovásár a Demeter-farmon

“Fúúúúj! Mi ez a szag? De büdi!” Ezek a finnyogó mondatok akkor hangzottak el, amikor lányom és kis barátnői kikászálódtak az autóból Rollingen-Mersch központjában. A szomszédos Demeter-farmról, Tom Kass luxemburgi biogazda otthonából érkeztek eme “bukolikus illatok”, melyek ilyen reakciót váltottak ki a lányokból. Egyébként emiatt könnyű dolgunk volt, csak a szagcsíkot kellett követnünk, hogy megtaláljuk Tom Kass farmját, ahol épp biovásár volt.

A tavaszi turkaszezon legnagyobb slágere a Demeter-farmon megrendezett biovásár. A  BIO-NEST nevű luxemburgi nonprofit egyesület szervezésében már harmadszor tartanak biovásárt tavasszal. Itt nemcsak használt, de új bioruhákat, bőrcipőket és fajátékokat is lehet vásárolni. Mi viszont nem a ruhavásár miatt látogattunk ide, hanem azok miatt a plusz programok miatt, amikkel a gyerekes családokat várták.

A gyerekekkel először a farmon található állatokat vettük szemügyre. A legnépszerűbb négylábúak a nyulak voltak, akik egykedvűen rágcsálták azt a száraz szénát, amit a ketreceikhez özönlő gyerekek folyamatosan dugdostak az orruk alá. Az istállókban megnéztük a hatalmas teheneket, a pónikat és a malacokat. A disznók részlege mellett, egy belső udvaron állították fel a biopéksütemények, a biosajtok és a bioméz standját. Szerencsére ekkorra már teljesen hozzászokott a lányok orra az állati ürülék szagához, és miután nagy nehezen sikerült választaniuk a diós-csokis sütemények, a sós perecek, a croissant-ok és a különböző magvas zsemlék közül, jóízűen befalatozták azt. Azt követően pedig, hogy engedtem a gyermeki erőszaknak, és vettem egy maci formájú méhviasz gyertyát Eszternek, megnyugodva mehettünk tovább a pónigolás és a szamaragolás helyszínére.

A felnyergezett pónik és szamarak az autóparkoló melletti területen várták a gyerekeket. Szegény párákra egymás után futószalagszerűen ültek fel a gyerekek. Nekünk is végig kellett várnunk egy kisebb sort, ami ugye a mi esetünkben azt jelentette, hogy mi, türelmes szülők szépen beálltunk a sorba, türelmetlen gyerkőceink meg ezalatt a patak folyását nézhették mindenféle termés beledobálásával. Mikor mi kerültünk sorra Eszter kapott a fejére egy spéci lovagló sapkát, az úgynevezett kobakot, majd felültették a pónira. Két hölgy kíséretében két euróért két kört tehetett a lekerített, füves területen.

Mikor már nagyon éhesek voltunk, visszavonultunk az istállókhoz, ahol már álltak az asztalok és sültek a kolbászok. A sor viszont itt egészen döbbenetesen hosszú volt, és a nagy tömeg miatt még az is elképzelhetetlen volt, hogy a gyerekek addig ott mellettünk  játszanak vagy kergetőznek. Ezért volt jó, hogy nagyobb társasággal voltunk, ahol mindenki megkapta a maga feladatát a helyzet hatékony megoldása érdekében. Míg az egyik apuka magára vállalta a sorállást, addig egy másik anyuka az asztalfoglalást, én meg az izgágább kölkökkel elmentem a pajtába, ahol beltéri játszóteret alakítottak ki.

Itt a földre vastagon terítettek szalmát, hogy ha a gyerekek elesnének, a finom puha szalmába essenek. A tér közepén szalmabálákat halmoztak egymásra és egymás mellé. Ezekről lehetett leugrálni, illetve egyikről a másikra átugrálni. A bálák alatt még egy kis kuckó is volt, ahol el lehetett rejtőzni. A mászóka két darab kétágú falétra volt. Volt kitéve még néhány ütött-kopott kisautó meg seprű. A seprűt szinte egymás kezéből cibálták ki a gyerekek, és olyan nagy port tudtak kavarni a szalma seprésével, hogy nekem azon nyomban kijött a szénanáthám tőle. Mint egy kis interaktív játék, időnként megjelent és átszaladt a pajtán egy barna színű kis gida, akit ilyenkor a gyerekek próbáltak utolérni és megsimogatni. A rohamot a gida akrobatikus ügyességgel tudta mindig kikerülni. Olyan búvóhelyeket és menekülési útvonalakat ismert, amivel rendszerint sikerült kisiklania az utána kapó kis kezek elől.

