Rakjuk a fészket

Vége a vetyengésnek és tötymörgésnek, amit az ingatlanvásárlás témájában a férjemmel folytattunk sok-sok éve már. A venni vagy nem venni kérdése eldőlt: venni. El sem hiszem, hogy megszületett a döntés, és szinte egyik pillanatról a másikra. Ehhez nem kellett mást tenni, mint ősz közepén a merli parkba vinni játszani Esztert, ahol találkoztam egy magyar apukával, aki hosszasan ecsetelte lakásvásárlási próbálkozásait. Mondtam neki, hogy a lakásvásárlás témáját mi erre az évre ejtettük, mire ő őszinte csodálkozással kérdezte tőlem: „Te nem hallottad, hogy jövőre eltörlik az illetékkedvezményt?“ Basszus! Nem, nem hallottam. Aztán ő tovább részletezte: a gazdasági válságra hivatkozva 2011. január 1-től új rendeletet akarnak életbe léptetni, amivel eltörlik az első ingatlan vásárlása után járó illetékkedvezményt. Január 1-jétől már ki kell fizetni a 7,5 százalékot.

A merli park

Alig vártam, hogy hazaérjek. Már útközben azon töprengtem, hogy miként adjam be az én drága férjemnek, hogy mostmár igazán nekünk is rá kellene szánnunk magunkat a luxemburgi fészekrakásra. Most vagy soha! Különben cirka 40 000 eurónk fogja bánni, ha jövőre halasztjuk a dolgot. Mikor előadtam a parkban hallottakat, legnagyobb megdöbbenésemre a férjem egyáltalán nem tiltakozott. Mindössze ennyi feltételt szabott: „Ha intézed, akkor felőlem…“ Juhééé! Ettől kezdve az „athome.lu“  állandó látogatója lettem, ezzel keltem és feküdtem, de szerencsére nem sokáig.

Az egész október 11-én, hétfőn kezdődött, ekkor kezdtem lakásokat válogatni, majd 12-én már hívogattam az ügynökségeket. Voltak, akiket hiába hívtam, mert már csak annyit tudtak közölni velem, hogy már eladták, vagy hogy már komoly érdeklődő van, akivel megegyezett az eladó, ahogy ők fogalmaztak: compromis en cours. Persze a honlapon ezekkel a frissítésekkel állandó elmaradásban voltak.  

Aztán találtam egy nekünk minden szempontból ideális lakást Bereldange-ban, az első településen Luxembourg városától északra, ami nagyon közel van Eszter iskolájához. A tulaj, egy kínai férfi saját maga árulta a lakását. Az ingatlanközvetítők „segítségéből“ köszönte, de nem kért. Ezzel akarta elkerülni, hogy lakásának árából 2,5 százalékot egyből egy ügynöknek kelljen átadnia. Már szerda estére kaptam időpontot, s mivel a férjem nem ért rá, Eszter kísért el lakásnézőbe. Kiderült, nem mi vagyunk az egyetlen érdeklődök. Míg ott voltunk náluk, legalább hárman jöttek még rajtunk kívül. Szerencsére Eszter nagyon jól eljátszott a kínai-japán házaspár gyerekeivel, így nyugodtan szét tudtam nézni.

A lakás 100 négyzetméteres garázsos, minden szempontból megfelelő lakás volt, csak egyetlen dolog nem tetszett, az, hogy mindenütt járólap volt, még a hálószobákban is, de az, hogy garázs is tartozott a 100 négyzetméteres lakáshoz, és hogy „csak“ 430 000 euró volt a meghirdetett ár, teljesen meggyőző volt.

Pénteken újra visszatértem ide, mostmár a férjemmel, hiszen ezt neki is látnia kellett. A gyerekem továbbra is nagyon jól elvolt a kislányokkal, mi pedig ezalatt jót beszélgettünk a tulajjal. Mikor eljöttünk már tudtuk, hogy nekünk ez a lakás kell, mert ennyi pénzért egy ekkora lakást ilyen kvalitásokkal – jó helyen, jó fekvéssel, garázzsal – nem igazán fogunk találni a közeljövőben. A lakás teljesen rendben, beköltözhető állapotban volt, a járólapot pedig – gondoltuk – később bármikor kicserélhetjük parkettára.

