December 8-án egész nap szakadt az eső, egészen 4 óráig, amikor jégeső kezdett el záporozni ránk. Mire azonban az iskolából hazaértünk már hatalmas pelyhekben, sűrűn hullott a hó. Úgy fél óra alatt igazi mesebeli tájjá változott a város. A forgalom viszont kezdett lebénulni. Aki még idejében elindult annak is órákba telt, mire lépésben végigevickélt a városon. Voltak, akik összecsúsztak, és legalább egy busz is keresztbe fordult az úton. A mobillal telefonálni nem lehetett, mert nem működött a hálózat, így a férjemről sem tudtam semmit. Ezért inkább lementünk Eszterrel hógolyózni és hóembert építeni, hogy eltereljem a figyelmem a rossz gondolatokról. Végül, késő este befutott a párom is, de azért mert az autóját a munkahelyén hagyta. Szerencsére neki csak 4 kilométert kellett megtennie gyalog, de voltak, akik nem kockáztattak, és inkább bent éjszakáztak, nemcsak EU-s, de banki alkalmazottak is. A leesett, cirka 10 centiméternyi hó teljesen megbénította a város forgalmát.
Erről eszembe jutott az a két évvel ezelőtti november végi nap, amikor Eszterrel mi akadtunk el a hirtelen jött nagy hóban. Egészen addig a napig nem esett hó, és az időjárás sem adta semmi jelét egy várható hózápornak. Mi kora délután egy határ menti németországi kisvárosba mentünk egy négy éves kislány szülinapi zsúrjára. Mivel a vendégek egy része késve érkezett, várni kellett a nap fénypontjára, a gyertyafújásra és a tortázásra. Már hét óra volt, amikor valaki – talán a házigazda – izgatottan közölte, hogy hatalmas pelyhekben hull a hó, és úgy tűnik meg is marad. Mennyire örültem volna ennek a hírnek, ha a biztonságos, meleg otthonomban hallom. Ott akkor viszont meglehetősen ideges lettem, mert az autómon (tudom, nagy butaság volt!) még a nyári kerekek voltak fenn. Esztert felöltöztettem, és amilyen gyorsan csak lehetett elköszöntünk és távoztunk.
A háztól szerencsésen eljutottunk a német országútra, ahol más autók nyomtávjában haladtunk lassan, egyenletes tempóban, de biztosan. Útközben több olyan autóval is találkoztunk, akik vészvillogóval lehúzódtak, és olyanokat is, akik összekoccantak. Átértünk a Mosel-hídon, és elértük a luxemburgi Grevenmachert, ahol kezdtem megnyugodni, mert már csak ezen az egy városon kellett volna átjutnunk, hogy elérjük az autópályát. Az autópályát pedig – gondoltam – már biztosan takarítják.
Ahhoz viszont, hogy oda eljussunk ki kellett volna jutnunk egy körforgalomból, Grevenmachernél. Az a kijárat viszont, amin ki kellett volna mennem, le volt zárva, mert épp összecsúszott autók mentése folyt. A körforgalomban rendőrök álltak, akik továbbhaladásra ösztökélték az olyan tétovázókat, mint amilyen én is voltam. Ennek egyébként az volt a legfőbb oka, hogy fogalmam sem volt, hogy merre lenne célszerű menni, ha nem azt a kijáratot veszem igénybe. Így aztán maradtam a körforgalomban, és tettem még egy kört, hogy a rendőröktől kérjek felvilágosítást. Hát, mit mondjak, nem voltak túl beszédesek. Valahogy azért kihúztam belőlük egy eligazítást. Szerintük, ha az első kijáratnál jobbra, majd balra, majd megint jobbra megyek – na, itt veszítettem el a fonalat -, akkor eljutok Luxembourg városába. De azt senki nem mondta, hogy: Madame, ne menjen tovább, mert arrafelé az utakat senki nem takarítja, és iszonyúan dimbes-dombos, meglehetősen kemény terep még egy Subarunak is. Na jó, talán egy Subarunak nem!