Mielőtt még kritikussá fordult volna az állapotom az éhség és a folyamatos tüsszögés miatt, kiderült, hogy mi következünk a sorban, és mi rendelhetünk. Az ebédünk a következő volt: biokolbász bio krumplisalátával bioásványvízzel leöblítve. Nem mondom, hogy nem ettem jobbat életemben, de az éhség elmulasztására tökéletesen alkalmas volt. Ihattunk volna hozzá biobort is. A moseli borvidékről, Bousból egy Joé Beissel nevezetű biotermelő borait árusították a nyúlketrec mellett. Hiába mentem el a borkínáló asztal mellett többször is, sajnos mindig csak abból a célból, hogy egy vagy több gyereket felügyeljek, és ne tévesszek szem elől. Ez ugyebár nem az az ideális alkalom, amikor az ember nyugodtan elkortyolgat egy pohár moseli fehérbort. De ahogy mondják, ami késik, nem múlik... Majd jövő tavasszal.  Én türelmes vagyok.

Mesék a Bambësch-i erdőről

Szombaton egy nagyobb baráti társasággal indultunk neki a Bambësch-i erdő egyik túraútjának. Az erdőnek azon a szakaszán, ahol futni is szoktam, most a fekete futó piktogramját követve két és fél kilométert akartunk gyalogolni a gyerekekkel. A négy családból álló csoport a különböző korosztályok és a különböző tempók miatt már az út elején háromfelé szakadt. Hozzám a lányom és két kisfiú csatlakozott, akikkel az útvonalon található minden feladatot nagy röhögések közepette, de azért becsülettel megcsináltunk: farönköket emelgettünk, nyújtózkodtunk, bakot ugrottunk, hasizom-erősítő gyakorlatot végeztünk, féllábon ugráltunk... Így is mi teljesítettük a leggyorsabban a távot. Egyáltalán nem kellett őket nógatni, enélkül is vágtáztak az újabb irányjelző jel és az újabb tornagyakorlat felé.

Még tavaly, egy nyári délutánon a sárga futóösvényt szenvedtem végig a lányommal. Bennem buzgott a teljesítmény- és a na-most-megmutatom-a-természetet-a-gyereknek vágya. Mikor a parkolóban szegény megkérdezte, hogy milyen hosszút kell sétálni, én meg őszintén megmondtam neki, hogy öt kilométert, nem voltam igazán fair vele. Mit tudja egy ötéves, hogy mennyi is az öt kilométer! Lehet megtetszett neki az ötös szám, hogy jé, ő pont annyi éves, aztán rábólintott. Most idén például a hatos számért van oda.

Ha jól emlékszem, több, mint három órahosszáig tartott kis kalandunk − csigalassúsággal, váltakozó erősségű noszogatásokkal. Borzasztó volt neki is, meg abban a tempóban nekem is. Egy idő után a mellettünk elhaladó futók és túrázók is kezdtek megfogyatkozni, mivel a nap már kezdett nyugovóra térni. Félő volt, hogy ott ér minket az este az erdő közepén. Bezzeg, ha a tegnapi csapatból Barnus vagy Pupák ott lett volna velünk, egy percig sem kellett volna aggódnom a tempó miatt. Inkább azért, hogy el ne szaladjanak tőlem nagyom. Hiába, a lányomnak én nem vagyok elég inspiráló... Bezzeg a pajtik!

A sárga futó út egyébként nagyon a szívemhez van nőve. Amikor még Luxembourg városban laktunk, akkor rendszeresen jártam ide futni. Futottam egyedül, a férjemmel és egy időben még egyik anyatársammal is. Míg mi anyukák lefutottuk a távot, addig a gyerekek a játszótéren múlatták az időt apai felügyelet mellett. Amúgy öt kilométer hegyre fel és hegyre le, komoly edzésnek számít. Félmaratoni felkészüléskor sem csináltam mást, mint hogy hetente háromszor lefutottam ezt az útvonalat egymás után kétszer. A második kör előtt még az autóban várakozó ásványvízből is tudtam inni egy nagy kortyot, hiszen a parkolón ilyenkor át kellett futnom. Ez sokkal praktikusabb volt, mintha magammal cipeltem volna a vizet.

Ha már a parkolóról is szó esett, akkor el kell árulnom az egyik Bambësch-hez kötődő heppemet: mindig a futópálya melletti parkolónál állok le a kocsimmal, még akkor is, ha az út túloldalán lévő játszótérre megyünk, és a másik parkoló sokkal közelebb esik a játszótérhez. Ennek két nagyon egyszerű magyarázata van. Az egyik, hogy innen sokkal könnyebb kiállni, mint a túlzsúfolt játszótéri parkolóból. A másik, hogy a játszótér melletti parkolóban pár éve, egy vasárnap délután feltörték az autómat és elvitték a hátizsákomat az összes iratommal, a pénztárcámmal és az iPodommal − ezt azóta sem tudtam megbocsátani a játszótéri parkolónak.