Otthon aztán elhatároztuk, hogy megadjuk érte a kért árat, mert bár én az egyik látogatás alkalmával próbáltam alkudni az árból, a férfi határozottan értésemre adta, hogy ennek az ingatlannak nem irányára van. Így szombat reggel, az első kávé után egyből hívtam a tulajt, hogy szeretnénk megvenni a lakásukat, és hajlandók vagyunk megadni érte a kért árat. A pasi a telefonban nagyon megörült nekem, és annak is, hogy mi vesszük meg a lakást (ezt teljesen életszerűnek is találtam, mivel mi is, a gyerekek is nagyon jól szót értettünk). Kérte, hogy küldjem el az adatainkat interneten, hogy a „compromis“-t meg tudja írni. Majd pár perc beszélgetés után hallható döbbenettel realizálta, hogy mi a magyarok vagyunk, és nem a csehek. Ettől kezdve a pasi kezdett kihátrálni, és az ígéretesen induló lakásvásárlásból nem lett semmi. Igen-igen, kiderült, hogy a pasinak volt egy első lakásnézője, egy cseh házaspár, akik egy hét gondolkodási időt kértek. Sűrű elnézéskérések közepette magyarázta, hogy ő megígérte nekik, hogy hétfőig vár, és ő állja a szavát. Az elsőbbség őket illeti.

Ezt hallva, olyan nagyon elkeseredtem, hogy sírni tudtam volna. Letettük a telefont, és éreztem, hogy ennek a történetnek számunkra itt vége. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a csehek nem lehetnek olyan buták, hogy lemondjanak erről a lakásról. Természetesen a következő hétfőn, a megbeszélt időpontban a csehek is igent mondtak.

A lakásnézős első hétnek számomra volt egy nagy tanulsága: nem szabad ilyen nagyon rágörcsölni a lakásvásárlásra. Én ugyanis teljesen be voltam kattanva, állandóan agyaltam, és folyton ezen a lakáson morfondíroztam. Még fizikai tüneteket is produkáltam: egész héten fájt a fejem.

Luxembourg óváros

Az ingatlanvadászat második hetének hétfőjén visszanyertem optimizmusomat, és új lakást szemeltem ki magunknak. A helyszín ezúttal Luxembourgtól keletre volt. Az ügynököt sikerült még reggel utolérnem, és délre már a lakásnál beszéltünk meg randevút. A déli időpontnak meg volt az az előnye, hogy a férjem is el tudott szabadulni. A lakás üresen állt, bármikor beköltözhető állapotban, és parkettás volt, még a konyhája is! Voltak már úgy, hogy megnéztek egy lakást, és azt érezték: hazajöttek? Mert mint később kiderült, a férjemmel, egymástól függetlenül mindketten ezt éreztük ott. Igaz, az ára kicsit magasabb volt, mint amit eredetileg terveztünk, de mikor az ügynök mondandójában elejtette, hogy az árról lehet beszélni, én vérszemet kaptam, és egyből 35 000 euróval alacsonyabb árat kértem tőle. És nem küldött el a fenébe! Sőt, érezhetően nekünk akarta eladni a lakást. (A lányom szerint ő a Télapó.) Szerencsére a tulajdonosnak is szimpatikusak voltunk, így nem csigázom Önöket tovább, ma mi írhattuk alá a lakásvásárlási szerződést.

