“Visszatérés a munkaerőpiacra?” című bejegyzésemet azzal fejeztem be, hogy bejelentkeztem az ADEM-nél, az itteni munkerőközpontnál, ahol kaptam egy időpontot, hogy találkozhassak a számomra kijelölt ügyintézővel.
A talákozóra egy csütörtök délután került sor az előző írásomban már M Thillnek keresztelt pasassal. Átadtam neki az önéletrajzomat, majd részletesen kikérdezett arról, hogy ki vagyok - mi vagyok. Miután nagyjából képbe került, és rájött, hogy a franciát nem beszélem felsőfokon, és hogy már 9 éve nem dolgozom, őszintén bevallotta, hogy sokkal nagyobb esélye van annak, hogy nem kapok állást, mint hogy kapok. Mint mondta, Luxemburgban rengeteg bankban volt létszámleépítés, ezért jelenleg nagyon magas a munkanélküliségi arány - áprilisban 6,7 százalék - ezért jobb ha nincsenek illúzióim, mert először azok fognak munkához jutni, akik nagyon jól beszélnek franciául és nemrég vesztették el az állásukat. Ennek ellenére javasolta, hogy találkozzam egy másik ügyintézővel is, aki az ilyen problémás esetekkel foglakozik, mint amilyen én vagyok. Korrektségből a pasas nálam jelesre vizsgázott.
A hölgy, akivel a következő találkozóm volt egy roppant bájos és kedves valaki volt. Nevezzük Mme F-nek. Ő vele már elkezdtük boncolgatni a személyemet, mégsem jutottunk sokra. Az nagyon hamar kiderült, hogy itt Luxemburgban esélyem sincs, hogy hangdokumentátorként álláshoz jussak. Ez volt az a munka, amit a Magyar Rádió Archívumában csináltam mielőtt kiköltöztem Luxemburgba.
Hobbim viszont nagyon sok van, és sok mindenhez érzek még kedvet, amit szívesen kipróbálnék. Talán túl sok mindenhez is. Mme F-nek mondtam, hogy én szívesen lennék fodrász, kozmetikus vagy akár cukrász is, de tarthatnék akár kézműves foglalkozásokat is. A végén már csak mosolygott rajtam. Azt viszont elárulta, hogy ha át akarom képeztetni magam, akkor az ADEM-nél nyilvántartásban lévők kedvezményt kapnak a luxemburgi tanfolyami díjakból.
Ajánlotta a diplomám honosítását (homologation), amit az egyik minisztériumban (Ministère de l’Enseignement Supérieur et de la Recherce) tudok elintézni. Bármilyen segítőkész is volt Mme F., ő sem ment velem sokra, így ajánlott egy találkozót az egyik kollégájával, aki végzettségének köszönhetően segíthet megtalálni az én személyiségemnek leginkább megfelelő állást. Hát gondoltam oké, lássuk mi jön még.
A “személyiség szakértővel” - nevezzük Mme B-bek - egy hétre rá találkoztam. Már akkor furcsán éreztem magam, amikor azt állította, hogy bár írásos értesítésem volt a találkozónkról, ő nem tudott róla, őt nem értesítették. Mme B., aki elmondása szerint több egyetemen is tanult, hogy értője legyen az emberi személyiségeknek és az emberi képességeknek roppant antipatikus volt. Tanár nénis, kioktató stílusban beszélt hozzám a kis nebulóhoz. Mme B. általában egy négy találkozóból álló “coachingot” tart, ahol a delikvenseknek részletesen be kell számolniuk életük minden fontos eseményéről. Rám is ez várt.
Az első találkozóra a következőkből kellett volna felkészülnöm. Mi volt a hobbim 10-20-30-40 éves koromban? Dolgoztam-e diákként, egyáltalán hol dolgoztam, és ott milyen feladatokat láttam el? Haltak-e meg családtagjaim, ha igen hogyan érintett? Milyen az apám és az anyám? Milyen értékek fontosak nekem? Mire vágytam gyermekként, és mire vágyok most? Taram-taram-taram....
Miután így feltárom neki lelkem rejtett bugyrait a négy találkozó során, ő ír rólam egy több oldalas elemzést, hogy milyen ember is vagyok. Mint többször is hangsúlyozta, ez nem kötelező, és ezzel munkát sem szerzek magamnak, csak jobban fogom tudni, hogy merre induljak el, milyen állás a nekem való. Magam sem tudom miért, de igent mondtam erre a coachingra. Talán, mert azt hittem ezt várják el tőlem? Vagy hogy lássák mennyire nyitott vagyok mindenre?
Aztán itthon elgondolkodtam, hogy miért is kellene nekem teljesen kiadnom magam valakinek, aki még csak nem is szimpatikus. És különben is, negyven éve élek magammal, azt hiszem nem állítok sokat, ha azt mondom, hogy meglehetősen jól ismerem magam. Nekem már nem igazán tudnak újat mondani magamról. Ez a “szakértő” meg különben is - ahogy ő mondta - csak azt foglalná össze, amit előzőleg én meséltem magamról.
Ezért aztán három nappal a találkozó előtt egy elnézést kérő levélben udvariasan lemondtam a találkozót hivatkozva arra, hogy ez nem kötelező, és őszintén bevallva, hogy nem tudnék egy idegennek ilyen részletességgel beszámolni az életemről. Válasz azóta sem jött. Nem tudom, mi oka volt a válaszlevél elmaradásának. Lehet, hogy nincs tisztában az udvariasság elemi szabályaival, vagy lehet, hogy ennyire semmibe vesz engem? Akár mi is volt, így utólag még jobban meg vagyok győződve arról, hogy életem egyik legbölcsebb döntése volt lemondani ezekről a külön foglalkozásokról.
Időközben azon is elgondolkodtam, hogy mi a fene keresnivalóm van nekem még az ADEM-nél? Állást nem ígérnek, segíteni nem tudnak. Mivel Luxemburgban még soha nem dolgoztam, ezért munkanélküli segélyre sem vagyok jogosult. Ráadásul kötelezettséget kellett vállalnom, hogy minden hónapban egyszer megjelenek az ADEM számomra kijelölt ügynökénél. Szóval, ez egyre inkább csak nyűg nekem. Azt hiszem, be kellene látnom, hogy lassan búcsút kellene intenem ADEM-nek .