A Bambësch-i játszótér viszont fantasztikus. Hatalmas alapterületen helyezkedik el, így még hétvégén sincs olyan tömegnyomor, mint amilyen a merli parkban előfordulhat egy napsütéses vasárnap délutánon. Itt Bambësch-ben játékból is van bőven. Rengeteg hinta, csúszda, libikóka, forgó, mászóka, vár, ház és traktor áll a gyerekek rendelkezésére, és mind fából készült. A piknikezőket számtalan faasztal várja fapadok társaságában. És ezek nemcsak holmi díszletek, sokan használják is őket. Sőt, nemegyszer voltam szemtanúja olyan szülinapi zsúrnak, amit ide a játszótérre szerveztek. Milyen igazuk van! Legalább nem szedik szét a kölkök a lakást. Itt nyugodtan ordítozhatnak, szaladgálhatnak, nem szól fel a szomszéd, mint nálunk Eszter szülinapján.

Azt hiszem talán tavaly volt először, hogy kitettek pár furcsa formájú nyughelyet, persze ezeket is fából. Egy ideig távolról nézegettem-méregettem őket, hogy mi a csodák lehetnek ezek. Aztán kiderült, hogy ezeken istenien el lehet terülni. Azóta várom azt az ideális pillanatot, amikor félig ülő, félig fekvő pozícióban napfürdőzök majd, és így szemlélem csemetémet, akik ezalatt jó alaposan kiordibálja magából a kiordibálni valót, és kirohangálja magából a kirohangálni valót. Ehhez viszont kellenek a játszótársak, különben képes lesz a gyerek engem nyúzni, és akkor fuccs a pihenésnek.

A játszótérről rá lehet látni egy nagy teniszkomplexumra, amelynek télen fedett, nyáron nyitott pályáin játszhatnak az ehhez kedvet érzők. A Spora Club trénerei már négyéves gyerekeknek is tartanak itt edzéseket.  

Nos, mióta elköltöztünk, azóta a sárga futó útvonalához hűtlen lettem, és egy ideig azt hittem, hogy Bambësch-hez is. Hiánypótlásként találtam rá a lakásunkhoz közeli strasseni erdőre, aminek hét és fél kilométeres bagoly ösvénye bizonyítottan ideálisabb lett a félmaratoni felkészüléshez. Már egy jó ideje futottam itt, amikor nemrég, egyik ismerősöm jóvoltából megtudtam, hogy továbbra is a Bambësch-i erdőben futok, csak most a Bridel-Strassen felé eső szakaszában. És lám, otthon a térképet kiterítve is rá kellett jönnöm, hogy valóban szó sincs semmiféle hűtlenségről, a “bagoly” ott szerepel a Bambësch-i erdő túraútvonalai között. Ennek ellenére − bocsássa meg Bambësch! − nem tehetek róla, én továbbra is strasseni erdőként emlegetem.

Télbúcsúztató

Nem rajongok a télért, sőt, igazából ki nem állhatom! Karácsonyig még valahogy kibírom, de utána egyre nehezebben viselem a téllel járó megpróbáltatásokat: az örökös fázást, a folyamatos meghűléseket, a bezártságot, a jégkaparászást a szélvédőről, a száz réteg ruhát, amitől olyan nehézkesnek érzem magam, mint egy minimamut... Éppen ezért, általában őszinte értetlenséggel szoktam hallgatni azokat a barátaimat, akik síelési élményeikről mesélnek. Engem ugyan győzködhetnek a síelés meg a tiszta levegő előnyeiről! Három hónap vacogás után, a február közepi síszünetben én egészen biztosan nem a havas hegyek, inkább melegebb éghajlat felé venném az irányt.

Ha a januárt valahogy kibekkelem, akkor februárban már úgy érzem, hogy a túlélésért kell küzdenem. Különösen igaz ez az olyan februárokra, mint az idei, amikor hetekig nem emelkedett a hőmérő higanyszála pluszos tartományokba. Így aztán azt nagyon tudom támogatni, ha februárban valaki telet akar űzni.

A luxemburgiaknak februárban három programjuk is van, amivel a telet búcsúztatják. Az első mindjárt február legelején, egészen pontosan február másodikán, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján van. Ez a Liichtmessdag, vagy más átírásban Liichtmëssdaag. Az iskolás-óvodás korú gyerekek már január végén hozzálátnak az iskolában, hogy lámpásokat készítsenek. (Bár Eszter francia iskolába jár, idén ő is készített ilyet a német óra keretében.) Február másodikán, késő délután kezükben az elkészült lámpásokkal a gyerekek elindulnak csoportosan − általában szülői felügyelettel −, hogy házról házra járjanak. A házakba becsengetve aztán elmondják jókívánságaikat, amivel általában boldogságot és jó egészséget kérnek a házban lakók számára. Ezért hajdanán borsót, szalonnát, kekszet vagy más eleséget kértek cserébe, ami benne is van egyik rituális, Szent Balázshoz címzett dalukban. Manapság már főleg édességet, illetve némi aprópénzt várnak a gyerkőcök.