Még egy hír a végére. Aki most kapna a fejéhez, mert most hallott először arról, hogy a lakásvásárlás után az illetéket (droits d’enregistrement) ezentúl be kell majd fizetni, azzal örömmel közlöm, hogy január 1-jével mégsem törlik el a kedvezményt, határozatlan ideig… Bonne chance! (Sok szerencsét!)

http://bonjour.news352.lu/index.php?p=edito&id=56585

Hóhelyzet

December 8-án egész nap szakadt az eső, egészen 4 óráig, amikor jégeső kezdett el záporozni ránk. Mire azonban az iskolából hazaértünk már hatalmas pelyhekben, sűrűn hullott a hó. Úgy fél óra alatt igazi mesebeli tájjá változott a város. A forgalom viszont kezdett lebénulni. Aki még idejében elindult annak is órákba telt, mire lépésben végigevickélt a városon. Voltak, akik összecsúsztak, és legalább egy busz is keresztbe fordult az úton. A mobillal telefonálni nem lehetett, mert nem működött a hálózat, így a férjemről sem tudtam semmit. Ezért inkább lementünk Eszterrel hógolyózni és hóembert építeni, hogy eltereljem a figyelmem a rossz gondolatokról. Végül, késő este befutott a párom is, de azért mert az autóját a munkahelyén hagyta. Szerencsére neki csak 4 kilométert kellett megtennie gyalog, de voltak, akik nem kockáztattak, és inkább bent éjszakáztak, nemcsak EU-s, de banki alkalmazottak is. A leesett, cirka 10 centiméternyi hó teljesen megbénította a város forgalmát.

Erről eszembe jutott az a két évvel ezelőtti november végi nap, amikor Eszterrel mi akadtunk el a hirtelen jött nagy hóban. Egészen addig a napig nem esett hó, és az időjárás sem adta semmi jelét egy várható hózápornak. Mi kora délután egy határ menti németországi kisvárosba mentünk egy négy éves kislány szülinapi zsúrjára. Mivel a vendégek egy része késve érkezett, várni kellett a nap fénypontjára, a gyertyafújásra és a tortázásra. Már hét óra volt, amikor valaki – talán a házigazda – izgatottan közölte, hogy hatalmas pelyhekben hull a hó, és úgy tűnik meg is marad. Mennyire örültem volna ennek a hírnek, ha a biztonságos, meleg otthonomban hallom. Ott akkor viszont meglehetősen ideges lettem, mert az autómon (tudom, nagy butaság volt!) még a nyári kerekek voltak fenn. Esztert felöltöztettem, és amilyen gyorsan csak lehetett elköszöntünk és távoztunk.

A háztól szerencsésen eljutottunk a német országútra, ahol más autók nyomtávjában haladtunk lassan, egyenletes tempóban, de biztosan. Útközben több olyan autóval is találkoztunk, akik vészvillogóval lehúzódtak, és olyanokat is, akik összekoccantak. Átértünk a Mosel-hídon, és elértük a luxemburgi Grevenmachert, ahol kezdtem megnyugodni, mert már csak ezen az egy városon kellett volna átjutnunk, hogy elérjük az autópályát. Az autópályát pedig – gondoltam – már biztosan takarítják.

Ahhoz viszont, hogy oda eljussunk ki kellett volna jutnunk egy körforgalomból, Grevenmachernél. Az a kijárat viszont, amin ki kellett volna mennem, le volt zárva, mert épp összecsúszott autók mentése folyt. A körforgalomban rendőrök álltak, akik  továbbhaladásra ösztökélték az olyan tétovázókat, mint amilyen én is voltam. Ennek egyébként az volt a legfőbb oka, hogy fogalmam sem volt, hogy merre lenne célszerű menni, ha nem azt a kijáratot veszem igénybe. Így aztán maradtam a körforgalomban, és tettem még egy kört, hogy a rendőröktől kérjek felvilágosítást. Hát, mit mondjak, nem voltak túl beszédesek. Valahogy azért kihúztam belőlük egy eligazítást. Szerintük, ha az első kijáratnál jobbra, majd balra, majd megint jobbra megyek – na, itt veszítettem el a fonalat -, akkor eljutok Luxembourg városába. De azt senki nem mondta, hogy: Madame, ne menjen tovább, mert arrafelé az utakat senki nem takarítja, és iszonyúan dimbes-dombos, meglehetősen kemény terep még egy Subarunak is. Na jó, talán egy Subarunak nem!