Nos, a navigációm alaposan próbára tett. Naná, hogy nem vette figyelembe, hogy havasak ás csúszósak az utak, és hogy képtelenség egy meredek emelkedőre felmenni. Eleinte próbáltam a GPS utasításainak ellenállni, és nem bemenni járatlan és lejtős kis utcákba, csak hogy ezt nem lehetett a végtelenségig csinálni. Valahol le kellett térni, mert különben megint Németországban kötöttem volna ki. Nekivágtam nyári kerékkel Luxemburg egyik legnagyobb kaptatójának. Az utca felénél az autóm feladta, és csak kapartak a kerekek, de nem mozdultak semerre. Megpróbáltam szép lassan visszacsúszni az utca aljáig, de az autó önálló életet élve nem arra gurult amerre szerettem volna, így nekimentünk egy kőkerítésnek. Egy kétéves gyerekkel egy isten háta mögötti kis faluban ültem a nagy büdös slamasztikában. Sötét volt, hideg volt, és eléggé kétségbe voltam esve.
Becsengettem abba a házba, amelyhez feltételezésem szerint tartozott az elgázolt kerítés. Szerencsére a pasi, aki ajtót nyitott nem akart megverni, amikor elrebegtem neki mi történt. Mikor megtudta, hogy az autóban van egy gyerek is, beinvitált minket. Szegények pont házfelújításban voltak, így nejlonnal letakart részeken kellett átverekednünk magunkat, hogy a konyháig eljussunk. Ha van szerencse a szerencsétlenségben, akkor nekünk az volt, hogy mi ennél a kedves családnál várhattuk meg az autómentőt. Eszterrel kedvesek voltak, még a nagyfiú is próbált vele játszani. Megmutatták neki az emeleti szintet és házi kedvencüket, a macskát is. Engem kávéval kínáltak és próbáltak nyugtatni. Nem nehezteltek rám, amiért megrongáltam a tulajdonukat. Nevet, címet és biztosítási adatokat cseréltünk - és ezzel a dolog el volt intézve.
Az autómentőre azonban órákat kellett várni. Majd mikor megérkezett közölte, hogy ő ebbe a meredek utcába nem fog behajtani, hozzuk le az autót valahogy. Később megtudtam, hogy olyan utcába hajtottam be, ahol négykerék-meghajtású autók téli kerékkel is akadtak már el. Valahogy lejutott az autóm – azt hiszem az autómentős srác vállalkozott rá, hogy leviszi. Aztán felrakta az autót a platóra, mi meg beszállhattunk mellé a vezetőfülkébe. Alig mentünk pár utcát, a srác bejelentette, hogy elakadtunk, innen ő segítség nélkül nem tud továbbmenni. Ha nincs velem a gyerek, aki miatt nyugodtnak kellett látszanom, azt hiszem ez lett volna az a pont, hogy elkezdek sírni, hisztizni vagy valami nagyon kiborítóan női dolgot csinálni. A srác kiszállt és telefonálni kezdett.
Nagy sokára megérkezett egy traktor, amihez hozzákötötték az autómentőt, és kimozdított minket a holtpontról. Amikor elértük azt a körforgalmat, ahol az egész bonyodalmam kezdődött, a srác elmesélte, hogy nemrég még itt mentett egy autót. Na, ez volt az a pont, amikor már csak röhögni tudtam az eddigi megpróbáltatásainkon és a felismerésen, hogy lényegében ez az a srác, aki miatt bajba kerültem, aki miatt elterelték a forgalmat.
Némi jó tanács a végére, amit vagy megfogadnak, vagy nem – én biztos, hogy egy életre jó mélyen bevésem. Ha nincs az embernek full cascója, akkor legyen tagja a luxemburgi autóklubnak, az ACL-nek, mert akkor lényegesen kevesebbe kerül az autómentés. Ne hagyd el a járt utat a járatlanért! Ez az aranyigazság különösen igaz ilyen időjárási viszonyok között. Ha én akkor a körforgalomból kiállva félrehúzódok, és nyugodtan várakozok fél órát, lehet, hogy elkerülöm a bajt. És még valami. Már november elején érdemes feltenni a téli kerekeket – bár állítólag azon a lejtőm rajtam az sem segített volna.