Mióta itt élünk mi csak egyszer találkoztunk ezzel a népszokással. Úgy két évvel ezelőtt korábbi lakásunk ajtaján szomszédunk kislánya, Laura kopogtatott be. Ő akkor már végzett az aznapi “koldulással”, és a csoporttól elválva hazafelé igyekezett. Mielőtt belépett volna saját ajtajukon, még becsengetett hozzánk. Kis produkciójával nemcsak minket felnőtteket, de lányunkat, Esztert is igazán megörvendeztette. Főleg, amikor az összegyűjtött cukorkáit nagylelkűen megosztotta Eszterrel, aki gátlástalanul élt is a felkínált lehetőséggel. Komoly erőfeszítésünkbe került, hogy megakadályozzuk, nehogy az egész cukorkollekciót elkonfiskálja Laurától.

Magyar ismerőseimet nem egyszer érte váratlanul becsöngető gyerekek csoportja február másodikán. Ugyan nem ismerték ezt a népszokást, és a luxemburgi dalocskából sem értettek semmit, a dal végeztével azért hamar leesett nekik, hogy a gyerekek akarnak valamit. Mivel nem készültek édességgel, cukros zacskó helyett a pénztárcájukat nyitogathatták a rövid műsorszám végeztével.

A másik nagy télbúcsúztató a karnevál, vagy magyarosabb nevén, a farsang. Ilyenkor itt Luxemburgban, az erre kijelölt napon a gyerekek beöltözve mennek az iskolába. Karneváli napon, még a bölcsis gyerekeknek is maskarában kell menni a “crèche”-be, azaz a bölcsődébe. Ezen a napon rendszerint táncolnak, énekelnek, és természetesen fánkot esznek. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban a farsang egy tanítási napon kívüli, iskolai rendezvény volt. Itt bezzeg egy egész iskolai nap megy el arra, hogy a gyerekek beöltözve hancúrozzanak. A kis mázlisták!

A harmadik népszokás a Buergbrennen, amit a karnevál utáni első vasárnap rendeznek. Ilyenkor a luxemburgi városok nagy része a település határában − vagy legalábbis egy kietlenebb helyen − építenek egy hatalmas máglyát, aminek keresztet tesznek a közepére. Ez a pogány hagyományokból eredő népszokás egyértelmű szimbóluma a tél elűzésének és a tavaszvárásnak.

A fáklyás menet

A mi városunkban február 26-án, este hét órakor a városközpontban kezdődött a Buergbrennen ünnepség. A templom előtt tüzes fáklyákat osztottak szét az emberek között, akik a város egyik leghosszabb utcáján vonultak végig, hogy a határban lévő máglyát meggyújtsák. Szerencsére, mi akkorra értünk oda, amikor már elindult a fáklyás menet, így le tudtuk beszélni Esztert arról, hogy fáklyával a kezében vonuljon végig. Így is elég ijesztő volt az a pár kisgyerek − Eszterrel körülbelül egykorúak −, akiknek megengedték, hogy ezekkel a hosszú lángoló rudakkal vonuljanak a tömegben. Bevallom őszintén, hogy mi próbáltuk őket nagy ívben kikerülni, mert ahogy fáradt a kezük, néha egészen furcsán hadonásztak vele.

A város határában, egy nagy mezőn egy cirka hat méter magas és tíz méter széles vár formájú építmény állt. Még két fazászlót is tettek a várra, meg persze a közepére egy keresztet. Az építmény nagy része raklapokból állt. Aztán amikor mindenki odaért, a fáklyás emberek minden oldalról meggyújtották a farakást. Egészen érdekes volt, ahogy percről percre távolodnunk kellett a tűztől, mert ahogy nőtt a tűz, úgy bocsátott ki magából egyre nagyobb, szinte égető meleget. Még életemben nem láttam ekkora tüzet! − komolyan. Természetesen a tűzoltók végig ott felügyeltek. S ha ennyi látványosság nem volna elég, hát kaptunk még egy rövid tűzijátékot is. További jókedv fokozóként, a máglyától kicsit messzebb, sátrakban forralt bort, sört és sült kolbászt árultak.