Nos, a navigációm alaposan próbára tett. Naná, hogy nem vette figyelembe, hogy havasak ás csúszósak az utak, és hogy képtelenség egy meredek emelkedőre felmenni. Eleinte próbáltam a GPS utasításainak ellenállni, és nem bemenni járatlan és lejtős kis utcákba, csak hogy ezt nem lehetett a végtelenségig csinálni. Valahol le kellett térni, mert különben megint Németországban kötöttem volna ki. Nekivágtam nyári kerékkel Luxemburg egyik legnagyobb kaptatójának. Az utca felénél az autóm feladta, és csak kapartak a kerekek, de nem mozdultak semerre. Megpróbáltam szép lassan visszacsúszni az utca aljáig, de az autó önálló életet élve nem arra gurult amerre szerettem volna, így nekimentünk egy kőkerítésnek. Egy kétéves gyerekkel egy isten háta mögötti kis faluban ültem a nagy büdös slamasztikában. Sötét volt, hideg volt, és eléggé kétségbe voltam esve.

Becsengettem abba a házba, amelyhez feltételezésem szerint tartozott az elgázolt kerítés. Szerencsére a pasi, aki ajtót nyitott nem akart megverni, amikor elrebegtem neki mi történt. Mikor megtudta, hogy az autóban van egy gyerek is, beinvitált minket. Szegények pont házfelújításban voltak, így nejlonnal letakart részeken kellett átverekednünk magunkat, hogy a konyháig eljussunk. Ha van szerencse a szerencsétlenségben, akkor nekünk az volt, hogy mi ennél a kedves családnál várhattuk meg az autómentőt. Eszterrel kedvesek voltak, még a nagyfiú is próbált vele játszani. Megmutatták neki az emeleti szintet és házi kedvencüket, a macskát is. Engem kávéval kínáltak és próbáltak nyugtatni. Nem nehezteltek rám, amiért megrongáltam a tulajdonukat. Nevet, címet és biztosítási adatokat cseréltünk - és ezzel a dolog el volt intézve.

Az autómentőre azonban órákat kellett várni. Majd mikor megérkezett közölte, hogy ő ebbe a meredek utcába nem fog behajtani, hozzuk le az autót valahogy. Később megtudtam, hogy olyan utcába hajtottam be, ahol négykerék-meghajtású autók téli kerékkel is akadtak már el. Valahogy lejutott az autóm – azt hiszem az autómentős srác vállalkozott rá, hogy leviszi. Aztán felrakta az autót a platóra, mi meg beszállhattunk mellé a vezetőfülkébe. Alig mentünk pár utcát, a srác bejelentette, hogy elakadtunk, innen ő segítség nélkül nem tud továbbmenni. Ha nincs velem a gyerek, aki miatt nyugodtnak kellett látszanom, azt hiszem ez lett volna az a pont, hogy elkezdek sírni, hisztizni vagy valami nagyon kiborítóan női dolgot csinálni. A srác kiszállt és telefonálni kezdett.

Nagy sokára megérkezett egy traktor, amihez hozzákötötték az autómentőt, és kimozdított minket a holtpontról. Amikor elértük azt a körforgalmat, ahol az egész bonyodalmam kezdődött, a srác elmesélte, hogy nemrég még itt mentett egy autót. Na, ez volt az a pont, amikor már csak röhögni tudtam az eddigi megpróbáltatásainkon és a felismerésen, hogy lényegében ez az a srác, aki miatt bajba kerültem, aki miatt elterelték a forgalmat.

Némi jó tanács a végére, amit vagy megfogadnak, vagy nem – én biztos, hogy egy életre jó mélyen bevésem. Ha nincs az embernek full cascója, akkor legyen tagja a luxemburgi autóklubnak, az ACL-nek, mert akkor lényegesen kevesebbe kerül az autómentés. Ne hagyd el a járt utat a járatlanért! Ez az aranyigazság különösen igaz ilyen időjárási viszonyok között. Ha én akkor a körforgalomból kiállva félrehúzódok, és nyugodtan várakozok fél órát, lehet, hogy elkerülöm a bajt. És még valami. Már november elején érdemes feltenni a téli kerekeket – bár állítólag azon a lejtőm rajtam az sem segített volna. 