A várszerű máglya kereszttel a közepén

A télbúcsúztató akció igazán sikeresen zárult. Legfőbb bizonyíték rá, hogy ma már plusz 8 fok van, a hétvégére pedig akár 15 fok is várható! A madarak csicseregnek, jókedvem visszatérőben, náthám múlóban! A végén pedig örömmel jelenthetem ki, hogy míg ott voltunk, a Buergbrennen során senki nem égett meg és engem sem vetettek máglyára.

Ez az egyik dal, amit Liichtmeesdagon a gyerekek énekelnek. Kisebb eltérésekkel, több szövegváltozatot találtam. Ez az egyik:


Léiwer Herrgottsblieschen                                 

Léiwer Herrgottsblieschen,                            

Gët ons Speck an Iebëssen                               

Ee Pond, zwee Pond,
                                         

En aner Jor da gitt der gesond.                      

Loosst déi jong Leit liewen
                             

Loosst déi al Leit stierwen,                             

Kommt der nët bal                                             

d'Féiss gin ons kal                                             

Komm der nët gläich                                         

Da gi mer op d'Schläich.
                                  

Kommt der net gewëss,
                                    

Da kritt der kee Schouss voll Nëss.    

(Cher petit Saint Blaise du bon Dieu

Donne-nous du lard et des petits pois

Une livre, deux livres

L'an prochain vous serez guéris.

Laissez vivre les jeunes

Laissez mourir les vieux en paix

Si trop vous tardez

Nous aurons froid aux pieds

Si vous ne venez à l'instant

Nous irons glisser assurément

Si vous ne venez pas de vrai

Vous n'aurez pas de noix à  souhait.)          

Felújításra várva 2. − Engedély

Akkor folytatnám történetünket arról milyen is egy lakásfelújítás Luxemburgban. Bár, ha azt a káoszt és cementporos érzést vesszük, ami a lakás szétverésével és újra összerakásával jár, akkor állítom, hogy az nem sokban különbözik egy magyarországi felújítástól. Vagy lehet, hogy magyar mestereink még az óhazából hozták magukkal az egész lakást beborító por know-how-ját? És lehet, hogy ezzel szemben a luxemburgi mesterek olyan tiszták és tüchtigek, hogy egy porszem nem sok, annyi sem marad utánuk a nap végén? 

Bárhogyan legyen is ez a felfordulás problematika, abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy van egy óriási különbség a luxemburgi és a magyar mester között. A magyar szakembernek az anyanyelvemen magyarázhatom el azt, amit sokszor még az anyanyelvemen sem tudok elmagyarázni. Mert laikus vagyok, és nem ismerem a szakkifejezéseket, és mert − hadd legyek őszinte − sokszor fogalmam sincs, hogy pontosan mit is akarok. Kétségtelen tény, hogy az anyanyelvünkön könnyebb együtt gondolkodni egy mesterrel, és állítom, az ár mellett ez is közrejátszott abban, hogy végül magyar kivitelezőt választottunk. Ő nyár közepén jött, és megkezdte az átalakítást a padláson.

A padlásról tudni kell, hogy itt helyezték el a lakáshoz tartozó mosókonyhát. Ez azt jelenti, hogy ha mosni szeretnénk, akkor a többi lakóval ellentétben, mi nem lefelé vesszük az irányt az alagsori közös mosókonyha felé, hanem felfelé a padlásra, a kis privát mosókonyhánkba. Nos, mi először is, ezt a saját mosókonyhát, illetve tágabb értelemben a padlást szerettük volna kicsinosítani, korszerűsíteni.

Egyes számú elképzelésünk, az ablakcsere volt. A padláson hiába van két északi fekvésű miniablak, úgynevezett tetőkibúvó, azon alig jön be valamicske fény. Örülhetnénk ugyan ennek a két kis lőrésnek, hiszen ezen biztosan nem jut be a napsugár, így üvegházhatás sem fog kialakulni emiatt. Akár szerencsésnek is mondhatnánk magunkat azokhoz az ismerősökhöz képest, akik arra panaszkodnak, hogy nyaranta csak légkondicionálóval tudnak megmaradni a tetőtérben kialakított szobákban. Hát kérem, nálunk sem az északi fekvés, sem a miniablak nem fenyeget ezzel a veszéllyel. Ráadásul, azt a szempontot sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Luxemburgban élünk, és a luxemburgi nyarakat véletlenül sem lehet egy napon említeni a magyarországi nyarakkal és az ottani tartós kánikulával. Ezért aztán igen csekélynek mondanám a miniablak nyújtotta előnyt. Nem beszélve az ablakok egyrétegű üvegéről és bádogkeretéről, amin a hideg szél úgy jön be, mintha szíves invitálást kapott volna tőlünk.