Variációk két korábbi témára

Lehet, hogy velem van a baj. Annyit panaszkodtam korábban a fodrászokra és az orvosokra, hogy mostmár állandóan negatív élmények érnek utól velük kapcsolatban. Mivel azonban blogírásra adtam a fejem, belső késztetést érzek arra, hogy megosszam Önökkel ezeket. Negatív tapasztalaim okai ebből a szempontból tehát teljesen mellékesek is…

Szóval már megint ott tartok, hogy szegény fodrászokat és orvosokat veszem célpontba, és őket kritizálom újfent. Kezdjük mindjárt a fodrászokkal. Történt nemrég, hogy ellátogattam egy fodrászszalonba itt Luxembourgban, mivel esélyét sem láttam annak, hogy a közeljövőben szülővárosomba látogathatok kedvenc fodrászomhoz. Vettem egy nagy levegőt, és betértem az egyik fodrászatba. A recepciónál lévő hölgy maga volt a megtestesült kedvesség, és emiatt sajnos lépre mentem. Azt hittem bent is ugyanilyen légkör fogad majd, és az éppen ráérő fodrász kisasszony a francia udvariasság jegyében foglalkozik majd velem. Hát, gondolom kitalálják, nem így lett. A feladat, amire megkértem nem volt bonyolult, csak egyenesre kellett vágnia csupa kóc, túlburjánzott hajamat az állam hosszúságáig. Ezért nem értettem, hogy mikor a hajvágásra került a sor, miért kért arra, hogy álljak fel. Mivel elég értetlenkedő kifejezéssel nézhettem rá, úgy ismételte meg a kérdést, mintha egy elmebetegnek magyarázna: lassan, szótagolva és mutogatva közben. Pedig ez esetben nem a francia nyelvtudásommal volt a baj. Lehet, hogy mostanában ez egy újabb módi, hogy állva vágják a hajat? Meglehet. Ebben a szalonban viszont én voltam az egyetlen, akivel ezt a divatos dolgot elkövették. Talán kezdek öregedni, hogy nem élvezem az ilyen újításokat, mert rá kellett jönnöm, hogy én jobban szeretek kényelmesen ücsörögni.

Ám, én nem ezért haragudtam meg a fodrász kisasszonyra. Hanem azért, hogy míg félig vágott hajjal álltam, addig ő elmesélt egy igen hosszúnak tűnő receptet a mellettem ülő egyik vendégnek. Majd mikor szárításra került a sor, és végre megkegyelmezett nekem, azaz leülhettem, megkérdezett két, tőlem jobbra elhelyezkedő vendéget, hogy kérnek-e kávét, vagy bármi más innivalót. Mivel kértek, elment hátra leadni a rendelést, visszajött, és mellesleg megkérdezte tőlem is, hogy: „Ja, és maga inna valamit?“ „Nem nyuszikám. Vágd le a hajam gyorsan, hogy hadd tűnhessek el a jó büdös francba!“ – mondhattam volna neki, de csak annyit tudtam kipréselni magamból, hogy: „Non, merci!“

Nos, ez vagyok én. Azért megpróbáltam csúnyán nézni rá. És persze most magamban megint bőszen fogadkozok, hogy egy ideig megint nagy ívben elkerülöm a luxembourgi szalonokat.