Az ablakcsere gondolatának van még egy előzménye. Mikor kiszemeltem ezt a lakást és eljöttünk megnézni, az ingatlanos ügynök olyan nagyszabású tervekről beszélt nekünk, mint a lakás és a padlás közötti födém áttörése, valamint egy csigalépcső beállítása a nappaliba. Ezzel a megoldással közvetlenül a lakásból tudtuk volna megközelíteni a padlást. Ezt az ötletet azonban hamar elvetettük, mert túl sok értékes hely veszett volna el a nappaliban. Aztán azt is mondta még nekem ez a jóember. “Asszonyom, a padláson kicseréltetheti az ablakokat, sőt − és itt egy olyan falszakaszra mutatott, ahol nem volt ablak − ide is tetethet be egy új ablakot!” “Ez lehetséges?” − kérdeztem én naivul, mire ő magabiztosan rávágta: “Természetesen! Madame B. (előttünk lakó hölgy) már kapott is rá engedélyt, csak már nem jutott el a kivitelezésig, mert el kellett költöznie.”  A férjemmel összenéztünk, és mindketten azt gondoltuk: hmmm..., milyen pompás ötlet! Beköltözésünk után nem sokkal el is mentünk az önkormányzathoz megérdeklődni a részleteket.

Az önkormányzat technikai osztályán sikerült megtalálnunk az ügyben illetékes fiatal előadót. Elmondtuk neki, hogy nemrég költöztünk a Riekel utcába, a Residence Monte-Cristo harmadik emeletére. Azt azért tudniuk kell, hogy itt Luxemburgban minden háznak van egy külön fantázianeve. A társasházakat fiktív személyekről (irodalmi alakokról, istenekről), híres emberekről, külföldi városokról, kastélyokról nevezik el, és emiatt olyan puccos és előkelő hangzású épületekbe költözhetünk, mint a Residence Versailles, Residence Artemis, vagy Magellan, Rembrandt és Carmen. Nomen est omen - mondja a latin mondás. Mi tagadás, az előkelő névválasztás biztosan meghatározó tényező marketing szempontból. Talán az az elgondolás áll mögötte, hogy a Residence Quatorze-nál (XIV. Lajos lakóháznál) a potenciális vevő feltételezhetőleg egyből a “compromis” (szerződés) aláírását sürgeti.

Tehát ott tartottam, hogy az önkormányzati illetékesnek előadtuk elképzelésünket, hogy a padláson, ahol a mosókonyhánk van, szeretnénk kicseréltetni a két meglévő ablakot, illetve egy harmadik helyre szeretnénk betetetni egy új ablakot. Kérdeztük, van-e erre lehetőség, és ha igen, mit kell tennünk. A srác egyből tudta, hogy milyen ingatlanról van szó, és azt is tudta, hogy előttünk Madame B. volt a tulajdonos. Sőt, arra is emlékezett, hogy Madame B. kapott engedélyt új ablakokra. Tájékozottságával annyira lenyűgözött, hogy elhittük, ez a pasi mindent tud. Mondta, hogy nem kell nagy ügyet csinálni a beadványból. Elég egy általunk készített tervrajz, amin berajzoljuk, hova szeretnénk az ablakokat, és adjuk meg az ablakméreteket. Hogy biztosra menjünk több ablakméretet is megadtunk. Egy egészen nagyot, egy közepeset és egy kisebbet, ez utóbbi nem sokban tért el a most is bent lévő ablakok méretétől. Beadtuk a kérvényt tavasszal és vártunk.

Egy hónap után telefonáltunk. Akkor a srác mintegy mellesleg megemlítette, hogy hát azért nem kaptuk még meg az engedélyt, mert kellene a társasház jóváhagyása a kérvényhez. Szerencsére a társasház áldását adta a dologra, így nyomban csatoltuk kérelmünkhöz a társasházi hozzájárulást. Egy hónapig megint semmi. Most személyesen mentünk be. Kiderült, hogy időközben a technikai osztály összeült, megvitatta kérelmünket és jóváhagyta, de a polgármester még nem látta, így nem is írta alá. Anélkül viszont nincs engedély.

A felújítás viszont nálunk emiatt elakadt, mert azt mondta a mester, hogy előbb az ablakokat kellene betenni, és csak utána elvégezni a soron következő lépést. Így logikus. Mi azért vártunk. Dolgaink kedvező alakulásán az önkormányzatnál nem akartunk sürgetéssel rontani. A nyár vége viszont elérkezett. Augusztusban itt is uborkaszezon van. Mi Magyarországra mentünk, a polgármester meg talán a Bahamákra.

Visszajöttünk szeptemberben, és újra elballagtunk az önkormányzatra. Ekkor már egy kicsit panaszosra fogtuk a figurát, mondtuk, hogy a mesterek sürgetnek, és szeretnénk megvenni az ablakokat. Újra megkérdeztük, hogy biztosan megkapjuk-e az engedély, és hogy tényleg csak formalitás-e a polgármester aláírása. “Persze, persze!!!!” − volt a megnyugtató válasz. Egy hét múlva újra elmentünk, és mondtuk, hogy most már tényleg szeretnénk megrendelni az ablakokat, és kikértük a véleményét arról, hogy megrendelhetjük-e előre az ablakokat, feltételezve az önkormányzat pozitív elbírálását. A válasz megint igenlő volt, és még az ablakméretet is tisztáztuk. Mint a hülye gyerekek újra rákérdeztünk: “Akkor a 66x118-as ablak jó lesz?” Válasz: igen! “Biztos?” - kérdeztük ismét. Válasz: igen. Így elmentünk és megvettük az ablakokat. Az írásos engedély viszont még mindig nem érkezett meg.

Kitartó bulldog módjára újra telefonáltunk. Kiderült, hogy önkormányzati választások lesznek, és hát a polgármester rendkívül elfoglalt, nem ér rá − én teszem hozzá − ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni.  Lezajlott a választás, polgármesterünk győzött, és két hét múlva megjött a várva várt levél. Az önkormányzat elutasította kérelmünket. Azóta nem kedvencem a polgármester.

Felújításra várva 1. − Vállalkozók

Ezzel az írással várni akartam egészen a felújítás végéig. Azt terveztem, hogy ha már túl vagyunk rajta, akkor az összes tapasztalat birtokában nagy bölcsen átadom a tudást, elárulom, hogy mit és hogyan tanácsos, vagy egyenesen, nem szétszerénykedve magam, elmondom, hogyan kell − legalábbis itt Luxemburgban. Aztán időközben rájöttem, hogy egyrészt, a lakásfelújításnak soha nem lesz vége, legfeljebb ha a nagyján leszünk túl, mert magunkat ismerve, úgyis mindig találunk majd valamit, amit cserére érettnek ítélünk a lakáson. Másrészt, már most, a lakásfelújítás elején, annyi idióta történet esett meg velünk, aminek az elmesélése bőven meghaladja az általam korlátként megszabott két oldalnyi mennyiséget. Ezért aztán rájöttem, nem halogathatom tovább, bele kell kezdenem...

Új otthonunkba pontosan egy éve költöztünk, és már itt az elején leszögezem: ez a lakás az eddigi legotthonosabb és legpraktikusabb, minden eddigi lakásunk között. Ám nem tökéletes, így bizonyos részei átalakításra szorulnak. Ott van mindjárt a fürdőszoba, amit az előttünk lakó hölgy egészen fura ízléssel rendezett be, és egészen minimális felszereltséggel hagyott ránk. Csempe csak mutatóban van a falakon, helyette ciklámen és élénk sárga színű festék virít le ránk. Borzalmas! A másik problémánk a fürdőszobával, hogy csak zuhanykabin van beszerelve. Próbáltak már gyereket zuhanykabinban megmosdatni? Én minden alkalommal vizesebb leszek, mint a gyerekem. Ezért aztán rendszeresen visszakényszerítem őt a kis kádba, amibe lassan már csak belepasszírozni lehet szegénykémet. És ha már szétverik a fürdőszobát, akkor kérünk bele egy WC-csészét is, mert ugyan van egy külön WC-nk, de reggelente, főleg amikor mindenki siet, állandó torlódások vannak az említett helyiség körül. “Siess már Drágám, én is mennék!” − mondtam ezt korábban a férjemnek, de mostanában egyre inkább a lányomnak kell címezni ezt a mondatot.

Mivel a WC-csésze behelyezése miatt ki kell bontani a külön WC falát is, hát akkor ott is kérünk egy kisebb fazonigazítást. Na, és ott van a padlás, ami rendesen beindította a fantáziánkat. Mi lenne, ha kialakítanánk ott egy fürdőszobát egy zuhanykabinnal? A padláson egyébként is van már meleg- és hideg víz, mivel a lakás mosókonyháját eredetileg is oda tervezték. A WC kialakítása fent persze nehéz ügy, mert ha nincs a falban vastag cső, akkor csak a darálós WC jöhet szóba. Tudják, ami összeturmixolja a WC-papírt és egyéb nyalánkságokat, hogy a vékonyabb csövön is simán le tudjon menni. Aztán, az álmok között szerepelt még, hogy a kis, légáteresztős ablakokat nagyobb, hőszigetelős ablakokra cseréljük, amiről ugyan tudtuk, hogy engedélyköteles, de némi bizakodásra adott okot, hogy a korábbi lakó már kapott rá engedélyt az önkormányzatnál. Ezenkívül jó lenne még egy radiátor is, valamint... nem sorolom tovább. Azt hiszem, egyelőre ennyi is elég.