Most pedig térjünk át az orvosokra. Ennek a történetnek nem én, hanem a gyerekem a főszereplője, vagy inkább elszenvedője. Még magyarországi nyaralásunk alatt lett egy folt az arcán. Eleinte leégésre gondoltunk, vagy valami ártalmatlan dologra. Kenegettük ezzel-azzal, ám csak nem múlt el. Nem tudtuk mitől lett, de mivel az unokatestvérem kislányának is hasonló foltjai voltak, ezért kerestük a közös pontokat a két gyerekben. Mind a ketten látogatták az egyik termálfürdőt, és úgy gondoltuk, hogy mivel az ilyen meleg vizek elég jó tenyészetei lehetnek gombáknak, ott kapott valamilyen gombás bőrbetegséget. Aztán mind a kettőjüket millió szúnyog csípte a nyár folyamán, akik szintén terjeszthettek a csípéseikkel valamilyen fertőzést, de hogy milyet, csak találgattuk. Időnk viszont már nem volt elmenni orvoshoz, mert indultunk a közös, családi nyaralásra. Eltelt három hét, majd az iskolakezdés miatt négy is.

A kis foltos arcú békával

Végül az egyik iskolai nap után elvittem az egyik gyerekklinika ügyeletére. Korábban már megpróbáltam időpontot szerezni egy, mások által dicsért bőrgyógyásznál, de csak decemberben tudott volna fogadni. A klinikán hosszas várakozás után egy fiatal, szerintem frissen végzett orvost kaptunk, aki rávágta, hogy a gyerekem ekcémás. Mondtam, hogy én inkább gombára gyanakszom, de nem győztem meg. Inkább ott hagyott minket, hogy szakértelem híján, megnézze valamilyen szakkönyvben a foltokat, és összevesse a gyerekemnél látottakkal. Egyébként ezzel a részével nem is volt semmi bajom, inkább nézze meg, ha nem biztos, sőt hívhatott is volna valakit, egy tapasztaltabb kollégáját.

A mindent tudó kézikönyv szerint is ekcémás volt a gyerekem, így kaptunk rá jó erős ekcéma krémet. Mikor a könyvelési dolgokra került sor – receptírás, számla – megkérdezte (inkább magától, mint tőlem), hogy mennyi is az idő, majd szintén félhangosan jegyezte meg, hogy „Ó, már elmúlt hat óra!“ Olyan furcsának tűnt az egész, de csak utólag esett le a tantusz, hogy valószínűleg hat óra után ők más tarifával dolgoznak.

Az ekcéma kenőcstől a kislányom arcán lévő folton ronda gennyes pöttyök jelentek meg, és egészen siralmas látványt nyújtott. Le is álltam ezzel a kezeléssel, majd anyukámmal beszélgetve megtudtam, hogy az unokatestvérem kislányának a Nizoral krémtől elmúltak a foltjai. Saját szakállra kiváltottam, és elkezdtem vele kenegetni. Közben újra felhívtam az ajánlott bőrgyógyász asszisztensét, és kértem, hogy ha időközben valaki lemondaná a randevút, feltétlen szóljon nekem. Így is lett, és a telefonálást követő egy hét múlva már nála voltunk. Ez a doki is azzal kezdte, hogy a lányomnak ekcémája van. Ez esetben nagyon határozott voltam, és elmondtam neki, hogy miért nem hiszem ezt a verziót. Próbáltam neki magyarázni, hogy szerintem gomba, és hogy nézze a Nizoraltól már egész normálisan néz ki a gyerek foltja. Mikor kiderítettük, hogy az én gyerekem is, és az említett rokon kislány is simogatott egy kölyökmacskát a nyár folyamán, már megnyugodva adta meg az engedélyt a doki, hogy tovább kenegessem a foltot Nizorallal. A diagnózis Microsporum Canis volt.

A „poén“ a végén csak az, hogy míg a bőrgyógyász negyvennyolc eurót kért el a konzultációért, addig a klinika egy kilencven euróról szóló számlát küldött ki nekünk, lényegében a félrekezelésért. A legnagyobb balfékség mindezek után viszont az, hogy voltam olyan hülye, és kifizettem a számlát.

Nemrég olvastam a luxemburgi magyarok honlapján, hogy él itt egy luxemburgi orvos, aki a SOTE-n végzett, és még magyarul is beszél. Lehet, hogy vele több szerencsével járnék?