Először is találnunk kellett egy megbízható céget, akik számlaképesen dolgoznak szépen és elfogadható árakon. Ezen a téren Luxemburg teljesen ismeretlen piac volt számunkra. Aztán ahogy az szerencsére lenni szokott, amikor megosztod problémádat az ismerősökkel, biztosan kapsz tuti tippeket, címeket és telefonszámokat. Az első céget építész barátnőm, a másodikat férjem kollégája, a harmadikat egy másik barátnőm, a negyediket férjem kolléganője, az ötödiket lányom osztálytársának anyukája ajánlotta. Azt is megtudtuk, hogy Luxemburgban a cégek, miután erre szépen megkérte őket az ember, kötelesek kijönni és árajánlatot tenni, ahogy itt mondani szoktuk “dövit adni”. Így aztán szépen sorban megkerestem mind az öt céget, bár nem ez volt az eredeti szándékom.

Az első vállalkozó egy nagy kaliberű cég alkalmazottja volt, nagy kaliberű számokkal. Kaptunk tőlük egy igen részletes számlát, aminek a végén több, mint negyvenezer euró szerepelt, plusz az áfa. Teljesen ledöbbentünk! A számlán ilyen bejegyzések szerepeltek: “egy Duravit Starck 3 típusú WC felhelyezése - 957 euró”, “egy Bette Form 3710 típusú fürdőkád felhelyezése - 1416 euró”. Találják ki, ebből mennyi a kád vagy a WC ára? Boltokban utánanéztem, kb. 300 euró a kád és 200 a WC. Náluk a bontási munkálatok is külön tételként szerepeltek. A külön WC-ben lévő WC-csésze leszereléséért 529 eurót, a járólap felszedéséért 966 eurót, a csempe leszedéséért pedig 1302 eurót kértek volna. Nem részletezem tovább, a végösszeg egyébként is magáért beszél. A férjem például úgy értelmezte a cég ajánlatát, hogy “köszi a felkérést, de momentán nem érek rá veletek foglalkozni”. Igaza lehet. Egyből hívtam a kettes számú céget.

Így néz ki egy "devis" (ejtsd. dövi)

A második cég, annyira el volt havazva, hogy csak egy hónap elteltével tudta tiszteletét  tenni nálunk, és az árajánlatot még két hónap múlva sem tudta elküldeni. Egyszer, egy májusi napon, amint épp a gyereket hoztam haza az iskolából, jött egy hívás.

-  “Bonjour, a Leuf izé cégtől keresem. Voltam Önöknél februárban. Tudom, régen volt, és gondolom azóta kapott mástól árajánlatot.”

-   “Hááát – kezdtem neki − az az igazság, hogy kaptam, de az Ön (árajánlatára is kíváncsi lennék) − akartam volna mondani, de ő közbevágott.

-  “Semmi baj, én vállalom a felelősséget. Ha elkéstem, hát elkéstem, nincs mit tenni!”

Erre gyorsan elköszönt, és letette a telefont. Egyértelmű volt, örült, hogy nem kell elvállalnia az itteni munkát.

A harmadik viszonylag hamar kijött terepszemlére, egy szimpatikus portugál fiatalember nagyszabású tervekkel, de devis-t azóta sem kaptam tőle. Egyszer megpróbáltam felhívni, de csak a titkárnő vette fel a telefont, aki semmiről nem tudott.  Ígérte, visszahívnak, azóta is várom.

A negyedik látogatónk egy kelet-európai cég vezetője volt. Nagy reményeket fűztem hozzá. Reméltem, hogy itt az árral nem lesz baj, csak vállaljon már végre el. A pasi, bár baráti nép képviselője volt, roppant fensőbbséges, emiatt roppant antipatikus volt számomra. Amikor nézte a tervrajzot, és mutogatott rajta valamit, a kisujját arisztokratikusan eltartotta. Egyébként is tele volt gyűrűvel a keze. Amikor előadtam elképzeléseimet, szinte mindenre azt válaszolta: azt úgy nem lehet. A padlásra kerek perec kijelentette, hogy nem ad árajánlatot. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle.

Egy másik árajánlat

Az ötödik időben jött és időben adta át az árajánlatot. Igaz, hogy cirka négyezer euróval ők is többet kértek volna, mint amit mi erre szántunk, de alapjában véve korrektek voltak. Hogy miért nem őket választottuk? Mert közben találtunk magyarokat, akik teljesen jogosan − megszakértve az ötödik cég ajánlatát − megállapították, hogy bizony vannak benne technikai tévedések. Ugyan szépek és mutatósak az ötödik cég által leadott látványtervek, de nézzem meg, hogy ide és ide nem fér be ekkora ajtó, amoda meg nem fér be akkora kád. A tények önmagukért beszéltek. A kivitelező tehát megtaláltatott.